Református Bethlen gimnázium, Hódmezővásárhely, 1902
A magyar népdal. — Székfoglaló értekezés. — Felolvastatott 1901. október 20-án. I. Tárgyam az emberi szellem vizsgálata; mert hiszen lényegében egy az ember akár a népnél, akár a művelt osztálynál, tehát az emberi szellem is. Vizsgáljuk ezért, miképen jelenik meg az ember a költészetben. Úgy, amint az ember felfogja szellemével. Az emberi szellem nyilatkozásának örök törvényei vannak, valamint mindennek a nagy természetben. „Akiben erő van és isten lakik, az szónokolni fog, vés, vagy dalol; ha lelke fáj, szívrázóan zokog, mosolyg, ha a kéj mámorát aluszsza“ — mondja Madách. Mert az emberi léleknek örök törvénye, hogy nyilatkozzék A léleknek sejtelemszerő megnyilatkozása, a szellem és kedély ölelkezése alkotásra, a gondolatok és érzések örök törvények szerint való nyilvánulása a költészet. Az a költészet az emberi létben, ami a világon a szín és az illat; ami a fergetegben a zene. Az vonja be varázslóan szép színekkel a rögöt; az édesíti meg a fájdalmakat; az ad szárnyat a repeső szív örömének. A költészet maga az élet sokszínű változataival, amire az emberi szív vágya, az eszményítés fényt sugároz és összhangot csal ki belőle. Ez örök törvények szerint nyilvánuló szép iránt, mihelyt eszmél, a legegyszerűbb népnek is van érzéke. Nem találunk népet, amelynél a maga módja szerint hit és költészet nem volna. Ennek megismerése pedig annyira érdekes, amennyire érdekes előttünk maga az ember, az egyetemes ember. Ami a dalt illeti, az csak egy része a költészet majdnem végtelen birodalmának. A ki hallott dalt, a ki dalolt, az, ha megmondani nem tudná is, de érzi, mi az. Az érzelmek költői nyilatkozása. Mióta ember él, egy az alaptermészet, ha változatai számtalanok is. Az ember elsősorban érző lény. A természet sokszerű jelenségével karol át bennünket: határtalanul sok hatása van érzékeny mivoltunkra, azért szívünk húrjai örökös rezgésben