Református Bethlen Gimnázium, Hódmezővásárhely, 1872

Ez aggodalom, szerintem, kevéssé jogosult. Köztapasztalás, hogy a legtöbb nö­vendék szerény gondolatkészletét sem képes a logikai rend követelményei szerint rendezni; amint zsenge gondolatai elővillanak, fűzi egymás mellé, épen nem búslakodván, vájjon bevezetésének némely része nem illetékesebb helyen volna-e a tárgyalásban, vagy épen a befejezésben? a műfaj elméleti magyarázata dacára, kivált kezdetben, csak homályos sejtelemmel bírván azon feladatáról, hogy gondolatanyagát egy kerek egészszé kell al­kotnia. És ez a legtöbbnél nem gondatlanság, hanem fejletlenségük természetes kifolyása. Ellenben a tanárnak néhány termékenyítő eszméje egész új gondolatvilágot tár föl buzgó növendéke lelke előtt, melyet fogékony szelleme újabb eszmékkel népesít meg; másrészt a főbb körvonalak megvonása az irásmű kerekdedsége iránti érzéket serkenti föl, csak mellesleg érintvén, hogy a növendéknél igen fontos formaérzék elsajátítására kitűnő írók minta­darabjainak alakjában is avatott fölmutatása igen előkelő szolgálatot tesz. A feladat kitűzésénél útba kell hát igazítanunk a növendéket, de minő ha­tárok közt mozoghat az, hogy sem a tanítványt az öngondoskodás elengedhetlen tiszte alól föl ne mentse, sem a tanítói tekintély a növendék önalkotási buzgalmának szárnyát ne szegje? Itt valóban nem könnyű biztos határvonalat vonni, mert a hanyag tanítvány könnyű vérrel felhasználván a kínálkozó bő részletezést, magától épen nem buzgólkodik teremteni, az elfogadó természet pedig a tanári utasítás hatása alól nem birván szaba­dulni, annak kötelékeiben vergődik. Mind e két és egyiránt komoly baj beállhat. Szerintem az egyedüli orvosság a tanár — mondhatnám — ösztönszerű tapintatában van. Legyen az útbaigazítás irányában és mennyiségében a tárgy és műfaj természetétől, a tanítvá­nyok gyakorlottságától föltételezett; ami ezentúl esik, az már egyes concret esetekre ve­zetne, melyekre kiterjeszkednie nem e hely feladata. Föntebb mondatott, hogy az irályt betanítani nem, hanem csak tanítani lehet; most már azt kísérlem meg elmondani, a föntebbiek után az irály tanításnál mi utat vélek követendőnek. A már kész dolgozatot, melyet a kitűzött időre a rend szigorán kívül már csak azért is pontosan be kell követelnünk, mert így előzhető meg, hogy a hanyagok a serényebbek dolgozatát meghallgatva, utánuk ne tartozzanak; — mondom: a már kész dolgozatot a rendes tanórán a tanár elővéteti egyik növendékével, föltünteti a helyest buzdításul a további munkásságra — és ez a siker egyik biztos alapja, — figyel­­mezteti tévesztéseire, hiányaira, nevelői őszinte jó­indulattal fölfejtvén, miként kellett volna eljárnia. Kétségtelen, hogy tévedéseink, hiányaink alapos fölismerése irályilag is legtermészetesebb út a hiba jövő kikerülésére. Már mivel a dolgozatnak nyilvános leckén alapos boncolása nemcsak közvetlen az illető tanítványra, hanem, ha sikerült osztályunkban a tárgy iránti érdekeltséget ébren tartanunk, valamennyire üdvös hatású annál inkább, mert a kortársak eszmevilága csaknem ugyanazon körben forog: bizonyára igen gyümöl­csöző volna valamennyi dolgozatot tanári javításnak alávetni s ez csekély népességű osz­tályban szép sikerrel jutalmazott eljárás. Azonban egyrészt az ide fordítható idő csekély­sége, másrészt a népes osztályok s ebből folyólag ugyanazon tárgynak untató űzése ezt határozottan tiltják; nem marad hát más mód, mint az időhöz mérten néhány munkát, de annál alaposabban kijavítani és pedig aránylag a sikerültebbek , középszerűek és gyön­gébbek közül; így az osztály dolgozatában alig marad valami lényeges érintetlenül. Ha a dolgozat egészben tévesztett, kellő utasítás mellett még egyszer át kell dolgoztatni. A javítási időt a többiek az észrevételek megfigyelése mellett dolgozataik csekélyebb hián

Next