Hitel, 1992. április-június (5. évfolyam, 8-13. szám)

1992 / 8. szám - Tőzsér Árpád: A víz és a kutya között

2 HITEL • 1992. 8. szám íróink, politikusaink a napi sajtóban arról a néhány millió koronáról vitatkoznak, amelyet a szűk markú szlovák állam dobott napokban könyvkiadóink, szer­kesztőségeink, színházaink kalapjába. S a hangos és ke­serves osztozkodás közepette nekem egyre Csokonai 200 évvel ezelőtti kifakadása jár az eszemben, amely szerint az is bolond, aki tájainkon poétává lesz. A különbség a Méla Tempefői között és köztünk, mai költők között csak annyi, hogy a 18. századi ágrólsza­­kadt poéta - mecénás után kutatva - még legalább látott maga körül „pénzes uraságokat”, „bársony bugyogó­­ban járó koppókupeceket”, akikre indulatának-dühének szitkait szórhatta, de nekünk már „pénzes uraságaink’’ sincsenek. Az állam föl akarja mondani mecénási sze­repkörét, s közben polgárságunk sincs, amelynek termé­szetes igénye lehetne a kultúra, s pénze is lenne a kultúra megszerzéséhez. S így aztán költőinknek koldulniuk sincs kitől. Elmerengnek könyvkiadóink s lapjaink fize­tésképtelenségén, s ha valaki megkérdezi tőlük, hogy miért nem írnak, szenvedő arccal jelentik ki. Nemcsak igével él az ember. S én azért, az újságokat összecsukva, másfajta közhelyeket is tudnék idéz­ni. Mondjuk Schopenhauer szentenci­áját, amellyel az általa udvari filozó­fusnak tartott Hegelt illette: Pénzért csak középszerűsé­get lehet venni. Vagyis én nem hiszem, hogy a pénz és alkotás egyenes csatornán érintkezik egymással. Ellen­kező esetben mi magyarázná, hogy renomés íróink ne­vével, műveivel újabban a még fizetésképes lapjaink­ban is csak ritkán találkozunk? Vagy talán a szerkesz­tők (a társadalom vélt vagy valós igényeinek ismereté­ben) nem igénylik lapjaik számára az irodalmat? Ha így van, akkor a szerkesztők címére csak ennyit: Az iroda­lom, a kultúra - minden látszólagos haszontalansága el­lenére is - termelő erő. A társadalmi munkamegosztás közlekedőedényein, bonyolult áttételein keresztül bele­folyik a javak termelésébe. „A kultúra végül is nem elég, bár semmi sem elégséges kultúra nélkül ” - írta va­lamikor a század elején Eliot. Még a piacgazdaság sem, tehetnénk ma hozzá mi, ha nem szégyellnénk a mon­dandónkat. Mert ez is közhely. Csak míg a „Nemcsak igével él az ember” féle közhelyek most kezdenek ha­lottaikból föltámadni, addig a kultúrát igenlő általános igazságokat most kezdi a társadalom elfelejteni. De ha mindenki elfelejti is, maga a kultúra nem feledheti el. De mi van akkor, ha a kultúra termelője, mondjuk az író, mégis elfeledte ezeket az igazságokat? Ha a társada­lom olyan sokáig magyarázta neki, hogy az irodalom az ő (a társadalom, a politika, az ideológia) irányító keze nélkül elefántcsonttorony, Tart pour Part, sőt öncél, hogy most, mikor végre a dolgok természete kezd érvé­nyesülni, nem tudja fölfogni: nem neki van szüksége a társadalomra, hanem a társadalomnak őrá. S nem tud mit kezdeni a szabadságával. Nem tudja eldönteni, hogy ha már a társadalomról, a politikáról, az ideológiákról nem kötelező írnia, és nem is érdemes, mert úgysem fizetik meg, akkor hát miről is írjon tulajdonképpen. S ugyanezt másképpen. Mivel írónk csak az ellenzékiség s az azono­sulás (a kollaborálás) fogalmaiban tud gondolkodni, s látja, hogy a társadalmat már sem az egyik, sem a másik közelítés nem érdekli, sértődötten félrehúzódik. S meg sem fordul a fejében, hogy az íróra, ha valóban író, nem az a jellemző, hogy szemben áll valamivel vagy elisme­rően ír valamiről, mert az első esetben előbb-utóbb összekeveri magát majd a politikussal, a második eset­ben viszont a tükrözés elméletének a zsákutcájába téved, hanem az, hogy... Esterházy Péter írja: 1956-ban a nép úgy rázta le ma­gáról a rendszert, mint kutya a vizet. De a Kádár-rezsi­met már nem úgy ráztuk le - teszi hozzá -, mert már nem lehet tudni, hol végződik a kutya és hol kezdődik a víz...! Nálunk ma csaknem minden író rettenetesen tudja, hogy az elmúlt fél évszázadban ő egy pillanatig sem volt víz, hogy ő a Husák-rezsimben akkor is ellenzéki volt, ha egyébként mindenki besúgónak tudta; a másik fél vi­szont azt tudja rettenetesen, hogy bizony ő kollaborált, amennyi csak belefért, de írónak azért nem volt egészen kutya, sőt ő volt maga Ezra Pound, aki ugye fasiszta múltja miatt végül is egy közszemlére kitett ketrecben kötött ki, de azért akkor is ő írta a Cantókat. S egyik fél sem sejti, hogy az igazi írót nem az érdekli, hogy kutya • Г Tőzsér Árpád A víz és a kutya között Folytatás a 4. oldalon

Next