Református Bethlen Gimnázium, Hódmezővásárhely, 1859
4 kincseit, melyek komolyabb szükségek által valának igénybe véve, költséges győzelmi emlékekre szentelhette volna; és hogy önszépítésére s dicsőségére gondolt volna, mielőtt a Cimon által Ázsiából hozott martalék, nem remélt jövedelmi forrásokat nyitott volna. Ezen egybevetések folytán Phidiász születését a méd háború kezdete felé tehetni. (496 K. e.) Ha ez így van, életének összes folyama természetes renddel halad, s pályájának fénypontja nem esik együvé erejének hanyatlásával. Még nincs ötven éves, midőn Perikies öt vállalatainak s művészeinek vezetésével megbízza. Azért is, amint Minerva pajzsán ábrázoltatik, az aggkor első hanyatlásait és az élet delének erőteljét együtt tünteti elő vonásaiban. Feje kopasz, de két keze egy nehéz követ emel, és vitézül harczol az Amazonok ellen. Hatvan éves korában teremti meg Olimpiában utolsó műremekét. Hatvanöt évvel visszajó meghalni Athénbe, még akkor is üldöztetés s talán méreg rövidítik meg életét. Phidiász egy nagy század hajnalán született, egy vagy két évvel Sophocles után, azon időben, midőn Aeschilus első drámáit adatta elő. Athén, mely alig bontakozott ki polgári háborúiból, melyek a Pisistratidák bukását követék, ekkor még rémületesebb veszély, idegen betörés által fenyegettetett. Ezen válságok, melyek egymásra következtek, élet és halál kérdése vala, de a jövő Athénnek kedvezett: az egyiknek köszöné szabadságát s szilárd népuralmát, a másiknak hatalmát s Görögország fölötti vezéruralmát. A Phidiászszal egykorú nemzedék a szerencsétlenség és hősiség iskolájában növekedett. Itt merített az honszeretetet, dicsszomjat, a legnemesebb szenvedélyeket, egyszóval azon szellemet, mely egy nagy századot lelkesít. Elbeszélések a marathoni ütközetről, és mesék, melyeket az atheneiek győzelemittas képzereje közé szőtt, voltak Phidiász gyermekségének ringatói. Egyfelől a barbárok ama sokasága, idegenszerű öltözetben, remek fegyverekkel; másfelöl egy maroknyi nép, mely tetteket hajt végre, mik egy hőskölteménybe illenek, — mindez oly kép vala, melyet a nemzeti büszkeség még négyszáz év után sem unt meg. Alig lépett Phidiász az ifjúkorba, midőn Athént családjával és a néppel együtt elhagyá, Salamisba menekülendő: innen látá a lángokat, melyek hazáját fölemészték, s az örökemlékezetü harcot, mely azt megboszulá. Ezt követék csakhamar a visszatéréskor érzett fájdalmak és a könyök, az atyai ház füstölgő romjai fölött, aztán reá hirtelen azon közös lelkesedés, mely elfeledteté az öregekkel, nőkkel, gyermekekkel saját nyomorukat, hogy a város falaihoz siessenek, fölépitendők azokat Spárta fenyegetései ellen. Athén lassankint fölépülvén, kebelében rendet, jólétet és gazdagságot hozott be; győzedelmes serege be zsákmányt hoza; hatalma növekedvén, roppant kincsforrásokat biztosít a számára, és szövetségesei, kiket adófizetőivé tön, készek valának fényűzését fedezni. Azonnal megnyílt a művészi munkálatok korszaka. Mindent kelle teremteni, mert minden le vala rombolva. Hol találjon elég kart, elég tehetséget, elég lángészt? Phidiász épen jókor jelent meg. Kérdésbe hozatott, ha valyon a szobrászat nem vola-e örökölt művészet Phidiász családjában, és valyon nem jön-e e Charmides tanítványa akként, mint Jön Sokrates apjának, Sophronikusnak. Jóllehet, hogy a művészetág ilyetén öröklésének példái Göröghon iskoláiban, sőt minden időbeli iskolákban gyakoriak, semmi sem bizonyítja annak létezését Phidiász családjában. Sőt inkább úgy látjuk, hogy idegen mesterek tanítványa is volt, és hogy a szobrászatnak előszeretetből s nem hagyomány folytán szentelte magát, mert ő a festészetet kezdé tanulni. Két fivére Panaenus és Plistaenetes hasonlókép festészek voltak, úgy hogy épen oly természetes lenne