Hód-Mező-Vásárhely, 1875. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1875-07-04 / 27. szám
Egy alföldi város 1874—75-ben. (Folytatás és vége.) II. Emberek. * A társadalmi életnek számokkal kifejezhető s feltüntethető jelenségei, mint a dolgok láncolatában bekövetkezett tények, a korábbi időnek a jelen által megérlelt és kinyilatkoztatott eredményei, melyekben az emberi akaratnak és cselekvőségnek kiváló része van. Ez az akarat és cselekvőség egyesek, osztályok és területek vagy tömegek által gyakoroltatik és különböző módon és mértékben foly be az eredmények összeségére. Ha mindenki a maga személyes dolga után látna s a mások ügyeivel csak annyiból gondolna, amennyiben azok az övéivel összefüggenek, senki sem lépne ki abból a körből, amelyben ismereteinél, észjárásánál, gyakorlatánál fogva otthonos, s hol a tapasztalás útján megindult, megerősödött természete józan eszével bölcsen ítélhet s bölcsen cselekedhetik. És akkor a közéletet nem zavarná föl annyi összeütközés, akkor a társadalom a jólétnek nyugalmas élén pihenne. Csakhogy igenis pihenne úgy, hogy a pihenésben magasabb hivatásáról megfeledkezve észre sem venné, hogy jámborul és gondtalanul sorsát egészen a kormányzó hatalom kényére bízta, s magát örökös kiskorúságra, gyámoltságra kárhoztatta. Egyedül az önkormányzat tartja az elméket szüntelen éberségben , az erőket szüntelen egészséges feszültségben, tökéletesbitő munkásságban s az egyént az emberi méltóság tudatában. Hanem az önkormányzatra való képességnek drága iskolája van: tévedések, hibák és azokkal egy nyomon járó csapások nem egyszer a bukás örvényére sodorják a társadalmat, mígnem annyira megizmul és megedződik, hogy attól fogva fennmaradása, jólléte biztosított és ellenállhatatlan. Gondoljunk csak vissza az 50-es évekre, amikor a magyarság annyira bővelkedett az anyagi javakban, hogy azt ma is méltán emlegetheti. De azért melyik magyarnak jutna eszébe azt a világot visszaóhajtani? Könnyű belátni, hogy hová jut, éspedig a legrövidebb idő alatt, ez a mi boldogtalan Vásárhelyünk, ha azon a nyomon marad, amelyen most vesztinek rohan, majdnem öntudatlanul sodortatva az eseményeknek kegyetlen okozati összefüggése által. A vagyon és gazdagság napról-napra kevesebb kézben gyűlik össze, a sokaság pedig napról-napra szegényebbé válik ; a földek csak hitványul lesznek mivelhetők, és ahhoz arányban fog állani a termés ; az eladósodás megzsibbasztja, lenyűgözi az életrevalóságot , járomba fogja a szabad akaratot, és a határon, mely pár évtized előtt még a bőség tárháza volt, ínségtől elkényszeredett, dologtalan, eladó szolganép nyomorog mások kegyelme után csengve, vagy mások vagyonára lesve. Már is évenkint több-több jómódú gazda jut arra a szomorú sorsra, hogy földjeit eladni kénytelen és * Mi e cím alá tulajdonképen tartozik, annak itt most csak rövid foglalatja következik. Beható és körülményes előadását más alkalomra hagyom. Egyúttal kötelességemnek ismerem azt is közzéteni, hogy azoknál a hivataloknál, melyekhez az előbbekben kimutatott adatokért fordultam, mindenütt a legszívesebb készsggel találkoztam. A hivatalos órákon kívül végzett több napi munkának az eredmnye kivált az a néhány szám, mit a takarékpénztártól és a népbanktól nyertem, mirethogy az e képen csoportosított számtételek ott a rendes üzleti kimutatásokban nem szerepelnek. Szintén fáradságos kijegyzéseket nyertem a kir. törvényszéktől és a kir. adóhivataltól. G. I. lesz elkeseredett szegény emberré. S azon esetek száma is folyton nő, ahol vásárhelyi földeket más községbeli lakosok szednek össze, mely után az ilyen földek haszna, jövedelme kivándorol a városból. Hogy a jelen helyzet, melynek szomorú voltáról a fölebb vázolt és számokkal kifejezett kép tanúskodik, az önkormányzatnak hatvanas és hetvenes éveiben nőtte ki magát, segítve a mostoha időjárás által is, mindenki tudja. Az embereknek úgy munkálkodása mint gondolkodása és észjárása kiragadtatott a rendes kerékvágásból, a lakosság oly térre vitetett, hol nem tudta mit csináljon, s csak elhanyagolta saját érdekeit, roszul végezte a maga dolgait. És nem találkozott, ki nyomatékkal figyelmeztette volna hibáira, útbaigazította volna tévelygését. Akik állásuknál és múltjuknál fogva hivatva voltak, mint szintén akik saját ösztönből hivatva érezték magukat vezetni a közönséget, kizárólag csak politikai téren, ott is csak a választásoknál vetélkednek részükre hódítani a többséget a nélkül, hogy e közönségnek közgazdasági érdekeit, belső, tényleges gyarapodásának eszközeit, föltételeit csak figyelemre is méltatták volna. Sőt a helyi bajok és veszedelmek is kapva-kapott alkalmak voltak, kizsákmányolva arra, hogy a vetélkedő felek egymás tekintélyének, hitelének minél többet árthassanak, amiből csak a közveszélynek és közkárnak megsokszorozódása következett. Legyen itt jelezve csupán a vadvizek sora, melyek 1870—72-ben 3 évig tettek több ezer holdnyi területet, azóta is minden évben fenyegetnek s folyton károkat okoznak, mindezáltal a sok tanácskozás, vitatkozás, avatatlan okoskodás, élekre állított érdekek palástolásával elkövetett alattomoskodás, mind e mai napig lehetetlenné tette azok szabályozását, a legvilágosabb és legegyszerűbb dolgot, ami csak létezik. Legközönségesebben használt eszköz a be nem vallott célok előmozdítására, a zavarok állandósítására egyfelől a sokaságnak rémületben tartása minden iránt ami létjoggal bír, fennáll és élni akar. A gr. Károlyi család, a tiszaszabályozási társulat, a kormány, a clerus, a hatóságok, egyesek és testületek megannyi fenyegető rémek, amelyekre szokás előforduló alkalmakkor rájuk mutatni majd az anyagi, majd a szellemi érdekek, majd a nemzeti, majd a felekezeti függetlenség tekintetéből. Másfelől a legkíméletlenebb és legpiszkosabb módon való legyalázása és gyanúsítása azoknak, akik netalán merészek tettleg megindulni a végett, hogy jóhiszemű odaadással segítsenek egy vagy más bajon. Így aztán a sokaság meg van félemlítve, gyanakodó, bizalmatlan és hozzáférhetetlen; az értelmiség pedig egészen és mereven szenvedőleges állásban tartja magát. ÍS így történt, hogy amily arányban fokozódtak és fajultak el a politikai zászlók alatt folytatott személyeskedő villongások, olyan arányban tereltetett el a közönség igazi érdekeinek helyes megismerésétől, s olyan arányban jön elhanyagolva, minden vezéreszme nélkül a vaksorsra bízva és aszerint folytatva mind a gazdálkodás, mind az ipar, mind a társulati s általában az öntársadalmi élet. Ahol csak szükség volt fedezni, vagy baj orvosolni való, mindenütt mindenki a hatóságra vetette szemeit, a hatóságtól várt, sőt követelt, holott a városnak közvetlen és állandó bevételeiből csak a közigazgatás költségei sem fedezhetők, s bár közművelődési célokra évenkint csak 10,662 frt (Vásárhely igényeihez csekély, de forrásaihoz mérve tekintélyes összeg) fordittatik, mégis 1874-ben az országos adónak 50°/%-a volt a városi adó (1875-ben 47°/0, mikor is összes kiadás sodorta a Dunába. A rácfürdő igen sokat szenvedett, földszinti szobái, a sorház, az udvar helyiségei vízzel megteltek, annyira, hogy a fürdőházak falait meg kellett gerendákkal erősíteni. Az Attila utca, mely magasabb fekvésénél fogva soha ily veszélynek még kitéve nem volt, szintén borzasztó képét nyújtja a pusztulásnak. A földszinten lakók közül sokakat megfálasztott a berohanó vizár, vasárnap délutánig 14 halottról szól a jelentés. A budaújlaki templom is borzasztó képet nyújtott a szemlélőnek. A templom jóllehet két oldalról fallal van kerítve, egy pillanat alatt tele volt a betört vizánál, a vizelnyi magasságra emelkedett, a sírboltból a koporsók felsodortattak, emberi csontok és fák úsztak a zajló felszínen. Szerencsére a templomban senki sem volt, s így legalább itt emberáldozat nincs, a kár azonban igen nagy. A Krisztinavárosban a veszély, a kár szintén igen nagy. A budai közúti vasút zugligeti ága három, négy lábnyira el van árasztva iszappal, földdel, óriási mennyiségű kövekkel, melyekben a mázsások nagy számot tesznek. E síneknek szabaddá tétele, egy heti időt is igénybe fog venni. A szép Ilonához címzett vendéglő és nyaraló, hol a hegyiárok elvonul, roppant vésznek volt kitéve. A viz itt megtorlódva, és mindent mit útjában talált, sodorva, rohant az ördögárokba. A nyaralók lakosainak egyike, egy porosz mérnök, az ablak keresztfájába kapaszkodva, menthette csak meg életét. A borzasztó látványnak egész sorozatát nézték végig az itt lakók. Az ár egy bér kocsit úsztatott le, a ló hosszas vergődés után elmerült, gazdája egy fa koronáján kapaszkodott meg, könyörögve segítségért, mert a fa már gyökereiben megingott. Lécet és kötelet vetettek feléje és megmentése sikerült. Ugyane helyen a zúduló át egy bérkocsit, melyben három nő és egy férfi foglalt helyet, az útról elsodort. A kocsis és a három nő odaveszett. A férfi megmenekült. A nők kettejét másnap ott a réten találták halva, a harmadikat az ár elúsztatta a Dräsche téglavetőig. Pestnek egyes utcáiban, mint pl. a nyár-, diófa- és dohányutcában a közlekedés megakadt; itt a csatornákból tört föl a víz és két lábnyira emelkedve sok, nemcsak pince-, de földszinti lakásba is betört. A nyugatnak eső házak ablakainak, melyek nem voltak 225.000 frt; fedezett jövedelemből 114 ezer, községi adóból 111 ezer. És itt tűnik ki, hogy mily roppant különbség van azon érték között, melylyel a köztörvényhatóság és a között, melylyel a közönség rendelkezik, midőn amaz alig kialadja a 200 ezeret, emez pedig milliókra megy. És ebből látható, hogy a társadalmat virágzásra nem emelhetik, gazdasághoz nem juttathatják a kormányközegek, ha annak tagjai maguk elhanyagolják ügyeiket, érdekeiket. Az alkotmányos polgárok érdeme nem abban áll, hogy miként tudják szüntelen gáncsolni a hatóságok s mindenféle testületi elöljáróságok munkálkodását, mennyire bátrak azokkal helyén és idején kívül is szembeszállni, azoktól mindent követelni, hanem abban, hogy míg a hatóságok a közrendet fentartják, a helyi érdekeket külső bántalomtól megvédik, addig ők a magánéletben, amely az igazi élet, függetlenségük tudatában nem igényelve sőt elutasítva minden gyámkodást, minden beavatkozást, maguk intézik dolgaikat egyetértésben, jóllétben és megelégedésben. Vásárhely jövője, miként átalában a magyarságé, annak a feladatnak a megoldásán fordul meg, hogy dolgaikban a polgárok egyenkint kevesebb kiadással, azaz idejöknek és erejöknek célszerűbb beosztásával s alkalmazásával mégis nagyobb eredményt állítsanak elő, s bevételeik hovaforduásában is ne csak takarékosak, hanem számítóbbak s az igaz érdekek iránt felvilágosodottak legyenek, mi közmegállapodásra alapított egyetértést, tervszerű összhangzatos eljárást von maga után, mi nélkül semmi nagyobb cél el nem érhető. De ahol a személyes egyenetlenség úgy élbre van állítva, ahol emiatt annyira nincs eszme, sem közügyi kérdés, melyben a szétágazó személyes érdekek egyesülni bírnának, mint Vásárhelyen, ott valóban kétségbeejtő az állapot. Három évenkint az országgyűlésre választ ez a város egy képviselőt, és ilyenkor a határozott szám szerinti többség megmutatja magát. Az ilyen többségnek isten és emberek előtt elutasíthatatlan kötelessége hozzáfogni a nagy munkához erős kézzel, körültekintő bölcseséggel s tapintattal, de kitartó akarattal, és eszmét gyújtani ott, hol sötét üresség van, tervszerűséget hozni be oda, hol rendszertelenség uralkodik, talpra állítani a gyöngéket, szervezni az erőket és éltető lelket sugalni a tömegekbe. Ha pedig ez a többség egy ilyen vállalatra képtelen, akkor álljon elő ennek képviselője, legyen a többségnek mestere és vezére, aki midőn abban fáradozik, hogy választóközönségét arra az útra térítse, hol az erős és boldog lehet, akkor nem teljesít kisebb hazafias szolgálatot annál, amelylyel a törvények alkotásához járul, sőt amaz szintén egyik fénylő oldala a honatyai kötelességeknek. És e részben az alkotmányos államok élete nem mutathat föl méltatlanabb többséget annál, mely mostanában a k.m.-vásárhelyi képviselő-választásoknál döntött, sem e méltatlan többséghez méltóbb képviselőket azoknál, kiket az országgyűlésekre ez a választóközönség küldött. A parlamentáris önkormányzati rendszernek gúnyja és tönkretevése az, midőn az a roppant erő- és anyaghalmaz, a milyen Vásárhely, a mely a magyarságnak tetemes részét képezi s a melyre a magyarság érdekeiben nagy feladatok megoldása vár, oly többségnek a nyomása alatt sínylődik, mely az országos képviselő megválasztásán kívül egyéb feladatról fogalommal bírni sem látszik és tehetetlen tömegénél fogva lehetetlenné tesz minden haladást, ellenben kész talajt és bőséges redőkkel ellátva, üvegtáblái a diónagyságú jégdarabok áldozataiul estek. Ami a mentést és segélynyújtást illeti, meg kell jegyezni, hogy a városi hatóság, a rendőrség, a helyi katonai parancsnokság minden lehetőt elkövettek, hogy az ügyefogyottakon segítve legyen, hogy a veszély nagysága szelidittessék. A vagyon- és személybiztonság érdekében amennyire lehetett még idején történtek óvintézkedések. Miniszteri biztosok, tanácsosok, a város elöljárói mindenütt ott voltak láthatók, ahol a pusztulás legnagyobb volt. Ráth főpolgármestert és Gerlóczy alpolgármestert még esti 9 órakor is ott láttuk. Tisza K. belügyminiszter, ki a szerencsétlenség színhelyein személyesen is megjelent, a legerélyesebb intézkedéseket rendelte el, hogy a laknélküliek biztos fedél alá jussanak, az árvák, ügyefogyottak gyors segélyben részeltessenek. Későbbi tudósítások adatai szerint a Rókus kórházban 18, a Szent János kórházban pedig 92 hulla fekszik. A Duna budai partja a Gellérthegy táján még a vasárnap esti órákban is lepve volt a vizár és a csatornák által odasodort, s a folyam által kihányt bútordarabokkal, sárosan összetördelve hevertek félig a szárazon, asztalok, divánok, ablakrámák, székek, ágyak, konyhaedények roncsai, olyan szegényes kiálltásnak, hogy következtetni lehet belőlük, miszerint a legelhagyottabb néposztályt sújtotta az iszonyú elemi csapás. S a vízben minduntalan szaporodtak az aláfelé úszó épületfa-romok, ajtók, deszkák, gerendázatok. A Horváth-kert kerítése eldöntve, az aréna színpadjának nyitott része tetemesen megviselve, egy szomszéd épületfa-raktár roppant fenyőszálai bábeli zűrzavarban hányva összevissza, közéjük dobott házfödelekkel. Az ördögárok mindig túláradt mocskos vizet öntött a hegyekről. A rácvárosban a főút olyannyira el van iszaposodva helyenként, hogy a közlekedés fennakadt, tűzoltók és kirendelt katonaság szivattyúznak és takarítnak mindenütt; a pince- és földszinti lakásokból, udvarokról nem győzik kihordani a vizet; a tűzoltóság nem összeégett, hanem derékig sárga az agyagos víztől, s lanaadatlanul dolgozik. Nagy közönség gyűl össze, a szerencsétlenség színtereire, szájról-szájra A budapesti vihar. * — 1875. junius 26. — Budapest főváros évkönyvében bizonyára páratlanul fog állani azon lap, mely az 1870. év junius 26-ki borzasztó szerencsétlenséget fogja jelezni, azon szerencsétlenséget, mit a szombat esti vihar és felhőszakadás előidézett. 1837-ben volt ehhez hasonló szerencsétlenség, mint azt öreg emberek állítják. A csapás nagyságát e pillanatban constatálni nem lehet, ahol napok kellenek majd. Az elveszettek száma oly megrendítőleg nagy, hogy azt leírni nem merjük. Azért csupán saját tapasztalatainkat írjuk le röviden, addig is, míg hivatalos adatok alapján az egész borzasztó eseményt terjedelmesen közölhetnék. A rácfürdő mentén vonuló nagy csatornának és ennek folytán a fölötte épült több háznak vele együtt történt beszakadása, talán még nem is a legnagyobb szerencsétlenség, mely e napon Budapest lakosságát érte. Azok száma, kiket a vihar a szabadban ért, kocsiban és gyalog egyaránt, s kiket a képzeletet meghaladó magasságú vizárroham magával sodort és eltemetett, igen nagy. Vasárnap a délutáni órákig 52 halottról szól a jelentés, melyet kaptunk, 14 hulla a Rókus-, s 8 a János-kórházban fekszik, tízeket Mezey kórházigazgató kérelmére Thaisz E. főkapitány lefényképeztette, s ezek a városházán közszemlére kitéretnek. Sokakat magánlakásokba vittek. A rácvárosban a katastropha 9 óra tájban kezdődött. A vérmezőről és hegyekről leszakadó vízroham az alant fekvő rácvárosnak tört. Az ördögárok leszakadása és a hosszú utcában megakadt vizár rettentő nyomása alatt a nagy csatorna is — mint említettük — több helyt leszakadt, s néhány pillanatra erre a felette fekvő 14 ház is, melyeknek beömlő falait, a szobák bútorait, s ha a hír való, embereket is a vizár magával * A »Hon” és a „Pesti Napló után.