Hód-Mező-Vásárhely, 1876. január-június (6. évfolyam, 2-26. szám)

1876-03-26 / 13. szám

tudhatják be évről-évre, holott az ilyenek folytán nekik is nehezítve van a megélhetés. Való, hogy — például az ipar tekintetéből — Vásárhely alig különb egy nagy falunál, mégis itt az iparosok a királyi városokat illető kulcs szerint adóznak , de ez egyes helyi eset s egyetemes törvénynek e miatti módosítását kívánni képtelenség. Tehát üres és meg nem gondolt beszéd azt állítani, hogy e két osztálynál a megadóztatásnak egyenlő alapja van, s világos, hogy itt az egyenlő kulcs szerinti megadóztatás merő igaztalanság volna. Végre is, ha a törvényhatóságok, testületek stb. melyek állandó tisztviselőket, hivatalnokokat választanak vagy fogadnak, a törvénynek amaz osztályozásából, a közterhek megoszlatása s könnyítése cíivén a maguk részére akarnak hasznot húzni, szűkkeblűen bár, de egyenesebb uton megtehetnék azt a fizetések megállapításánál. Azonban micsoda névvel nevezhető az az eljárás, amelyet önök követnek, midőn évenként megkísérlik a törvényhatósági tisztviselők fizetésének a leszállítását, s azonkívül még az adózásnak irányukban méltányos és igazságos törvényét s az ő rovásukra meg akarják változtatni ? Hogy mennyire méltatlan az a követelés is, mely szerint az 1875-iki XXIX. t. cikk 27. §-ában elősorolt tisztségek és hivatalok fosztassanak meg a községi adó fizetésének mentességétől, azt tüntesse ki csak idez egy példa, mely szerint egy tanító, ki 3—400 forint évi fizetésért minden erejével s minden idejével úgyis a közönséget szolgálja, még a községi adóhoz is járuljon abban az arányban, mint az az iparos vagy kereskedő, ki 400 frt évi jövedelem után adózik, különben pedig egészen magának éli a világot. Ítélje meg ön, micsoda tekintélyes hitele lehet a kormány és a társ-törvényhatóságok előtt egy olyan törvényhatóságnak, mely ma azzal a követeléssel áll elő, holott alig egy negyedévvel ezelőtt ugyanez a hatóság az egyházakat mentette föl a községi adó fizetésének a terhe alól, amit azok eddig a lelkészi földek országos adója után fizettek ? Ismét másik indítványuk önöknek az, hogy a közmunkák terhe is vagyonaránykig, illetőleg az országos adó arányában vettessék ki. Hogy ez a kívánat is mennyire igazságos és méltányos, kitűnik a következő példákból . Van egy városi zsellér, ki ebben a minőségben adóz pár forinttal, de vannak lovai, melyekkel az utaknak kiváló használata mellett csinál magának annyi tiszta jövedelmet, mint akár egy féltelkes gazda. Ellenben van egy telkes gazda, aki kint lakik a pusztán s évenkint tízszer sem jön a városba, de az adót földbirtoka után fizeti. — Továbbá van egy vitális gazda, ki a városi és egyházi közügyeknek szenteli életét, gazdálkodást nem folytat, hanem felében munkáltatja földjeit, feleseinek alig van egy-két hold saját birtokuk s ahoz képest fizetnek adót, holott a tulajdonossal egyenlő termésben osztoznak. Már most viseljék a közmunka terhét adósait arányában egyfelől ezek a földesgazdák, másfelől azok a felesek és a zsellér! Az embereknek sokkal lelkiismeretesebbeknek kellene lenniük keresetük bevallásában és a közterhek viselésében, mint ahogyan azt valósággal cselekszik a végett, hogy az önök kívánata csak meg is közelítse az igazságot. Mert nyíltan és egyenesen önök is aligha állanak elő oly kívánsággal, mely szerint egyik ember viselje a terhét olyasminek, amit közvetlenül nem használ, még a helyett is, ki azt közvetlenül használja, de terhét nem viseli. Pedig önök ebben a tárgyban akarják fél év alatt másodszor is megsürgetni az országgyűlést s erre fölhívni a társ törvényhatóságokat. Mindezek az indítványok és határozatok szemmel láthatólag egy ugyanazon cél felé tartanak, egy ugyanazon törekvést árulják el : a közterheket a fekvő birtokra, a földes gazdákra és a hivatalnokokra hárítani, a lakosság többi részét pedig azok alól fölmenteni. És ez az irány, ez a törekvés mindenütt s minden körülmények között is igazságtalan és a társadalmi életet megbénító, elzsibbasztó, de nálunk éppen veszedelmes és nyakra főre pusztít, ahol is épen a mezei gazdálkodás, ez a mindnyájunk táplálója és fentartója nem képes magát összeszedni, a szükségekkel egyensúlyt tartani, a midőn a hitel-telekkönyv kimutatása szerint 1875-ben vásárhelyi földbirtokra 1.171,000 frt tábláztatott be, mig ellenben ki csak 413,000 frt tábláztatott, tehát a teher növekedése 1875-ben 758 ezer forintot tett, mi 1874-ben is haladta a 600 ezret, az összes betáblázott teher pedig már haladja a három milliót, minek folytán a vásárhelyi összes földbirtoknak minden egyes holdjára több mint 3 féz évi kamat esik ama teher után, minthogy pedig elég föld van, amire semmi teher sincs betáblázva, abból megítélhető, hogy hát mekkora lehet a teher a többi földbirtokokon. Bizonyosan vannak a mai korban, kik tudva és szándékosan munkálkodnak ily módon a vagyonkülönbségek kiegyenlítésén, meg nem gondolva, hogy ezen az úton igenis különbség nélkül koldusok leszünk és nemzeti létünknek is hova hamarább nyakára hágunk. De önt semmi esetre sem tartom ilyennek, s erős meggyőződésem, hogy a népboldogítóknak ezen fajától lélekben ép oly távol áll ön, mint akár én, s hogy csak jóhiszemű s jóakaratú tévedés folytán jutott erre az ösvényre, az eszméknek eme csalékony körébe. Elmondom, hogy miként ítélem meg az ön álláspontját és azokét, kik ön szerint gondolkodnak. Megszokva azt az alattvalói állapotot, amelyben a szolgálatok teljesítésén kívül arra voltak utalva, hogy akár a megyétől, akár a helybeli elöljáróságtól, akár pedig az uraságtól mindent csak kérjenek, abba a szokásba is beleélték magukat, s mintegy természetükké vált, hogy saját helyi érdekeiken és személyes szüségeiken kívül egyébre sem gondoltak, mert hogy kérelmük teljesítése miből kerüljön ki s összefér-e más érdekekkel, azt megítélni az uraság vagy elöljáróság dolga volt, kihez folyamodtak. Az alkotmányos önkormányzat beálltával egyszerre befolyást nyertünk községi belügyeink intézésére, az ország kormányzatára és a törvényhozásra; s kiknek az előtt kevés volt dolguk, azok ma indítványozhatnak és interpellálhatnak, követelhetnek és számonkérhetnek. Dde ugyanazért ma kötelességünk kiemelkedni az egyoldalúságból, még egyéni személyes kívánságainknál is megfontolni, hogy miből kerül ki azoknak teljesítése, s hogy nem ütközik-e ez össze más, számításon kívül nem hagyható érdekkel, szóval, hogy az igazságos és méltányos-e ? Mert például egy vásárhelyi köztörvényhatósági tag 120 mértföldnyi terület és 50.000 lélek fölött közvetlen kormányzatot és sok tekintetben törvényhozást gyakorló testület tagja, amely testületnek föladata százmeg százféle sürgető szükségeket kielégíteni, száz meg százféle kiáltó érdekeket kiegyenlíteni, s még azon kívül az anyagi és szellemi gyarapodásnak ij meg új eszközeit, útjait, módjait fedezni föl, és mindezt egy ugyanazon forrásból tartani ki, szellemileg a tagok bölcseségéből, anyagilag az egyetlen közpénztárból. És az ilyen hivatásnak betöltésére képessé az ember mától holnapig nem lehet, ahol csak hosszabb gyakorlat, lelkiismeretes tanulmánya az ügyeknek és a társadalmi élet tényezőinek, s erős önmegtagadás segít. Mert a körülmények megváltozhatnak ugyan egy rövid nap alatt is, de az ember egyéni megszokása, gondolkozásmódja, természete nem változnak meg azokkal egyszerre. Ám ezen nehézségekből vélem eredni az önök tévedését, melynek kiigazítására a puszta jóakarat és buzgóság nem elegendő. Az alkotmányos önkormányzat jótékonysága és a polgári jellemekre gyakorolt nemesítő hatása nem abban áll, hogy jogot ad mindenkinek kívánni és követelni azt, amit elgondolni képes, hanem abban, hogy a közpolgárt is a kormányzó és törvényhozó álláspontjának elfoglalására utalja, honnan egyedül lehet a különben elfogulatlan polgárnak tisztán látni és igazán megítélni a társadalmi öszhang és gyarapodás feltételeit, kellékeit, s hol ennél fogva az egyéni nézeteknek szükségképen nagy változást kell szenvedniük. És ez az, ami ellen önök vétenek indítványaik által jelzett törekvésükben. Amely tételben gyökerezik a palamentáris önkormányzat ereje, ugyanazon tételből eredhet, a polgári társaságnak végpusztulása, nevezetesen, hogy a többség akarata törvény, a többség határoz és kormányoz ; miből nem szükségképen következik az, hogy a többségnek egyszersmind igazsága van, hogy amit a többség akar és határoz, az valóban igazságos is. És ha megtörténnék, hogy olyan többség határoz és kormányoz, mely előtt nem mindennél szentebb a méltányosság és tárgyi igazság, akkor a parlamentáris kormányzat roszszabb lenne minden más zsarnokságnál, s hova hamarább tönkre tenné az önkormányzattal együtt a polgári társaságot. Lehet többség, mely azon címnél fogva, hogy a „szegény népen“ könnyíteni kell, a kisebbség vagyonát illető olyan határozatokat hoz, mely a közönséges fosztogatástól csak abban különbözik, hogy alkotmányosság által szentesítve van. Különösen figyelmébe ajánlom önnek azt, a félre nem ismerhető körülményt, hogy míg a földesgazdák hanyatlanak és pusztulnak a növekedő terhek alatt, addig a mindenféle munkásosztálynál oly sokan gyakorolják a dologkerülésnek hiába való mesterségét és sóvárognak az ingyenélés kényelmei után; s hogy nálunk a gazdálkodás körül a téli évszakban is igen sokféle munka van, a melyeknek elmulasztása nagy hátramaradást okoz, de a melyek 30— 40 kmnál magasabb napszámot épen nem fizetnek ki, azonban a mi úgynevezett szegényeink inkább hevernek és gyermekeiket kergetik seregestül koldulni, mintsem olyan potom napszámért dolgoznának. Városunknak jelen helyzetében első szükség s legtöbb közérdek, a melyből kielégittetés hárul minden külön érdekre is, a földmivelés emelése, s e végett, és ezen célra minden szakban az egyetemes munkaképesség fokozása, az értelmi és anyagi erők gyarapítása, s az egyetemes munkakedv ébresztése. E feladatnak sikeres megoldása nem kevéssé függ a köztelkeknek méltányos megosztásától, miben igazságos arányt egyedül a közvetlen haszonélvezet mértéke szolgáltat. Mindazokat, amiket a fentebbiekben előadtam, azért is szükségesnek és idején valónak láttam elmondani, hogy, mint ugyanazon törvényhatósági bizottság tagja, egyszersmind jelezzem saját, álláspontomat, és a főbb nézeteket, amelyekből kiindulva ítélem meg városunk közügyeit és szólok azokhoz. Miután nem szándékozom közömbös vagy szenvedőleges tanúja lenni annak, hogy miket végez köztörvényhatóságunk, azt gondoltam, hogy itt legjobban megérthetjük egymást, amit én lehetetlennek nem tartok. Csak még egy nézetet. Oly sok időt, utánlátást, tanulmányt és meggondolást kívánó dolgaink és bajaink vannak nekünk idehaza, hogy ezek érdekében és javára cselekszünk, ha az országos törvényhozás dolgaival lehetőleg keveset vesződünk. Hosszúra nyúlt levelemet egy emlékeztetéssel zárom be. — Városunk közéletének átalakulási, azért igen válságos korszakában a helyi viszonyok önnek kiváló szerepet juttattak, s a köztörvényhatósági bizottságnak az ön befolyásával hozott határozatai akár fennkölt lelket, akár szükkeblűséget, akár bölcseséget, akár avatatlanságot tanúsítsanak, s a kormányt és társtörvényhatóságokat akár tiszteletre, akár szánalomra indítsák a testület iránt, annak nyoma fennmarad nemcsak a jegyzőkönyvekben, hanem az intézményekben és az élő emlékezetben is; s ön előtt nem lehet közömbös dolog az, hogy az utókor fájlalva emlegesse azt az időt, mikor az értelmiség félre vonultával ön maradt e városnak egyik első rendű oszlop-embere. Béke legyen velünk s kisérje áldás igyekezetünket. Garzó Imre: Jegyzőkönyvi kivonat a helybeli reform, tanítók értekezletéből. 18-ik szám. Értekezlet tárgyává tétetett Fodor Lajos kisdedóvóintézet vezetőjének a „Hód Mező-Vásárhely“ ez évi 4-ik és 5-ik számaiban megjelent, a reform, tanítók egyletének feleletére adott „Válasza.“ Ha Fodor Lajos válasza oly hangon lett volna tartva, mint józan, higgadt gondolkozású s ügyszerető emberek szoktak vitatkozni komoly tárgy s fontos eszme fölött, akkor tanítói testületünk is szívesen lépett volna vele további eszmecserére s az óvoda ügyében „sinera et odio“ nyilvánított, s ez időszerűit is fentartott észrevételei egy és más pontjára nézve örömmel tette volna meg a még szükségelt bővebb értelmezést vagy fölvilágosítást. De mert ennek épen az ellenkezője történt, a ref. tanítók egylete, mint erkölcsi testület,, nem teheti, hogy képzelt vagy mondvacsinált érdemekkel sátorozzék, a reá dobált sarat visszahajigálja, vagy hogy nem annyira száma, mint inkább szellemi túlsúlya érzetében a „hét sváb“ dicstelen szerepére vállalkozzék. Respektálja a még mindig fönnálló vadászati tilalmat, s bármily vérengző szándékkal van is eltelve az óvoda bátor „nyula“, nem volt és nincs is szándéka őt, biztosan körülkerített káposztás kertjében legkevésbé is háborgatni. Annálfogva egyletünk kigúnyolására szánt száj mozgatásait legföljebb megmosolyogjuk s testületünkre szórt rágalmaira a viszszautasitásnál egyébbel nem felelünk. Ha pedig mindamellett is egynémely ferde állítását kellő mértékre szállítjuk, teszszük ezt nem Fodor Lajos, de a nagy közönség iránti figyelemből. Nevezetesen : ami „a tanitói oklevelet“ illeti, tanitó-egyletünk legifjabb tagjai azt már részint vagy megszerezték, vagy megszerzésében buzgólkodnak, akik az 1868. végén szentesített XXXVIII. törvénycikk kihirdetésekor már hivatalban voltak, a IX-ik fejezet 133. §-a értelmében saját iskolákat vizsgáló főhatóságuk előtt tanításbeli jártasságukat és ügyességüket igazolván, ugyanattól már oklevelet is nyertek, s másnak szerzésére nem köteleztetnek ; az idősebbek pedig „nem egykét gymnáziumi osztályt“, hanem nyolc osztályt, sőt akadémiai tanfolyamot is hallgattak és végeztek, s 15—46 éves becsülettel eltöltött tanítóskodás áll hátuk mögött, melyek, azt hiszszük, fölérnek egy tanítói oklevéllel. „A tanítói egylet alakítására“ vonatkozó megjegyzéseire pedig válaszunk ez: a helybeli ref. tanítóknak 1857 óta van rendes egyletük, mely nem humbugszerűleg ugyan, de csendben folytonosan működött és működik; mit bizonyít az, hogy jóformán saját filléreiből alapított egy könyvtárt, mely jelenleg közel négyszáz kötetből áll; állított „takarékmagtári gyám egyletet,“ melynek alapja jelenleg 7—8 ezer frt. havonként tart egy minta-előadást és egy vitatkozó értekezletet; s ezeken kívül sürgősebb intézkedést igénylő ügyek felmerülése alkalmával gyakran havonkint kétszer időn kívül is összeül. Ezek tények, melyeket eldisputálni nem lehet, s melyek , azt hiszszük, eléggé bizonyítják, „hogy a kor intő szózatát e nagy magyar városban — már az óvoda megszületése előtt — megértettük, s hogy az egyesülés eszméjét átéreztük és saját körünkben saját érdekeinkben síkra számítunk,“ és nem vártuk, hogy „hat évvel ezelőtt ” épen kisdednevelő tegye meg reá az első lépést.“ Ami a „felekezet nélküli egyletet“ illeti : mi megpróbáltuk ezt is, azonban más hitfelekezeti tanítótársaink körülményei olyanoknak bizonyultak, hogy kénytelenek voltak kilépni. De nem is olyan könnyű azt létesítni, mint ahogy az asztalnál elgondolja valaki, mert minket mint felekezeti tanítókat kötve tartanak az egyházi hatóságaink által megállapított „iskolai rendszabályok“ is, s képzelje el akárki, hogy ha mi, mint felekezeti tanítók havonkint tartunk egy minta-előadást és egy vitatkozó értekezletet, minden 1—2 hóban gyámegyleti gyűlést, ezeken kívül mint felekezet nélküli egylet tagjai ismét tartanánk 1—2 összejövetelt részint szakosztályi ülés, részint rendes értekezletképen, várjon ez a sok gyűlésezés előnyére lenne-e a tanügynek ? Mi azt hiszszük, hogy nem. Várnunk kell itt addig, míg az akadályok vagy egy, vagy másfélekép elháríttatnak. Aki azért elfogulatlanul akarja megítélni az ügyet, ezekből is láthatja, hogy „a dologra nem most serkentetünk“, egy és más körünkbe vágó eszméről „nem felejtettünk el gondolkodni“, s a tudományt tekintve nem ragasztunk ugyan Ikarusként szárnyakat, hogy egy darabig magasan csattogtassuk azokat, de nem is esünk olyan „mélységbe,“ mint lenézőleg rólunk állíttatik. Jókor „egyletté alakulva fejlesztettük s folyvást fejlesztjük egymást és a tanügyet; vitázunk, dolgozunk s igyekezünk mindinkább meghódítani a közönséget;“ s hogy mily eredménynyel, azt megítélni valóban nem a mi feladatunk, hanem azoké, kik „meg tudják bírálni — és pedig jóakarattal — a mi hivatottságunkat is a tanítás terén.“ De hogy egyházi elöljáróságunk bizal-