Református Bethlen Gimnázium, Hódmezővásárhely, 1854
szegény, habozó lesz eszméire, elveire nézve az ész is. Viszont ha amaz túlterheltetik, félhomályos esmeretekkel, s az észre nem ható dolgokkal töltetik meg, az ész fárad meg és vonatik le. Kétségtelen pedig, hogy nagyon terhelő az emlékező-tehetségre nézve az idegen nyelvek tanulása. Gondoljunk példa az elvont fogalmak neveire, a széles és sokféle jelentményű szókra, melyeket megkülönböztetni is nehéz, de megfelelőleg használni s szabatosan kifejezni mennyivel nagyobb feladat, kivált gyengébb korban, kivált midőn alig van szó, melynek egy más nyelvben valamely szó teljesen és mindenkor megfeleljen. Gyakran ékes, tapasztalt s tehetséges tanítókat látunk efélékkel küzdeni, vesződni a körülirogatás, műszógyártás nehézségeivel, az anyanyelv sajátságainak törvényeinek áttétel közbeni kimérgetésével, hányattatni a kettő közt, hogy az anyanyelvnek se okozzanak rövidséget, az eredetit is teljes erőben kifejezzük. Mennyivel nehezebb pedig az efélékkeli gyötrődés növendékekre nézve, kik a szók ilyes válogatásánál csupán hangidomokkal, de eszmékkel alig foglalkoznak, — legalább eddigi tanmódunk szerint. Gondoljuk ide az ó és új nyelvek közötti végetlen különbséget — még ha egy tökül származtak is, mintáz ó görög, latin és az újrómai, német és szláv nyelvek; — az újabbak szorosan elkorlátoló műnyelvezetét, a régieknek műszak nélküli, népszerűbb, tárgyilagos!), de egyszersmind tudományokra nézve kevésbé szabatos beszédét , — innen a szótárakban egymás mellett álló, de valóban égtávolságra eső szójelentményeket, — az ókor elavult, s az újkor nem rég szülemlett fogalmait, esmerettárgyait, — a minden nemzet saját hajlamaiban, szokásaiban, viszonyaiban gyökeredző elnevezéseket, s hogy a legnagyobbat kimondjam, az annyira különböző ó- és újkori világnézetet, melyet akartak éreztetni egykori nyelvtanitóink midőn kivánák, hogy az, ki Roma nyelven írni akar, Romába költözzék. Ezen nehézségeket csak az fogja csekélyleni, kivel nyelvtanulási vagy nyelvtanítási foglalkozás a dolog komoly oldalát nem ismerteté. Szabadjon a legnagyobb nyelvészek s nevelők közül egy-kettőre hivatkoznom. Humboldt W. például (Schasser, Humboldts Sprachwissenschaft 104. 1.) állítja, hogy idegen nyelv átsajátítása csak a folyton fejlés sőt a világnézet változása által történhetik valamint népre úgy egyesre s gyermekre nézve is. S mivel ez az iskolai tanítás által lassan s alig eszközölhető , ezért van, hogy Rousseau (Emile Livr. 1.) nyelvtanulásra képtelennek tartja a gyermeki kort. ,,Megengedem — úgymond — hogy ha a nyelvtanulás nem egyéb volna, mint az eszméket kifejező hangok és jelek tanulmánya, ezen tanulmány a gyermeki korhoz illenék; de a nyelvek a jelek változtával változtatják a jelelt eszméket is. Az eszme fejlése a kül—kifejezés szerint alakul, s a gondolatok a szólásformák színezetét veszik fel stb. Ezért bárki mit mondjon is, nem hiszem, hogy 12 —15 éves koráig akármely gyermek is — a csodatehetségeket kivéve — két nyelvet igazán megtanult volna.11 Rousseau ezen elvét Herbarton kívül, R. legjelesb commentatora Saint-Marc-Girardin is osztja, főkép ezen okon : a gyermek u. m. egy vagy több nyelveket is könnyen megtanul, de csupán eml-tehetsége által, s csupán a szavakat; értelmiségök ez által teljességgel nem gyarapodik ; mi főleg onnan tetszik meg, mert utóbb hogy azon nyelvet vagy nyelveket az irodalom esmérgetésére használhassák, újólag kell kivált a szók jelentményeit tanulgatniok. Mindaz tehát a mit