Hód-Mező-Vásárhely, 1876. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1876-07-02 / 27. szám

s jövőjét a különben is gyenge szerkezetű s a viszonyok hatalma által felette igen megrongált hajó aggasztó és kétes útjához hasonlítja a vihar által felbőszített tenge­rem; mert noha kimondatott s ki is hirdettetett a ma­­gyar­szági protestánsok örökérvényű törvényeinek sér­­tett matatása s a reformáció dicső vívmányai, a lel­­kiismeret­ szabadsága s az önkormányzat minden ellen­­támadástól leendő oltalmazása és megvédése kijelente­tett : a felzaklatottt s felbőszített hullámok még mindig nem akartak elsimulni, és a rémes aggodalmak ijesztő képeit a már mutatkozó szebb jövő szivárványa még min­dig nem volt képes a láthatárról elűzni.“ De e kedvezőtlen viszonyok közt is elnöktársa, nagy­­méltóságu gr. Lónyay Menyhért úrtól gyámolitást remélve s az egyházmegye nyugalomban levő egyházi kormány­zóitól utasítást várva, támogatást pedig az egyházmegyei tanács egyházi és világi bíráitól nyerve, nem kételkedett a bizalom által számára kimutatott állást, a szerény, de magasztos feladatú esperesi hivatalt elfoglalni.“ „Hogy azonban a titkos jövő nem engedte teljese­désbe menni a szép kilátást, annak okául az egyházme­gyének az ő jobb és balkeze felől sirba szállt s neki a kormányzásban mintaképül szolgálhatott, volt vezetőit, nyugalmazott espereseit, tanácsbiráit, lelkipásztorait s ta­nítóit mondja, azoknak névszerint is a kegyelet oszlopait emelve.“ „S hogy mégis e nagy kiterjedésű s 154,664 ref. lelket számláló egyházmegyében a roppant teendőkkel elhalmozott esperesi hivatalt oly huzamos ideig viselte, mint elődei közül aligha valaki, ezt az tette ránézve megbizhatóvá, hogy a régi kormányzótársak helyett kö­zülök megtartott derék tanácsbirák (Bonyhai Benjámin, Kovács Ferenc) mellé, uj, erő-, képesség-, akarat- s buz­galommal teljes tanácsbirákat állított a közbizalom, a­kik segédkezésüket tőle nemcsak soha meg nem tagad­ták, de a terhet ránézve könnyebbé s elviselhetőbbé tették.­­ Hogy az elhunytak helyett kellőleg képzett, munkabíró, szorgalmas és Jézus tiszta s meg nem ele­gyített evangyéliumától, szellemétől s hitigazságaitól át­hatott, ifjú lelkészek választattak, és illő képzettségű s képességgel biró tanítók nyertek alkalmazást. Ezenkívül erőt, tüzet és buzgalmat adott neki a munkára elnök­társa gr. Lónyai Menyhért, 1861. óta segédgondnok­i kegyelmessége is, ki nem csak őszinte barátságára mél­tatta, de utasításaival, jóakarata tanácsával támogatni soha meg nem szűnt, de sőt az egyházak és iskoláknak elébb megszilárdítására, majd föl­virágzására vonatkozó terveit magas közbenjárása által érvényre emelni mindig buzgólkodott. Mindenekfelett azonban Istené, a seregek Uráé a dicséret és dicsőség, hogy neki, oltára ősz pap­jának a késő vénségig erőt, egészséget, kegyelmet és se­gedelmet adott, hogy elvégezhesse a munkát, melyre általa elhivattatott s az egyházak által elválasz­tatott.“ „Beismeri, hogy benne is mint minden halandóban volt gyarlóság; de kéri az egyházmegyei közönséget, hogy ha az általános tetszést nem érdemelte ki, ne ro­vassák fel hibájául, hanem tulajdoníttassék vagy az em­lített erőtlenségnek, vagy a hivatal komoly szavának s parancsának; mert annyit most az elválás pillanatában nyugodtan mondhat, mikép úgy a kedvezés, mint az elő­ítélet, harag, boszu, mindig távol álltak tőle, s ezen nyilatkozatot teenik­ Isten itélőszéke előtt is.“ „S végül előrehaladt kora (most 75-ik évében van) s az aggkorral karöltve járó gyengélkedés és gyakori betegeskedés, — nehogy miatta, mint az Ur kifáradt szolgája miatt a vallásos egyházi s iskolai legszentebb érdekek bármi részben hiányt s fogyatkozást szenvedje­nek , komoly megfontolás után azt ajánlják neki, sőt kö­vetelik tőle, hogy esperesi hivatalát az egyházmegyei kö­zönség kezébe, honnan azt vette, letegye, illetőleg visz­­szaadja, azon alázatos kéréssel, hogy azt elfogadni, az egyházkerületi gyűlés elé terjeszteni, s más esperes vá­lasztása iránt törvényeink s rendtartásaink értelmében az engedélyt kikérni, s a további teendőkre nézve a szükséges intézkedéseket már ezúttal megtétetni ne ter­heltessenek. Az egyházmegyére s ebben az egyházközsé­gekre, alsóbb felsőbb tanintézetekre áldást, emelkedő vi­rágzást, az egyházmegyei tanács mindenik tagjára, a lelkipásztorok, tanárok­ s tanitálya mint hivatal társaira lelki testi erőt, egészséget s kegyelmet kérve s könyö­rögve Istentől, a minden jók adójától, mindvégig ked­vező hajlamaikba bizodalmas tisztelettel ajánlja magát.“ (Békés, 1876. június 19.) Az egyházmegyei gyűlés esperes ur lemondása fe­letti sajnálatának Kovács Ferenc helyettes világi elnök ur adott kifejezést, mondván: ut. és tettes egyházme­gyei gyűlés! Szabad legyen nekem is beszédemet azon szavakkal kezdenem, hogy fájdalom hatja át e pillanat­ban az én lelkemet is, mely fájdalom borúján azonban áttör a remény egy fényes sugara. Fájdalmasan esik , hogy a nt. esperes úr ezen egyházmegye vezérségétől vissza akar lépni, s minket tapintatos kormánya és bölcs tanácsadásaitól meg akar fosztani. De biztat az a re­mény, hogy e lemondás nem a megmásíthatlan elhatá­rozás szüleménye, s a­midőn én őt az egyházmegye ne­vében az esperesi hivatalban való megmaradásra őszinte tisztelettel felszólítani bátor vagyok, e közbizalomból folyó kérésünk meg nem szégyenül. Tudom, hogy az évek terhe, mely vállait nyomja, sokaknak gátul és aka­dályul szolgálna, de az a lángoló buzgalom s az a testinél sokkal nagyobb s kifáradh­atlanabb lelkierő, mely­­lyel Istentől megáldva van, lehetővé teszi nekie, hogy to­vábbra is munkálkodhassék­ egyházmegyénk előmenete­lén és felvirágzásán. Azért engedje meg, hogy ismételve kifejezést adhassak azon közös kérésünknek, hogy ma­radjon . . . !“ A közönség részéről lelkes éljenzés: Ma­radjon ! Maradjon! Ezekre esperes úr a következőkben válaszolt: „Le­mondó levelem­ felolvastatása kezdetén távozni akartam a gyűlésből, de a történtek után jobb, hogy maradtam, mert így legalább ez ügy mihamarább megoldva lesz. Nt. és tettes egyházmegyei gyűlés! Bizodalmasan meg­vallom, hogy mielőtt e lemondásom benyújtására maga­mat elhatároztam, sokáig küzdöttem magamban, de a végeredmény csak az lett, hogy a­mi nem lehet, nem lehet! Nem a buzgalom fogyatkozott meg bennem, ha­nem a testi erő és ügyesség, s közelebb februárban is úgy voltam, hogy hozzám tartozóim komolyan aggódtak életben maradásom fölött. Kérem az egyházmegyei gyű­lést, hogy 14 és félévi működésemnek legyen az a ju­talma , hogy lemondásomat fogadják el. Én állhatatosan kivel az egész idő alatt fönnültünk a hajó fedélzetén és szivaroztunk. De már nyugtalankodom Hildebrand miatt, hogy soká elmarad. Itt ülök az ablaknál, s majd a holdnál melengetem magam­, majd miatta aggódom s várom, ép úgy mint a szerelmesek. Ha csak egy pillanatra itt le­hetnél, s nézhetnéd az ezüstfenyő Dunát, a halványvö­rös alapokon nyugvó barna hegyeket, s a Pestről föl­­csillámló lámpasort, Bécs sokat vesztene előtted értéké­ből, összehasonlítva Budapesttel, a­hogy a magyarok mondják. Tudod, én is természetimádó vagyok. De most lehűtöm fölizgatott véremet egy csésze b­eával, mert már Hildebrand is megérkezett, s azután lenyugszom. Múlt éjjel csak négy órát alhattam, az udvar itt szörnyű korán kel. A fiatal császár már reggel ötkor mindig talpon van, s én igen udvariatlan vendége volnék, ha alvá­somat hosszabbra nyújtanám. Most tehát egy oldalpil­lantással az óriási t­eaedényre, s a nagy mennyiségben betálalt hideg étkekre, csöndes jó éjt kívánok a messze távolból. Június 24. Miután jól kialudtam magamat, jó reg­gelt kívánok neked. Az egész vidék oly vakító napfény­ben úszik előttem, hogy nem nézhetek­ ki. Míg látoga­tásaimat megkezdhetem, addig magányosan itt reggeli­zem s szivarozom, ezen tágas helyiségben, négy szoba erősen bolthajtásozva. Körülbelül oly nagyok, mint a mi éttermeink közül kettő, vastag falak, mint Schönhausen­­ben, óriási diófaszekrények, kék selyembútorok, a pad-­­­azon mintegy réfnyi hosszú elömlött fekete foltok, me­lyeket az enyémnél merészebb képzelődő tehetség vér­foltoknak mondana, én azonban határozottan tintafol­toknak tartom , valami hihetetlenül ügyetlen szólélek járhatott itt valaha, vagy egy második Luther hajsza egy nagy tintatartót kísértőjéhez. Hildebrandnak egy igen barátságos, világossárgába öltözött öreg szolga segít, általában itt mind szeretetreméltók az emberek. A gőz­hajó tegnap a király képviselőjének tiszteletére porosz zászló alatt horgonyozott, s hála a távírdáknak, a lak­­helyeken ki­. kocsik vártak. Ezt meg ne mond N. N. urnak, mert még vezércikket ir róla. Alant a Dunán különös, barna, széles kalapo s bő nadrágu alakok jár­nak a tutajokon. Sajnálom, hogy nem tudok rajzolni, szívesen megismertettelek volna most e bajuszos, hosz­­szú hajú, villogó tekintetű, vad arcokkal, a­mint teg­nap szem előtt forogtak. De most félbeszakítom levele­met s látogatásokra megyek. Nem tudom, mikor jutnak kezeidhez e sorok, talán holnap, vagy holnapután egy vadászt küldök Berlinbe, a­ki magával viendi. ragaszkodom azon elhatározásomhoz, hogy­ nem mara­dok, mert nem maradhatok. Nem akarom a múltat a jövővel elhomályosítani. Az esperesi hivatal egyik leg­fontosabb teendője a canoni vizsgálat; van ugyan olyan egyházmegye, mely ezt eltörölte, de a melynek vélemé­nyét én nem osztom, mert a canoni vizsgálat által sok viszás ügy kiegyenlíttetvén — megszüntettetett, és szám­talan kellemetlenség eloszlattatott. Értelme azonban csak úgy van, ha az esperes mindenütt személyesen megjele­nik ; s hogy eredmény legyen, mindent magának kell látni és hallani. Erre pedig én már képtelen vagyok. Ne erőltessenek azért, mert semmikép nem maradhatok. — Ragaszkodásukat és bizalmukat szivemből köszönöm s fogadják azon őszinte nyilatkozatomat, hogy ezek lesz­nek haldokló ágyamban is megnyugtatóim és vigasz­talóim ! A maradásra ezek szerint esperes urat a gyűlés nem bírhatván, hogy közte és az egyházmegye közt a további működések közepette legalább az összekötő szel­lemi kapocs meg­legyen, ugyancsak Kovács Ferenc úr indítványba teszi: Hajnal Ábel esperes érde­mei az egyházmegye jegyzőkönyve lap­jain megörökítteth­essenek, s egyszersmind kéri őt, hogy mint a szerető apa, gyermekei javán való fáradhatlan munkájában megtörve sem szűnik meg azokat tanácsával oktatni és segélni; támogassa ő is bölcs ta­nácsával az egyházmegyét mindaddig, a­míg az Úr éle­tének kedvezenb! Mi hogy minél hosszabb ideig legyen, azt kéri és kívánja a gondviseléstől. Megújult és méltó elismerést tolmácsoló szavakban csatlakozik ezen indítványhoz Ambrus Lajos tanácsbíró úr is, ezt mondván a többek között: „hogy a kinek élete és működése úgy egyesek mint a közre nézve va­lóban áldásos volt, méltó, hogy annak emléke a jövő nemzedék tanúságára jegyzőkönyvileg örökittessék meg! “ (A közönség részéről helyeslés és lelkes éljenzés.) — Az indítvány elfogadtatván, esperes még csak azon egyet kért, hogy miután úgy az emberiség mint érdemeik olyanok mint a buborék a vizszinén , ő is ami keveset tett, azt minél rövidebb szóval kéri a jegyzőkönyvben kife­jeztetni és az egyházkerületi gyűlésre beterjesztetni. (Vége köv.) K. D. Bismarck a magyarokról. A „Történelmi Könyvtár“ közlése után.* A magyar közönséget érdekelni fogja, miként gon­dolkodott rólunk a nagy államférfi már akkor, midőn 1852-ben a királyi udvarnál diplomatikai küldetésben Budán járt. Nejéhez irt leveleiben ezeket irja: Buda, 1852. junius 23. Éppen most érkeztem meg a gőzössel s a gőzösről, s azon néhány percnyi szabad időt, míg Hildebrand málháimmal utánam siet, úgy hasz­nálom föl azt hiszem legjobban, ha néhány sort írok néked ezen igen délre fekvő, de igen gyönyörű világból. A császári kegy palotájába szállásolt, s most egy nagy boltoza­tos csarnokban ülök az ablaknál, hová Pest estharangjainak zúgása föl-fölhatol. A kilátás megkapó. A várlak maga­san fekszik, alatta a Duna hömpölyög, melyet lánchíd hasit ketté, túl rajta Pest és távolabb, a végtelennek látszó síkság, mely Pestről kezdve lefelé beláthatlan messzi­­ségbe nyúlva, elvész az esti szürkületben. Távol a pesti oldalon nem látni csak pusztaságot, míg a jobbfelén azaz a budai részen Buda töri meg a beépítetlenséget, mögötte hegyek ormai kéklenek, majd a távol szerint barnán és barnavörös színben tűnnek el a­­­esthomály­ban. A két város között széles víztükör fekszik, éppen úgy mint Linznél, rajta a lánchíd s kissé feljebb egy erdős sziget. Az út idáig legalább Esztergomtól Pestig téged is igen meglepett volna. Képzeld Obenwaldot és Jaunust egymás mellé állítva, s a közbenső tért a Du­nával kitöltve. Az utazás egyedüli árnyoldala annak fényoldala volt. A nap oly forrón sütött, mintha tokajit akarna érlelni, e mellé még az utazók is nagy számmal szorongtak. De képzeld, egyetlen egy angolt sem láttam. Úgy látszik, ezek még nem fedezték föl Magyarországot. Különben volt elég csőcselék nép, mindenféle ke­leti és nyugati náció, mosdottak és mosdatlanok. Egy igen szeretetre méltó tábornok volt útitársam.­­ Lapunkat ismételve ajánljuk városunk olvasó közönségének szíves pártfogásába. Most belépő új előfizetőinknek, hogy a múlt számunkban megkezdett na­gyobb közleményeket teljesen olvashassák s leírhassák, a múlt számunkat minden díj nélkül, készséggel szolgál­tatjuk át. Az előfizetéseket kérjük vagy szerkesztősé­günkhöz (III.’­üsz. főutca, 916. sz.) küldeni be, vagy nyugtatvány mellett kihordóinknak adni át. — N­­. Hajnal Ábel nyugalomba lépett es­peres úr, a múlt hétfőn (jan. 26-án) délelőtt távozott el körünkből, és városunkból. Eltávozása előtt több tisz­telgő küldöttséget fogadott, így a főgymnáziumi tanár­­testületetet, melynek élén Göőz István igazgató-tanár úr, meleg, őszinte szavakban tolmácsolta a nevezett testü­let búcsúját a közszeretetben és becsülésben álló főpász­tortól, a­melyre az ünnepelt férfiú érzésteljes hangon. Este. Még nem volt alkalmam elküldeni levelemet. Pestről megint felcsillognak a lámpák, a láthatáron az alföld felől villámlik, mi fölöttünk azonban az ég csil­lagtiszta. Ma sokáig nem vethettem le az egyenruhát, mert átadom ez ország fiatal urának megbízó levelemet, aki valóban igen jó benyomást tett rám. Ebéd után az egész udvar kirándult a budai hegységbe, a „Szép ju­­hásznő”-höz, ki azonban már rég meghalt: még Corvin Mátyás szerette őt néhány száz évvel ezelőtt. Valami népünnepély ezreket csalt ki a völgybe, kik a közibük vegyülő királyt hangos éljenekkel köszönték, csárdást és valcert táncoltak, zenéltek, a fákon mászkáltak s az udvar körül tolongtak. Egy pázsitos helyen asztal volt fölteritve, de csak egyik oldalon , mintegy 20 személyre, a másik oldalon szabadon hagyták a szép kilátás miatt a várra, a városra és országaira, fölöttünk magas bük­­kök állottak, melyeknek ágait bámulok lepték el, me­gettük mindinkább közelebbre tolongó nép, odább trom­bitaszó fölváltva énekkel, vadcigány melódiák. Világos, holdfény és esthomály, e mellé az erdőn keresztül fák­lyák, az egész változatlanul beillett volna valami kiállí­­tásos opera leghathatósabb jelenetének. Mellettem ült a fehérhajú esztergomi érsek, Magyarország prímása, fe­kete papi ruhában, vörös felöltővel, a második oldalon pedig egy fiatal, szeretetreméltó lovas generális foglalt helyet. A­mint látod, az egész kép merő ellentét. Ezu­tán fáklyafény kíséretében mentünk haza. Mondd meg V. asszonynak, hogy testvére igen kedves ember, ami, két nővéréről ítélve, nem is lehetett másként. Ma egy táviratot kaptam Berlinből, az egész négy betűből ál­lott: „Nem­“. Tartalomdús szó. Ma elbeszéltetem ma­gamnak, mint ostromoltatott 3 évvel ezelőtt e vár a fölkelők által, a mikor Henczi s a helyőrség csodálatos bátor önvédelem után lefegyvereztetett. Szobám padla­­tának fekete foltjai nagyrészt égésfoltok, s honnét most n­ok, ott valaha pattogó gránátok táncoltak, míg végre füstölgő garmadákba szedték össze őket. Csak néhány héttel a császár ideutazása előtt hozták rendbe e helyet. Jelenleg igen csendes és kellemes e szoba csak egy fali óra ketyegése s a távol kocsik dübörgése hallatszik. Fölötted talán angyalok virasztanak, én fölöttem csak egy medvesüveges gránátos viszi az őrangyal szerepét. Az erkélyen jár föl és alá s szuronyából egy-egy láb­nyit visszaver a helyfény szobámba. Néha a Duna felé tekint s talán Nánijára gondol. (Vége köv.) * A történelmi Könyvtár“ XX. füzetéből. E füzetes válla­lat a Franklin-Társulat kiadásában jelenik meg, egy-egy füzet ára 40 kr. Szerk. Helyi és vegyes hírek.

Next