Hód-Mező-Vásárhely, 1872. április-december (2. évfolyam, 16-50. szám)

1872-06-30 / 26. szám

dályozni azt az üzérkedést, melyre némelyek a “hazafiságot” felhasználni akarják. S meg fogja mondani, hogy ne arra a politikára szavazzon, mely rágalmaz és gyanúsít, a szenvedélyeket zaklatja, elérhetetlenek után sóvárog, a közbé­kességet és megelégedést feldúlja s hazánk sor­sát ábrándokra akarja bízni, a mely után „a népboldogitók“ élnek, hanem arra a politikára, mely valót mond és békét hirdet, mely lassan és biztosan kiván haladni s mely után a haza élhet meg és virágozhatik fel. Vegyünk részt tehát kivétel nélkül mind­nyájan , a­kik arra jogosítva vagyunk, a szava­zásban, nem feledkezvén meg arról, hogy ha külön pártokra osztünk is, de mint hazafiak ál­lünk szemben a hazafiakkal, egymás iránt tehát kölcsönös becsüléssel és szeretettel tartozunk. Csatorna, vagy folyó. Városunk újonnan alakult képviselő-testülete e hó 18-án tartotta meg első gyűlését. A szakosztályok gyors megalakítása után Ürményi kormánybiztos úr azon fel­hívása lett tárgya az egész délelőtti tanácskozásnak, melyben felszólítja városunkat mint testületet, felhívja az egyes érdekelteket, hogy a f. hó 26-án Szegeden tar­tandó gyűlésen megjelenjenek, mely gyűlésnek a Szá­razár csatornává, vagy hajókázható folyóvá tétele lesz egyedüli tárgya. Szólottak a tárgyhoz többen oly tekintetből, hogy a határunkat és városunkat sújtó vadvizek természetét és állapotát és a Szárazérnek csatornává, vagy folyóvá tételét kapcsolatban felvilágosítsák, vagyis, hogy a kül­döttségnek eljárására nézve mintegy utasítást adjanak. A beszédekből az volt kivehető, hogy a Szárazérnek csa­tornává, vagy folyóvá tételére nézve úgy az egyesek, mint, a­melynek t. i. leginkább feküdnek érdekében, a Tiszaszabályozási­ társulat, vagyis minden egyes érde­kelt fél saját érdekét a másik fél rovására igyekszik elő­mozdítani. Állításomat a következő okokkal támogatom : Midőn még a Tiszaszabályozási társulat a tiszai töl­tések elkészítésére nézve össze nem állott, Pallavicini őrgróf a tulrészen töltéseit el nem készítette: azon vizek, T Á N­ C A. A pályarab. — Eliiesz­élén. — (Vége.) Amikor eszméletemre visszatértem, a kelő nap épen arcomra sütött, s a szoba telve volt idegenekkel. Mellettem csendőrök álltak. Auguszt, a szolga, télig el­borzadva s félig részvéttel nézett rám, mialatt az asztal körül különböző férfiak ültek, s szorgalmasan írtak. Mások a szobában járkáltak s vizsga szemekkel fürkészének ki minden zugot. A mint szemeimet felnyitottam a jelen­voltak egyike halántékomat s kézcsuklómat megtapintva, kérdést intézett hozz­ám, ha nem érzek-e fájdalmakat? Megkísérlem a szállást, de nem voltam képes hangot adni. A férfi , — a­mint később megtudtam : egy orvos — azt rendelé, hogy ajkaimat egy kevés borral és vízzel nedvesítsék meg, s még azt is hozzá­téve, hogy tova hurcoltatásomnál a legnagyobb óvatossággal járjanak el körültem. Mint egy álomban hallom valakitől azt is mondatni, hogy: a fogolynál semminemű papiros nem találtatott. Ez észrevétel azt sejteté velem, mintha rólam beszélnének; némi homályosan emlékezni kezdek, hogy mikor idejöttem, az Aline-hoz írt levél, s a Comal pénzeiről fölvett jegyzetek nállam voltak, de ez emléke­zésnél rögtön öntudatlanság vagy álom foghatott el, mert ismét eszméletemet vesztve, többé nem láttam, nem hallottam semmit. A­mikor újra magamhoz tértem, szemeim egy börtön nedves falait pillanták meg, a­melynek ablakai erősen meg voltak vasazva. Fogoly valók! Előbb, mint kihallgatásra vittek volna, a­mennyire tehetem, tisztán áttekintettem helyzetemet, s igyekvén elhatározáshoz jutni. A fogház felügyelők nem is sejték, hogy nekem ez idő alatt sikerült Corandenil Izabellához egy üzenetet eljuttatnom, a mely következő volt: „Leroux Antal azon kéréssel fordul gróf Corandenil kisasszonyhoz, hogy az ő nőtestvérének még csak szóba­hozásától, vagy megemlítésétől is óvakodjék.“ Nem vesztegetés volt az, mely nekem ezt lehetővé tette. — Vesztegetés ellen az állam a hivatalnokaira való ■sigoru felügyelet által biztosítja magát, de nem képes magát biztosítani a némely emberi keblekben lakó önzéstelen részvételtől. A­mikor ez üzenetet tettem, azután rögtön minden gondolatomat jövendő sorsomra fordítom. Egyes elejtett nyilatkozatok után tudomásomra jött, hogy amaz irtózatos éjszakán egyedül én fogattam el, s mintegy kétségtelennek látták, hogy én Clemence­­szal küzdve kaphattam fejemre az elkábító ütést. A súlyos boltkulcsot egy vérfolton találták meg közvetlen ott, hol élettelenül elterülve feküdtem, s magától érthető, hogy azt mint gyilkolási eszközt tekinték ; ezenkívül kabátom belső zsebében bankjegyeket is találtak, sőt megtalálták a viaszlenyomatot is, mely a szekrény kulcsához készült, s a szálloda kertajtajának s hátsó bejáratának­ kulcsait is. Clemence-t kimondhatlan erőlködések után életre hozták ugyan, de érzelmi tehetségét nem sikerült helyre­állítani csak annyira sem, hogy engemet képes lett volna felismerni. Comal nem volt többé az élők között. Amaz és irtózatos jeleneténél, az első pillanatban egy csapás érte őt, mely kevés óra alatt életébe került. Mi leendett most én belőlem ? Öntudatomban együtt harcolt a szabadulás utáni vágy, s azon ön­elhatározás, hogy a nőtestvérem boldogságát nem szabad koc­kára tennem. Világos volt előttem, hogy szabadulásom úgy is nagyon kétséges lehet. Delignyről szintúgy nem vallhatok, mert ekkor el nem kerülhetem, hogy annak Clemenccal való viszonyát föl ne említsem, így aztán még Alinét is bekeverhetem. Elhatározásom szilárd volt tehát. Inkább, mint valaha érzem most, hogy nőtestvéremet egy testvéri szív összes fenköltségével szeretem. Előbbállónak tekin­­tem az ő boldogságát, mint akármi tekintetben is a magam sorsát és jövőjét. Ez öntudatomban nyugodt eltökéléssel néztem szemközt a végzettel, mely felettem függött; mérlegelni kezdem az eszközöket, a­melyek rendelkezé­semre állottak arra nézve, hogy testvéremet idejekorán figyelmeztessem, ne­hogy a történetekről értesülvén, megszabadításomért a maga sorsát is koc­kára tegye. A tényállás kétségtelenül Londonba is bejelentetett az érdekelteknek, ámde a hatóságok közötti közlekedés akkor sokkal lassúbb volt mint ma; ezenkívül a gróf és grófnő épen ez időtájban utaztak is, nem lehetett tehát egyhamar viszont tudtatást várni. S nekem valóban sikerült, mielőtt onnan viasz érkezett volna, testvéremet egy pár sorban figyelmeztetni. A rendőrség felkutatta boltomat s műhelyemet , mindenemet zár alá vetette, csupán ruháimat küldték utánnam a börtönbe, ezekből néhányat vissza­küldöttem, a melyeket nem kutattak át oly nagy szigorral, hogy azon könyörületes emberem, a­kiről már említést tevek, egy szelet papirost ne talált volna azokban, a melynek rendeltetéséről őt eleve értesitem, melyek határunkban és más határokban össze­gyűllem- tettek, lefolytak a narry rétbe és pedig 1870-ig minden ellenmondás nélkül. 1870-ben mondatott ki először, hogy tilos a vizet leereszteni, és ez, főleg a mii határunkra nézve érvényesíttetett is. Jött két királyi biztos, ezek szintén ily értelemben n­ilatkoztak, okul azt hozván fel, hogy ha a Tisza vize a tóban volna, hová eresztnék a vizet ? Nem vették azonban figyelembe azon tényleg meg­levő állapotot, hogy a­álünk összegyűlendő víz decem­berben, legkésőbb januárban megkezdvén lefolyását, március végére megszűnik, ha annak idejében útját nem állják, míg a felülről hzzánk érkező Tisza ár május derekán, vagy végén éri el legmagasabb állását. Hogy ez tény, mutatja a Návai család által a Száraz-éren már régebben keresztül húzott töltés, mely 1815, 1846, 1853, 1855, 1866 ik években kinyittatván, a Szó­haz éren a viz akkorra midőn a Tisza megáradt, legtöbbnyire le is folyt és a töltést a Tisza árja ellen be lehetett tölteni. Ez meg­történt, világos tény. Midőn a Tiszaszabályozási társulat megalakult, maga is gondoskodott e tekintetben Ez ismét tényekkel igazolható. Nevezetesen a tiszai védtöltéseken felállított két zsilip a­mennyire a fakadó víz levezetésére, biztosan merem állítani, nagyobb részt az összegyülemlett víz le­vezetésére volt fölépítve; sőt 1866-ban, midőn a vasúti társulat megkezdő munkálatait, az átereszek meghatá­rozásánál a Tiszaszabályozási társulat elnökének, a mér­nököknek és e sorok írójának közös megállapodása foly­tán állapíttatott meg egy áterest a város és az uradalom mesgyéjén a vasúton keresztül. Ezen keresztül kellett volna a társulat által készíttetendő csa­tornán megnyitva a tarjánvégi töltést, lefolyni a vá­rosunkban összegyülemlett víznek is. A dolgok ily állásában, miután ki van mutatva az, hogy a vidéken és városunkban összegyülemlett víznek elfogadó tere a nagy rét, azt is ki lehet mondani, ki mint veszi valaminek hasznát, úgy viselje terhét is. Mit akarnak elérni azzal, hogy a Szárazér vize ezu­tán se folyjon a nagy tóba ? azt, hogy a nagy rét a kör­nyék vizétől megszabadulván, laposabb része is haszno­­síttassék. Ha tehát a nagy rét ezen vizto­ a Szárazér csatornává átalakítása, illetőleg másfelé vezetése által megszabadul, ebből egyenest és kizárólagosan a Ti­szaszabályozási társulat húzván a hasznot, ennek költ­sége is, nem, mint ezt szerintem némelyek hibásan gon­dolják, városunk egyes lakosait, hanem magát a társu­latot illeti. Régi törvény az: senki a más naravai önma­gáét elő nem mozdíthatja; már pedig, ha az egyesek be- revonatnának , épen e törvény sértetnék meg, ezt pedig íhiszem, a társulat sem akarja. A­mi a Szárazérnek hajózhatóvá tételét illeti: miu­tán itt nézetem szerint az állam érdeke forog fenn, az államnak kell nemzetgazdászati szempontból befolyni és csak ezután a Tiszaszabályozási társulatnak. Nem volna tehát méltányos, ha akár egyes embe­rek, akár társulatok világos hasznuk kimutatása mellett azért, mert a másikra egy forintból egy krajcár mutatko­zik, a többi is azzal fizettetnék meg. Legyünk egymás i­­ránt méltányosak. b­alogi Soma. Vadvizeink és a Szárazér. A Szárazér szabályozása ügyében s különösen a szabályozási terv megbírálása és a szabályozó­ társulat megalakítása végett Szegedre összehívott gyűlésre el­mentek a vásárhelyi vadvizek által károsult bi­tokosok képviselői is. A meghívóban ki volt jelölve a gyűlés napja, de nem volt kijelölve annak órája, s így nevezett képvise­lők elégnek tartották , ha a reggeli nyolc órai vonattal indulván, 9 és ’/9 órakor a gyűlésteremben lesznek. Azonban — noha ez ügy által senki sem oly érzékenyen érdeklett, mint a vásárhelyi birtokosság, a­melyről an­­nálfogva nem volt föltehető, hogy elmaradjon, s a­mely nélkül a fenforgó kérdésben határozni sem lehetett volna — mégis annyira siettek a gyűlés megnyitásával, hogy a vásárhelyi képviselők már csak ahol szólhattak: meg­alakuljon-e a társulat véglegesen és a törvény szerint kötelező értelemben ? Természetes, hogy a vásárhelyi érdeklettek taga­­dólag nyilatkoztak, kifejezvén, hogy miután ők közvet­lenül a Szárazér medrében érdekelve nincsenek, annak szabályozási köréhez nem tartoznak , csatlakozásuk iránt addig nem nyilatkozhatnak , míg a tervet és költségeit tüzetesen nem ismerik. Minthogy pedig e célra a nagy munkálatnak egy közgyűlésen való felolvasása teljességgel nem alkalma­tos , azt nem is kívánták ismételtetni, hanem engedték a közvetlenül érdeklettek képviselőit végezni maguk között, kik azután, küldőik utólagos jóváhagyásának reményében, több rendbeli kikötések mellett társulattá is alakultak. „Türelem és hallgatás ! Minden ki fog világosodni. Bízzál és kövesd tanácsom, a­hogy egykor én megbíztam benned és követtelek ! “ E szókat írtam a talált papiros darabra. Mit gondolhatott Aiine felőlem ? Hihette-e hogy részese tudtam volna lenni a rabló­gyilkosságnak, melyet a gaz Designy­­elkövetett? Semmiesetre nem! De hát még­is, hogyan fejtse meg magának e talányt? Comal halott, Clemence eszénkivü­l az ékszerek elrabolva, levele, melyet Comal Jánoshoz irt, s a mely kideritheté ártatlanságomat az ékszerek elrablásában , eltűnve! Elveszve minden mindkettőnkre nézve ! Még azon esetben is, ha ő bevallja testvéri viszonyunkat: nekem számot kell adnom a Comnal el­sikkadt pénzeiről , a felelősség súlya engem terhel azok elrablásáért. Mentül több ideig gondolkozom e felett, annál erősebb, megváltozhatlanabb jön bennem az a meggyőződés , hogy engem a tartózkodás nélküli, teljes vallomás nem menthet meg többé. A háló, melybe bonyolódom, kibonthatatlan volt. A­mikor léleknyugalmamat teljesen visszanyervén, börtönöm magányában gondolkozó kezdék a szállodában végbement irtózatos események felett, elsőben is azt a kérdést tevem fel magamnak, hogyan értesülhettek a végbement rablógyilkosság felől? Da csakhamar e felől is felvilágosodom. Tudomásomra jött, hogy e gaztett felőli első értesülést Corandeulil Izabellának köszönik, a­ki a földszinti szobákban lakott. Ő a kihallgatásnál azt vallotta, hogy néhány nappal ez esemény előtt, a kertben valaki elosont mellette, a­ki az ő figyelmét fel­ébresztő, s, hogy ez alkalommal Cieivenco, az ő kérdésére kitérőleg válaszolt, de hogy később a Delaroux Antal nevét erin­tette. Azt is kimondta, hogy ő, bár ez a Delaroux Antal Comal Jánosnak meghitt barátja volt, nem érezte magát nyugodtan s némi meg­fontolás után­ feltette magában, hogy testvérét Corandenil grófot az ő gyóntató atyja által­ értesittetni fogja, miszerint a szállodában nem rendesen mennek a dolgok, a kérni fogja, hogy az jöjjön vissza Párisba, s intézkedjék hathatósabb elővigyázati szabályok életbeléptetésével. Azonban mielőtt e tervét létesíthette volna, közbejött amaz iszonyatos éj. Ekkor is mint szokása volt, a Clemence segélyével le­feküdt, s el­aludt, — ’de majd egy sajátszerű zörejre fölébredt, hogy mely órában, azt nem tudja.­­ A zörej után rögtön emberi hang itte meg füleit: átkoztak és káromoltak valakit a ki úgy sejté, ellenállt, ő tüstént kiszökött ágyából, mivel a földszinti helyiségen teljesen tájékozhatta

Next