Hitel, 1991. január-április (4. évfolyam, 1-8. szám)
1991 / 1. szám - KOCKÁSFÜZET - Vasadi Péter: Magunkért mondott igazság
2 HITEL • 1991. 1. szám Kockásfüzet a imádkozni akar, menjen a kamrájába, ott tegye, ne lobogtassa a széplelkét nyilvánosan, lehetne mondani e sorok írójának. Itt most bérharc van, létharc, s rejtve, rejtetlen politikai küzdelem folyik, ne tompítsa az eszközök élet-hegyét; ezt is lehetne mondani. Civil a pályáról! - végül ezt is... Minthogy azonban a lélek belső bizonyossága úgy érzi, hogy itt egy nemzetnek sorsa áll vagy bukik, lehet épp ellenkezőleg ezt is mondani: Minden civil a pályára! Minden fegyvert a tokjába! Ezentúl ne csak a fölfortyanó mozdulatokra vigyázzunk, hanem a hangsúlyokra is: hihetetlen törékenységet tapintottunk október 26-28-ig. Minden segítségre szükségünk van. Nem csak anyagi segítségre, hanem egymás elgondolására, panaszára, okosságára, ajánlatára, óvatosságára, figyelmeztetésére is. Egymásra. Istenünkre. Uram! Te, aki mindnyájunk Istene vagy, akár elismerjük ezt a tényt, akárt nem, értesd meg végre velünk, ha a tieid vagyunk, ellenségek nem lehetünk. Vedd el tőlünk azt a megátalkodott és ostoba konokságot, mely szerint egymásról csak mint a politika, a hadállás, a tábor, a párt tagjairól legyünk képesek gondoskodni, s épp ezért önműködően belesiklatni egymást a szemünkbe ültetett célkereszt középpontjába. Fogjuk végre föl, aki folyton vadlesen van, egyszer el is fogja húzni lélekben az elsütő billentyűt, s ölni fog (anélkül, hogy ölne). Igen, harc van. S marad is, életünk utolsó pillanatáig. De ezt a harcot emberien, emberi eszközökkel és gondolkodásmóddal kell megvívnunk, nem mindenáron letaposva az ellenfelet, hanem az igazságosságot kényes egyensúlyban lebegtetve, erősen, de nem erőszakkal, állhatatosan, de nem kérlelhetetlenül, azonnal megtorpanva ott, ahol már alávaló eszközök használatára vetemednénk. Add, hogy megértsük: ne a küzdelem kedvéért küzdjünk, hanem a békességért. S mikor ezt elértük, merítsük ki az utolsó csöppjéig. Igaz, másnap tovább kell folytatnunk a küzdelmet, de továbbra is a mind magasabb szintézisben megszülető békességért, nem pedig egy mind rafináltabb csapda sóvárgásában. Add, uram, hogy valamennyien változzunk e küzdelem folyamán. És változásnak csak a jobbulást tartsuk. Hogy e jobbulás során fölismerjük: végzetesen egymásra vagyunk utalva. Azt, hogy kellett lennünk. Sőt, hogy egymás jobbulásáért kell lennünk, nem pedig önmagunkért. Látjuk, tapasztaljuk, hogy a gyűlölet, a megkülönböztetés és az előítélet (amelyben valamennyien vétkezünk, nemcsak egyesek!), előre nem látható szakadékba taszíthatják az egyént épp úgy, mint a nemzet egészét. Nem lehet nem meghallani II.János Pál intelmét, amelyet a megosztott, a visszaélésektől szaggatott, modern világhoz intézett. Amikor Krisztus azt mondja: „szeressétek ellenségeteiket!”, úgy tetszik, legalább ennyit kíván: ne engedjétek, hogy a gyűlölet bármilyen álarc alatt, és bármilyen fokon is hajtóerővé váljék, a programok elvévé és legfőbb parancsává lépjen elő!... Hogyan lehet ezt elérni? Hallgassuk meg egyik nagy nemzeti prófétánk szavát, Hamvas Béláét, aki azt ajánlja az embernek, hogy az átkozott, mert gyilkos, külső történetet ostromolja az áldott, mert belső történet szellemével, a szeretettel, az igazságossággal, a testvériséggel, egyre több áldottságot ömlesztve az átkozottságba. Urunk, Istenünk, segíts ebben minket. Ugyanakkor adj nekünk higgadtságot és határozottságot is. Higgadtságot, azaz türelmet, hogy ne csak az elvadult érdekek képviselete, hanem az egyetemes belátás és érdektelen körültekintés is vezessen minket; de határozottságot is, hogy az önmérséklet által kordában tartott érdekeinket képviselhessük szabadon, világosan és minden fórumon. Mert nem akarunk megfeledkezni arról, hogy az egyikünk érdeke mindig belefonódik vagy ütközik a másikunk érdekével. Hogy ami nekem jó, az a jó a másiknak is. Nem akarunk megfeledkezni arról, hogy mielőtt bármi lennénk, személyek vagyunk. Egyetlen teremtmény, akinek lényege az, hogy „bizonyos értelemben” írja Bergyájev, nem más, mint fájdalom. Add, Urunk, Istenünk, hogy ezt a titkot nagyon véssük a szívünkbe: kisebb-nagyobb, lebírt vagy lebírhatatlan, megmunkált vagy megmunkálásban lévő, fölkiáltó vagy sóhajtozó fájdalom vagyunk. Emberi fájdalom. Ez a szétsugárzó fájdalom pedig nemcsak a tagjainkban sajog, nemcsak a családunkban, nemcsak a hazánkban, hanem a szomszédunkban is, a kontinensen is, az óceánokon túl is, az egész világban. Értsük meg, akarjuk megérteni, hogy amíg az ember fájdalmán nem óhajtunk segíteni, addig a személyes fájdalmainkon sem enyhíthetünk. Éppen ezért, adj nekünk, Urunk, erős szeretetet ahhoz, hogy - Karl Rahner szavával - „A hatalom mindenkori birtokosait rádöbbenthessük a Te előtted való felelősségükre.” Mindehhez kérünk elegendő szellemet és időt, méltóságot és erélyt, bátorságot és alázatot, nemzetünk iránt hűséget, a világ iránt szolidaritást. Ámen. □ Vasadi Péter Magunkért mondott imádság