Hód-Mező-Vásárhely, 1873. január-szeptember (3. évfolyam, 1-38. szám)

1873-01-05 / 1. szám

„Felhívás“ fog szerkesztetni s közrebocsáttatni, előre is ajánlom­ a tisztelt közönség figyelmébe. Ezt a gyűlést gazdag s termékeny eszmecsere jel­­lemzé. Kovács Ferenc elnök hű és ernyedetlen társaival hat év óta sokat fáradott, nem lankasztá a közöny, nem tikkasztá a nehéz munka heve, nem semmi aka­dály ; társaival haladt férfias kitartással előre i s ma láthatja, hogy az elhintett eszmék megfogamzottak s mint szükségérzet létesülésért kiáltanak! A városukat, hazájukat híven szerető öntudatos polgároknak legéde­sebb , legboldogítóbb jutalma ez ! De ennél szomorúbb volna,­­ha e törekvést városunk lakossága nem értené meg! Távol legyen. — Lesz tehát iparegylet, a mely­ben gazda és iparos összevetett vállakkal jól felfogott szellemi és anyagi érdekei előmozdításán küzd! —y —*• A helybeli iparegylet választmánya a következő felhívást bocsátotta ki: Felhívás a k­.­m.-vásárhelyi iparos- és gazdaközi­ ínséghez. Az iparegylet, múlt évi december hó 28-ik nap­ján tartott választmányi ülésében, az egyletnek a régi alapon való állandósítását kimondván, eddigi­ alapszabá­lyainak átnézését, az igazgatási évnek új évre leendő áttételét, az egyletnek még e folyó hóban tartandó köz­gyűlésén megalakulását és szervezését határozta el, a közgyűlésnek lévén egyszersmind feladata a bizottságilag átnézett alapszabályok végleges jóváhagyása, a jelen alá­írási ívet bocsátjuk a t. közönség elé, a következő sorok kíséretében. Az iparegylet létszükségét, nálunk fejtegetni, ezt hiszem, felesleges, miután a mindinkább nyilvánuló köz­­szükség­érzet eléggé világosan észlelhető már csak azon körülményben is, hogy az ezelőtt 6 évvel alakult iparegylet tagjainak száma alig 200-ról mostáig csaknem 500-ra nö­vekedett; s ha nálunk eddig a társulás az ipar és gaz­­dászat terén — miknek fejlesztését az iparegylet tűzte ki nemes feladatául — társadalmi életünkben hézagot pótolt, s a kezdet nehézségeivel küzdve ha nem is fényes, de működési köréhez mért szép eredményeket bír felmutatni: ezután az újkori változott viszonyok kö­zött életkérdést képez úgy iparosainkra, mint gazda­közönségünkre nézve a közös érdekeknek és céloknak józan felfogása és az egyesekben különválva rejlő erők­nek egy cél körül való csoportosítása és fejlesztése. Az iparegylet további felállása és a megkezdett irány­ban való további működése e kornak követelménye, melyet föl nem ismerni és nem követni egyértelmű a visszaeséssel, az anyagi és szellemi romlással. Ér­tsük meg a kornak saját javunkra intő szózatát, hogy e mulasztás előbb vagy utóbb rajtunk keserűen meg ne boszulja magát! Tisztelettel kérjük azért úgy az egyletnek eddig volt tagjait, mint általában városunknak ez ügy iránt érdeklett polgárait, hogy az iparegyletet, mely eddigi cél­ját hatáskörével együtt megtartja, részvéttel támogatni, s ebbeli szándékaikat ez íven nevüknek sajátkezű alá­írásával kijelenteni szíveskedjenek ! Az aláírás egy évi kötelező­ erővel bir. II.-M.-Vásárhelyen, 1873. jan. 2-án. Az iparegylet választmánya, hibája. Biz úgy, csak rántsd orron magadat te is, ide tartozol; hát nem taníttatni akartad-e a Pétert, csak azért, mert fürge gyerek volt ? Régenten a rokkant ka­tonákat tették iskolamesterekké, mert úgy vélekedtek, hogy ezt a mesterséget akárki folytathatja. Ma sokszor a szülők a született nyomorékokat­ szánják polgári mester­ségre. Ha megsértem orromat, foltot ejtek orcámon, mondják a németalföldiek. Érted? Ki azt tartja, hogy mesterséghez, gazdálkodáshoz nem kell igazi értelmes­­ség, az magát kisebbíti. Kivált ma, mikor az iparágak oly nagyon emelkednek, s egyik a másikat túlszárnyalni törekszik, épen ide kellenek a derék fők. Kiveheted, hogy micsoda dűlő felé tartok. Ha majd a legderekabb fők és a vagyonos emberek többé nem kívánkoznak el a kapufélfától a hivatalbeliek sorába, akkor lesz a a közpolgárság szilárd és tettre kész, s fog kerülni be­lőle elég ember, ki saját foglalkozása mellett még egy kis hivatalt is elvállal fizetés néllkül, s úgy lesz aztán kevesebb adó és kevesebb hivatalnok. A Kippelről is tudok még egy történetet. Még si­­heder korában mint sütőlegény volt Párisban, épen a forradalom idején. Nem csekélység volt az, oda szo­rulni , hol az ember tudja, nem utolsó falatját süti-e, s csak minden tizedik nap vasárnap. Elég az ahoz, hogy minden fel volt fordulva. Az én Kippelem egyszer megy az utcán s találkozik valakivel, a­ki azt kérdezi: „mi vagy, republikánus vagy aristokrata?“ „Republikánus,“ feleli ő, s az ember jól végig veri. Ez jól van. Az én Kippelem megy tovább és gondolja magában : másszor jobban vigyázol magadra. Ám megint találkozik valaki­vel, ki ugyanazt kérdi. „Aristokrata” kiált Kippel, s megint jó sort vernek rajta. Ez is jól volt. Amint az­tán ismét találkozik egy csoporttal, s újra kérdezik, egyenesen csak kiáltja: „Üssetek!“ S jól el is verték. És megint jól volt. Az én Luczian szomszédom szavajárása : nem tudni mire lehet még jó; ez mondható erről a történetről is. Egyszer gondolkodjál felette. (A válasz következik.) Vidéki szemle. Szándékunk e rovatban városunk közönsége előtt nyilvántartani, amennyire az a vidéki lapokból kivehető és röviden egybeállítható, a társadalmi mozgalmakat, melyek hazánk különböző vidékein megindulnak és fo­lyamatban vannak, hogy azokból ösztönt, tanulságot me­rítsen, hogy azokról — ha jók — példát vegyen. A fővárosi lapok visszatükrözik a politikai pártok állapotát és a középpontot az országgyűléssel és kormány­nyal egyetemben, de nem tükrözik, s nem is tükrözhetik vissza a vidéket­ — fejtegetnek közgazdasági, közokta­tási stb. kérdéseket, átalában egyetemes dolgokat, de nem foglalkoznak s talán nem is foglalkozhatnak eléggé társadalmi viszonyainkkal s azok tényezőivel, a melyeken alapszik, a melyekben nyilatkozik pedig saját­lag nemzeti életünk, melynek feladatát végre is a vidéknek kell meg­oldania. És jó, sőt szükség azt tudnunk kölcsönösen, hogy az elméletből átvett vagy fölállítot eszmék valósíttatnak-e s hol miként valósíttatnak tényleg a gyakorlati életben a vidéken , mely tulajdonképen az ország ? És ez a körülmény kölcsönöz a vidéknek főfontos­ságot, s ez a körülmény jelöli ki a vidéki sajtónak tu­lajdon mezejét. És nagyon itt az idő, hogy a vidék ezt a fontosságát megértse, s a szerint munkához fogjon ; é­s hogy a vidéki sajtó ezt a mezőt felismerje és a sze­rint, mivelje. Ha a vidéki tehetségek, a­helyett, hogy csak a középpontra vagy épen kizárólag a képviselőházra füg­gesztik szemeiket, az otthoni vidék társadalmi fejlődését is méltónak találják arra, hogy egészen annak szenteljék magukat, s az erőket csoportosítva öszhangzatos ügyes­ségben lépésről lépésre , semmit el nem hamarkodva, de józan számítással biztosan alkotnak , akkor leszünk a haladásnak azon az útján, mely igazán célhoz vezet, s melyen politikai pártizgalmak uralkodni és zavart okozni többé nem bírnak. És szép a rész, mely e munkából a vidéki statóra néz; ennélfogva nőheti az ki magát tekintélylyé, hata­lommá a szó legnemesebb értelmében. E célra a vidéki sajtóban némi solidaritásra van szükség, s e célból keressük meg a vidéki lapok 1. szer­kesztőit cserepéldányokért. Garzó Imre: Farsangi krónika. No hála istennek, nem leszek ezután szűkében az innivalóknak, míg tavaszszal a vadászként csakis egy­­egy kacsát foghattam és csípős sauceban feltálaltam a t. c. közönségnek, addig most ezrével van a tárgy, mely­­lyel e rövid hasábokat megtölthetem. „Wahrlich die Wahl tinit einem weh!“ mondtuk az izr. nőegyleti bálban, mi­dőn nem tudtuk magunkat elhatározni, hogy a táncos­nők fényes koszorújából­­ melyik virágot válaszszuk ki, hogy a zene andalító (? szerk.) hangjánál a fényes tánc­teremben vele körül­lejtsünk, és ugyanezt kell monda­nunk midőn e levél írásához fogunk. Miről is írjunk előbb? De miután már felemlítettük az izr. nőegyleti bált, a­melylyel saisomunk megkezdődött , tehát ennél maradunk. „Mentem, láttam, és nem győztem, igen, nem győz­tem eleget nézni, mert hogy jelen korban győzelemről, hódításról már nem is álmodozhatom, azt szerkesztő úr annál inkább is hajlandó lesz bizonyítani, minthogy ily ártalmatlan ember mint én, sokkal többet láthat és hall­hat, mint az olyan, ki hódításra vágyik , — tehát nem győztem eleget csodálni a szépséget és kellemet, mely szemem előtt kitárult. A jámbor muzulmán keresztbe hajtott lábbakkal leguggolt volna a teremben, a Moha­med által oly kecsegtető színben lefestett paradicsomot képzelte volna ott, és nem tudom, ki lett volna képes elhitetni vele, hogy nem ott van. Egy darab ideig én is ebben a hiszemben voltam, de uram bocsá ... ki kellett ábránd­ulnöm, ugyanis a zene elkezdett egyszerre olyan nyikorgássá válni, a­mi­nőt rozsdás ajtók kinyitásánál szoktunk nagy gyönyör­ködtetésünkre hallani, és így, az égből hirtelen lepottyan­­tunk a hideg földre. De kár pedig­ ha előbbi hitünkben megmaradunk, mindent szépnek, kellemesnek, bájolónak, tökéletesnek tartunk, de így kinyílnak szemeink és sokfélét kell lát­nunk a mi figyelmeztet, hogy ... no csak nem tudom az udvarias szerepet végigjátszani, kiüti magát a szeg a zsákból, és én, velem született hibáimnál fogva, már csaknem felemlítettem a kihulló hajtűket, rendetlenségbe jövő fürtöket, egy-egy köteg álhaj elvesztését, ruhafodor lefestését; — de nem szólok minderről, kit is érdekelne ez, vagy kit gyönyörködtetne ama bájlón mosolygó hölgy hirtelen elesése; nem, nem szólok mindezekről, csúnya dolog is az tőlem, hogy a napban is a foltokat keresem. Ah de minek ez a sok lári-fári , üres beszéd, el­­ménckedés, gúnyolódás, szóljon valami okosat , mondja meg: ki volt a bálkirálynő? fogják önök mondani. Igazuk van, mint referensnek ez lett volna első kötelességem, és így reményem is lehetett volna, hogy az illetők kegyét megnyerjem, de . . . „semmi de, semmi azonban“ — kérem alássan — „semmi kérem alássan, mondja meg nyíltan, senkit sem támadva, avagy mentve, mondja meg őszintén minden teketória nélkül, hogy ez és ez volt a bál királynője!“ Tisztelt, hölgyeim, a bál csupa királynőkből állott! „Itt van már megint, hogyan szeretné elütni a dol­got, de mondja meg azonnal ezen királynők között ki volt a legfőbb igazi királyné.“ Hölgyeim, engedjék meg, hogy erre nézve kijelent­sem, hogy olyanforma állapotban vagyok, mint az a három testvér Lessing „Nathan der Weise“ darabjában. Ezen 3 testvér atyjának volt egy különös becses gyűrűje; halála előtt azonban, nehogy fiai emiatt összeolvadja­­nak, az igazi gyűrűhöz két teljesen hasonlót készíttetett egy aranymivesnél; mindenik fiúnak adott egy-egy gyű­rűt,, és igy mindegyik azt hitte, hogy övé az igazi. — Ha ezen hölgyeket a szabó­s fodrásznő műtétei előtt láthattam volna, akkor én is megmondhatnám, melyik az igazi királynő, de így azt kell mindegyikre monda­nom, hogy ez az igazi! „Ön nem csak unalmas, hanem udvariatlan is.“ Bocsássanak meg kegyetek, egyről gondoltam, hogy királynő és ez X. kisaszszony (no hála istennek mégis csak van már egy) ezen gondolatom pedig onnan szár­mazott, mert régi képeken úgy nézet ki Mária Terézia Mária Antoinette és minden királyné, t. i. haja mind­egyiknek porozva van, azért hiszem, hogy X. kisasszony a bálkirálynő. Mert nekünk roccoco stylusu királynőkre van szük­ségünk, kik a 18-ik század divatjának hódolnak, (tán ön Pompadour asszonyt is megtenné királynőnek), ennél­fogva a legnagyobb ünnepélyességgel X. kisasszonyt a bálkirálynőjének kikiáltattuk és az ott jelenlevő peles­­kei nótáriussal beiktattattuk. No de fényes bál volt az tagadhatatlan, örömeim harmóniáját csak két dolog zavarta: 1-szer a frakk; 2-szer a részvétlenség, a visszavonulás, melyet a keresz­tyén nők részéről tapasztaltunk. A frakk, úgy látszik kiszorít ma­­­holnap minden öltözetet, amit 1861-ben oly nagy hűhóval eltemettünk, azt most saját körmeinkkel kaparjuk ki és örvendezve kiáltjuk: resurrexit! Feltámadott! Öltsük fel ezen ruhát, a valódi miveltség, a haladás, a civilisatió, Europa öltö­nyét, minden más ruha barbárnak való, fájdalom sokáig mi i; barbárok voltunk és holmi zsinóros gúnyát rak­tunk magunkra, és ezen urak a cosmopolitismus aposto­lai, kik egységes ruhát akarnak a föld minden lakójának, azt hiszik, hogy e ruhával már a haladás ügyének szol­gálnak, pedig még nem is divatosan öltözködnek, amen­­­­nyiben — ha jól emlékezem — a frakk az elegáns világban elvesztette fensőségét. Azonban csak viseljétek, örüljetek neki, mint vak a garasnak, terjeszszétek általa a mivelt­­séget, hisz az egész csak ad majorem civilisationis glóriám történik, ugrándozzatok benne, nagyon jól áll, gyönyörű, a közmondás szavai szerint pedig úgy áll rajtatok, mint tehénen a koszorú! De azért csak pompás, elegáns az! Még néhány szót! mi felvilágosodottak vagyunk, hangoztatjuk a szabadelvű phrasisokat, szabadságot, testvériséget, egyenlőséget prédikálunk, a­ki nekünk el­lent mer mondani, az pecsovics, conservativ, orthodox, maradó - párti, vaskalapos, huhogó bagoly, rák, mi azok ellen dörgő szavakkal síkra szállunk, mi olyan demokra­ták vagyunk, hogy Amerika szabad földén lámpással sem találhatunk különbeket, a mi elveink oly tiszták, szépek, magasztosak, hogy azokban senki sem lelhet­­hibát, mi tisztelünk, becsülünk, szeretünk minden nemzetet, vallás nem tesz köztünk különbséget, hisz mindnyájan az egy menyei atyának gyermekei vagyunk, nekünk mindegy, akár zsidó, akár mohamedán, akár pogány, csak ember legyen, ezt mind mondjuk, ezt írjuk az újságba, ezt hangoztatjuk a szószéken, de szólítsd fel X. Y. Z. asz­­szonyságot, hogy menjen el az izr. nőegylet báljába, ak­kor azt fogja felelni: hát mit gondol ki vagyok én, zsidó­­nőegylet báljába elmenni, valójában szép; ha ! ha! ha! Ezért dicséret a két kivételnek. *­ *) Jelen krónikát azon észrevétellel közöljük, hogy a végén a humor leple alá rejtett komolyra közelebb viss­zatérünk. Szerk.

Next