Hód-Mező-Vásárhely, 1875. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1875-07-04 / 27. szám

Egy alföldi város 1874—75-ben. (Folytatás és vége.) II. Emberek. * A társadalmi életnek számokkal kifejezhető s fel­tüntethető jelenségei, mint a dolgok láncolatában be­következett tények, a korábbi időnek a jelen által megérlelt és kinyilatkoztatott eredményei, melyekben az emberi akaratnak és cselekvőségnek kiváló része van. Ez az akarat és cselekvőség egyesek, osztályok és területek vagy tömegek által gyakoroltatik és kü­lönböző módon és mértékben foly be az eredmények összeségére. Ha mindenki a maga személyes dolga után látna s a mások ügyeivel csak annyiból gondolna, amennyi­ben azok az övéivel összefüggenek, senki sem lépne ki abból a körből, amelyben ismereteinél, észjárásá­nál, gyakorlatánál fogva otthonos, s hol a tapasztalás útján megindult, megerősödött természete józan eszé­vel bölcsen ítélhet s bölcsen cselekedhetik. És akkor a közéletet nem zavarná föl annyi összeütközés, ak­kor a társadalom a jólétnek nyugalmas élén pihenne. Csakhogy igen­is pihenne úgy, hogy a pihenésben magasabb hivatásáról megfeledkezve észre sem venné, hogy jámborul és gondtalanul sorsát egészen a kor­mányzó hatalom kényére bízta, s magát örökös kis­korúságra, gyámoltságra kárhoztatta. Egyedül az önkormányzat tartja az elméket szüntelen éberségben , az erőket szüntelen egész­séges feszültségben, tökéletesbitő munkásságban s az egyént az emberi méltóság tudatában. Hanem az ön­­kormányzatra való képességnek drága iskolája van: tévedések, hibák és azokkal egy nyomon járó csapá­sok nem egyszer a bukás örvényére sodorják a tár­sadalmat, mígnem annyira megizmul és megedződik, hogy attól fogva fennmaradása, jólléte biztosított és ellenállhatatlan. Gondoljunk csak vissza az 50-es évekre, a­mi­kor a magyarság annyira bővelkedett az anyagi ja­vakban, hogy azt ma is méltán emlegetheti. De azért melyik magyarnak jutna eszébe azt a világot vissza­óhajtani? Könnyű belátni, hogy hová jut, és­pedig a legrö­videbb idő alatt, ez a mi boldogtalan Vásárhelyünk, ha azon a nyomon marad, a­melyen most vesztinek rohan, majdnem öntudatlanul sodortatva az eseményeknek ke­gyetlen okozati összefüggése által. A vagyon és gazdag­ság napról-napra kevesebb kézben gyűlik össze, a so­kaság pedig napról-napra szegényebbé válik ; a földek csak hitványul lesznek mivelhetők, és ahhoz arány­ban fog állani a termés ; az eladósodás megzsibbasztja, lenyűgözi az életrevalóságot , járomba fogja a szabad akaratot, és a határon, mely pár évtized előtt még a bőség tárháza volt, ínségtől elkényszeredett, dologta­­lan, eladó szolganép nyomorog mások kegyelme után csengve, vagy mások vagyonára lesve. Már is évenkint több-több jómódú gazda jut arra a szomorú sorsra, hogy földjeit eladni kénytelen és * Mi e cím alá tulajdonképen tartozik, annak itt most csak rövid foglalatja következik. Beh­ató és körülményes előadását más alkalomra hagyom. Egyúttal kötelességemnek ismerem azt is közzéteni, hogy azoknál a hivataloknál, melyekhez az előbb­ekben kimutatott adatokért fordultam, mindenütt a legszívesebb készs­gg­el talál­koztam. A hivatalos órákon kívü­l végzett több napi munkának az eredm­nye kivált az a néhány szám, mit a takarékpénztártól és a népbanktól nyertem, mirethogy az e képen csoportosított számtételek ott a rendes üzleti kimutatásokban nem szerepelnek. Szintén fáradságos kijegyzéseket nyertem a kir. törvényszéktől és a kir. adóhivataltól. G. I. lesz elkeseredett szegény emberré. S azon esetek száma is folyton nő, ahol vásárhelyi földeket más köz­ségbeli lakosok szednek össze, mely után az ilyen föl­dek haszna, jövedelme kivándorol a városból. Hogy a jelen helyzet, melynek szomorú voltáról a fölebb vázolt és számokkal kifejezett kép tanúsko­dik, az önkormányzatnak hatvanas és hetvenes évei­ben nőtte ki magát, segítve a mostoha időjárás által is, mindenki tudja. Az embereknek úgy munkálko­dása mint gondolkodása és észjárása kiragadtatott a rendes kerékvágásból, a lakosság oly térre vitetett, hol nem tudta mit csináljon, s csak elhanyagolta sa­ját érdekeit, roszul végezte a maga dolgait. És nem találkozott, ki nyomatékkal figyelmeztette volna hibá­ira, útbaigazította volna tévelygését. Akik állásuknál és múltjuknál fogva hivatva vol­tak, mint szintén akik saját ösztönből hivatva érezték magukat vezetni a közönséget, kizárólag csak politi­kai téren, ott is csak a választásoknál vetélkednek ré­szükre hódítani a többséget a nélkül, hogy e közön­ségnek közgazdasági érdekeit, belső, tényleges gyara­podásának eszközeit, föltételeit csak figyelemre is mél­tatták volna. Sőt a helyi bajok és veszedelmek is kapva-kapott alkalmak voltak, kizsákmányolva arra, hogy a vetélkedő felek egymás tekintélyének, hitelé­nek minél többet árthassanak, amiből csak a közve­szélynek és közkárnak megsokszorozódása következett. Legyen itt jelezve csupán a vadvizek sora, melyek 1870—72-ben 3 évig tettek több ezer holdnyi terüle­tet, azóta is minden évben fenyegetnek s folyton ká­rokat okoznak, mindezáltal a sok tanácskozás, vitat­kozás, avatatlan okoskodás, élekre állított érdekek pa­­lástolásával elkövetett alattomoskodás, mind e mai na­pig lehetetlenné tette azok szabályozását, a legvilágo­sabb és legegyszerűbb dolgot, ami csak létezik. Legközönségesebben használt eszköz a be nem val­lott célok előmozdítására, a zavarok állandósítására egy­felől a sokaságnak rémületben tartása minden iránt ami létjoggal bír, fennáll és élni akar. A gr. Károlyi család, a tiszaszabályozási társulat, a kormány, a clerus, a hatóságok, egyesek és testületek megannyi fenyegető rémek, amelyekre szokás előforduló alkalmakkor rá­juk mutatni majd az anyagi, majd a szellemi érdekek, majd a nemzeti, majd a felekezeti függetlenség tekin­tetéből. Másfelől a legkíméletlenebb és legpiszkosabb módon való legyalázása és gyanúsítása azoknak, akik netalán merészek tettleg megindulni a végett, hogy jó­hiszemű odaadással segítsenek egy vagy más bajon. Így aztán a sokaság meg van félemlítve, gyanakodó, bizalmatlan és hozzáférhetetlen; az értelmiség pedig egészen és mereven szenvedőleges állásban tartja magát. ÍS így történt, hogy amily arányban fokozódtak és fajultak el a politikai zászlók alatt folytatott sze­mélyeskedő villongások, olyan arányban tereltetett el a közönség igazi érdekeinek helyes megismerésétől, s olyan arányban jön elhanyagolva, minden vezéreszme nélkül a vaksorsra bízva és aszerint folytatva mind a gazdálkodás, mind az ipar, mind a társulati s általá­ban az öntársadalmi élet. A­hol csak szükség volt fedezni, vagy baj orvo­solni való, mindenütt mindenki a hatóságra vetette sze­meit, a hatóságtól várt, sőt követelt, holott a városnak közvetlen és állandó bevételeiből csak a közigazgatás költségei sem fedezhetők, s bár közművelődési célokra évenkint csak 10,662 frt (Vásárhely igényeihez csekély, de forrásaihoz mérve tekintélyes összeg) fordittatik, mégis 1874-ben az országos adónak 50°/%-a volt a vá­rosi adó (1875-ben 47°/0, mikor is összes kiadás sodorta a Dunába. A rácfürdő igen sokat szenvedett, földszinti szobái, a sorház, az udvar helyiségei vízzel megteltek, annyira, hogy a fürdőházak falait meg kellett gerendákkal erősíteni. Az Attila­ utca, mely maga­sabb fekvésénél fogva soha ily veszélynek még kitéve nem volt, szintén borzasztó képét nyújtja a pusztulásnak. A földszinten lakók közül sokakat megfálasztott a bero­hanó vizár, vasárnap délutánig 14 halottról szól a je­lentés. A budaújlaki templom is borzasztó ké­pet nyújtott a szemlélőnek. A templom jóllehet két oldalról fallal van kerítve, egy pillanat alatt tele volt a betört vizánál, a viz­elnyi magasságra emelkedett, a sírboltból a koporsók felsodortattak, emberi csontok és fák úsztak a zajló felszínen. Szerencsére a templomban senki sem volt, s így legalább itt emberáldozat nincs, a kár azonban igen nagy. A Krisztinavárosban a veszély, a kár szintén igen nagy. A budai közúti vasút zugligeti ága három, négy lábnyira el van árasztva iszappal, földdel, óriási mennyiségű kövekkel, melyekben a mázsások nagy számot tesznek. E síneknek szabaddá tétele, egy heti időt is igénybe fog venni. A szép Ilo­nához címzett vendéglő és nyaraló, hol a hegyiárok el­vonul, roppant vésznek volt kitéve. A viz itt megtorlódva, és mindent mit útjában talált, sodorva, rohant az ördög­árokba. A nyaralók lakosainak egyike, egy porosz mérnök, az ablak keresztfájába kapaszkodva, menthette csak meg életét. A borzasztó látványnak egész sorozatát nézték végig az itt lakók. Az ár egy bér kocsit úsztatott le, a ló hosszas vergődés után elmerült, gazdája egy fa koro­náján kapaszkodott meg, könyörögve segítségért, mert a fa már gyökereiben megingott. Lécet és kötelet vetettek feléje és megmentése sikerült. Ugyan­e helyen a zúduló át egy bérkocsit, melyben három nő és egy férfi foglalt helyet, az útról elsodort. A kocsis és a három nő oda­veszett. A férfi megmenekült. A nők kettejét másnap ott a réten találták halva, a harmadikat az ár elúsztatta a Dräsche téglavetőig. Pestnek egyes utcáiban, mint pl. a nyár-, diófa- és dohányutcában a közlekedés megakadt; itt a csatornákból tört föl a víz és két lábnyira emel­kedve sok, nemcsak pince-, de földszinti lakásba is betört. A nyugatnak eső házak ablakainak, melyek nem voltak 225.000 frt; fedezett jövedelemből 114 ezer, községi adóból 111 ezer.­ És itt tűnik ki, hogy mily roppant különbség van azon érték között, melylyel a köztörvényható­­ság és a között, melylyel a közönség rendelkezik, midőn amaz alig kialadja a 200 ezeret, emez pedig milliókra megy. És ebből látható, hogy a társadalmat virágzásra nem emelhetik, gazdasághoz nem j­uttathat­­ják a kormányközegek, ha annak tagjai maguk elha­nyagolják ügyeiket, érdekeiket. Az alkotmányos pol­gárok érdeme nem abban áll, hogy miként tudják szüntelen gáncsolni a hatóságok s mindenféle testületi elöljáróságok munkálkodását, mennyire bátrak azok­kal helyén és idején kívül is szembeszállni, azoktól mindent követelni, hanem abban, hogy míg a hatósá­gok a közrendet fentartják, a helyi érdekeket külső bántalomtól megvédik, addig ők a magánéletben, a­mely az igazi élet, függetlenségük tudatában nem igé­nyelve sőt elutasítva minden gyámkodást, minden be­avatkozást, m­aguk intézik dolgaikat egyetértésben, jóllétben és megelégedésben. Vásárhely jövője, miként átalában a magyarságé, annak a feladatnak a megoldásán fordul meg, hogy dolgaikban a polgárok egyenkint kevesebb kiadással, azaz idejöknek és erejöknek célszerűbb beosztásával s alkalmazásával mégis nagyobb eredményt állítsanak elő, s bevételeik hovafordu­ásában is ne csak takaréko­sak, hanem számítóbbak s az igaz érdekek iránt fel­­világosodottak legyenek, mi közmegállapodásra alapí­tott egyetértést, tervszerű összhangzatos eljárást von maga után, mi nélkül semmi nagyobb cél el nem érhető. De a­hol a személyes egyenetlenség úgy élbre van állítva, a­hol emiatt annyira nincs eszme, sem közügyi kérdés, melyben a szétágazó személyes érde­­kek egyesülni bírnának, mint Vásárhelyen, ott való­ban kétségbeejtő az állapot. Három évenkint az országgyűlésre választ ez a város egy képviselőt, és ilyenkor a határozott szám sze­rinti többség megmutatja magát. Az ilyen többségnek isten és emberek előtt elutasíthatatlan kötelessége hozzá­fogni a nagy munkához erős kézzel, körültekintő böl­­cseséggel s tapintattal, de kitartó akarattal, és esz­mét gyújtani ott, hol sötét üresség van, tervszerűséget hozni be oda, hol rendszertelenség uralkodik, talpra állítani a gyöngéket, szervezni az erőket és éltető lel­ket sugalni a tömegekbe. Ha pedig ez a többség egy ilyen vállalatra képtelen, akkor álljon elő ennek kép­viselője, legyen a többségnek mestere és vezére, aki midőn abban fáradozik, hogy választó­közönségét arra az útra térítse, hol az erős és boldog lehet, ak­kor nem teljesít kisebb hazafias szolgálatot annál, a­melylyel a törvények alkotásához járul, sőt amaz szin­tén egyik fénylő oldala a honatyai kötelességeknek. És e részben az alkotmányos államok élete nem mutathat föl méltatlanabb többséget annál, mely mos­tanában a k.­m.-vásárhelyi képviselő-választásoknál döntött, sem e méltatlan többséghez méltóbb képvise­lőket azoknál, kiket az országgyűlésekre ez a vá­lasztó­közönség küldött. A parlam­entáris önkormányzati rendszernek gúny­ja és tönkretevése az, midőn az a roppant erő- és anyag­halmaz, a milyen Vásárhely, a mely a magyarságnak tetemes részét képezi s a melyre a magyarság érde­keiben nagy feladatok megoldása vár, oly többségnek a nyomása alatt sínylődik, mely az országos képviselő megválasztásán kívül egyéb feladatról fogalommal bírni sem látszik és tehetetlen tömegénél fogva lehetetlenné tesz minden haladást, ellenben kész talajt és bőséges redőkkel ellátva, üvegtáblái a diónagyságú jégdarabok áldozataiul estek. Ami a mentést és segélynyúj­tást illeti, meg kell jegyezni, hogy a városi hatóság, a rendőrség, a helyi katonai parancsnokság minden lehe­tőt elkövettek, hogy az ügyefogyottakon segítve legyen, hogy a veszély nagysága szelidittessék. A vagyon- és személybiztonság érdekében amennyire lehetett még ide­jén történtek óvintézkedések. Miniszteri biztosok, taná­csosok, a város elöljárói mindenütt ott voltak láthatók, ahol a pusztulás legnagyobb volt. Ráth főpolgármestert és Gerlóczy alpolgármestert még esti 9 órakor is ott láttuk. Tisza K. belügyminiszter, ki a szerencsétlenség színhelyei­n személyesen is megjelent, a legerélyesebb in­tézkedéseket rendelte el, hogy a laknélküliek biztos fedél alá jussanak, az árvák, ügyefogyottak gyors segélyben részeltessenek. Későbbi tudósítások adatai szerint a Rókus kórházban 18, a Szent­ János kórházban pedig 92 hulla fekszik. A Duna budai partja a Gellérthegy táján még a vasárnap esti órákban is lepve volt a vizár és a csa­tornák által odasodort, s a folyam által kihányt bútor­darabokkal, sárosan összetördelve hevertek félig a szá­razon, asztalok, divánok, ablakrámák, székek, ágyak, konyhaedények roncsai, olyan szegényes kiálltásnak, hogy következtetni lehet belőlük, miszerint a legelhagyottabb néposztályt sújtotta az iszonyú elemi csapás. S a vízben minduntalan szaporodtak az aláfelé úszó épületfa-romok, ajtók, deszkák, gerendázatok. A Horváth-kert kerítése eldöntve, az aréna színpadjának nyitott része tetemesen megviselve, egy szomszéd épületfa-raktár roppant fenyő­szálai bábeli zűrzavarban hányva összevissza, közéjük dobott házfödelekkel. Az ördögárok mindig túláradt mocskos vizet öntött a hegyekről. A rácvárosban a főút olyannyira el van iszaposodva helyenként, hogy a közle­kedés fennakadt, tűzoltók és kirendelt katonaság szivat­­­tyúznak és takarítnak mindenütt; a pince- és földszinti lakásokból, udvarokról nem győzik kihordani a vizet; a tűzoltóság nem összeégett, hanem derékig sárga az agya­gos víztől, s lanaadatlanul dolgozik. Nagy közönség gyűl össze, a szerencsétlenség színtereire, szájról-szájra A budapesti vi­har. * — 1875. junius 26. — Budapest főváros évkönyvében bizonyára páratlanul fog állani azon lap, mely az 1870. év junius 26-ki bor­zasztó szerencsétlenséget fogja jelezni, azon szerencsét­lenséget, mit a szombat esti vihar és felhőszakadás előidé­zett. 1837-ben volt ehhez hasonló szerencsétlenség, mint azt öreg emberek állítják. A csapás nagyságát e pilla­natban constatálni nem lehet, ahol napok kellenek majd. Az elveszettek száma oly megrendítőleg nagy, hogy azt leírni nem merjük. Azért csupán saját tapasztalatainkat írjuk le röviden, addig is, míg hivatalos adatok alapján az egész borzasztó eseményt terjedelmesen közölhetnék. A rácfürdő mentén vonuló nagy csatornának és ennek folytán a fölötte épült több háznak vele együtt történt beszakadása, talán még nem is a legnagyobb szerencsét­lenség, mely e napon Budapest lakosságát érte. Azok száma, kiket a vihar a szabadban ért, kocsiban és gya­log egyaránt, s kiket a képzeletet meghaladó magasságú vizárroham magával sodort és eltemetett, igen nagy. Vasárnap a délutáni órákig 52 halottról szól a jelentés, melyet kaptunk, 14 hulla a Rókus-, s 8 a János-kór­­házban fekszik, tízeket Mezey kórházigazgató kérelmére Thaisz E. főkapitány lefényképeztette, s ezek a városhá­zán közszemlére kitéretnek. Sokakat magánlakásokba vittek. A rácvárosban a katastropha 9 óra tájban kez­dődött. A vérmezőről és hegyekről leszak­adó vízroham az alant fekvő rácvárosnak tört. Az ördögárok leszaka­dása és a hosszú utcában megakadt vizár rettentő nyo­mása alatt a nagy csatorna is — mint említettük — több helyt leszakadt, s néhány pillanatra erre a felette fekvő 14 ház is, melyeknek beömlő falait, a szobák bú­torait, s ha a hír való, embereket is a vizár magával * A »Hon” és a „Pesti Napló­ után.

Next