Hód-Mező-Vásárhely, 1878. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1878-06-30 / 26. szám

A ponyvairodalom termékeit sorra vesszük, rostára vetjük, s erre állandó rovatot tartunk. Ez azonban a világért sem azt teszi, hogy mi öreg ágyukkal rontunk neki a ponyvának. Csak azt mutatjuk ki higgadtan, a józan elme, az ép lélek regulái szerint, hogy a ponyva­­irodalom termékei : a vérfagylaló gyilkosságok, a babo­­naságot terjesztő csuda­történetek, az erkölcstelen aljas­ságok nem valók arra, hogy tisztességes jóravaló magyar ember olvasmányául szolgáljanak. Csak rámutatunk da­lainkra , népmeséinkre, hogy íme­ van-e a ponyváról került nóták vagy históriák közt egyetlen egy is olyan, mint a mi szép dalaink, szivet-lelket gyönyörködtető népmeséink? Aztán úgy beszél-e a magyar nép, ahogy a ponyva termékeit írják ? Dehogy van köztük csak egy is olyan, dehogy beszél úgy a magyar ember ! Réges­­régen vége lett volna már a mi legféltettebb kincsünk: nemzeti nyelvünknek, ha olyan nyelven beszélnénk, mint a ponyvairodalom beszél a néphez. És ha mindezeket kimutatjuk, a vak is átláthatja, hogy minden kis kraj­cár sárba vetett pénz, sőt még annál is rosszabb, amit azokért a históriákért kiadunk — és átláthatja, hogy a tatárjárás pusztításait könnyebben kiheverhette nemze­tünk, mint ezeknek az újkori Tatároknak a pusztításait kiheverhetni. Kiszemeljük a népnek való könyveket s egyéb ol­vasni valókat ; tartalmukkal megismertetjük olvasóinkat, hogy szemmel láthassák a különbséget, jó és rosz köny­vek között. A népkönyvtárak ügyét a legmelegebben fölkarol­juk. Addig buzdítsunk szóval, tettel, mig csak népünk művelődésének e fontos, messzevágó ügye életre nem ser­ken s föl nem virágzik. E cél elérésére a „Mulattató Újság“ mellett „Ma­gyar népkönyvtár“ cím alatt olyan vállalatot indítunk meg, mely időről időre jó, hasznos és olcsó olvasmányo­kat nyújt a nép számára. Azon leszünk, hogy az olvas­mányok egyiránt gyönyörködtessék a népet, tanuló-ifju­­ságot s egyiránt tágítsák mindkettejük hasznos ismereteit és nemes szórakozásul szolgáljanak az egész olvasó­kö­zönségnek. Azt hiszszük, hogy hazai íróink egy szívvel, lélekkel támogatni fognak e törekvésünkben, hogy nem kicsinyük ezt a munkát s nem tartják becsvágyuk alatt állónak erre a célra közremunkálni. Hiszen lehet-e na­gyobb, nemesebb becsvágy, mint népünk művelődésének, szellemi emelkedésének előmozdítása ? Nem ez biztosítja-e nemzeti fönnmaradásunkat is azon a földön, hol „élnünk, halnunk kell! A népnevelés ügyét folytonosan figyelemmel kisér­jük. Az imitt-amott fölvetődő hiányosságok előtt nem hunyunk szemet, a hibákat nevén nevezzük, orvoslásukat sürgetjük. Politikába nem ártjuk magunkat. Az országos és nagyvilági politikai eseményeket csak röviden mondjuk el, mert a politika nem a mi kenyerünk lesz. Közlünk vegyes híreket, tarka-barka dolgokat az országból és a nagyvilágból. Második főtörekvésünket nemzeti nyelvünk épségére, tisztaságára fordítjuk. Egyszerűen, világosan, magyarosan mondunk el mindent, hogy akárki megérthesse. A „Mulattató Újság“ árát a lehető legkevesebbre szabtuk, hogy ahoz minden magyar ember hozzáférhet, hogy épen hozzáférhetősége által szorítsa ki a ponyva salakos termékeit a magyar ember házából, hogy idő folytával szívesen látott vendége legyen a legszegényebb ember hajlékának is. Ha négy ember összeáll, egyre-egyre 1 fzt jut egy egész esztendőre. Ennyit pedig mindenki elszakíthat ma­gától, olyan csekélység. Kiszámítottuk, hogy a „Mulattató Újság“ hatszorta kevesebbjébe kerül a magyar embernek, mintha a pony­váról vásárolja be olvasni valóját. A „Mulattató Újság“ minden héten másfél éven jelenik meg s igy egy esz­tendő alatt 88 ívet adunk 4 forintért. Egyes szám ára pedig 8 krajcár lesz s ezért a 8 krajcárért hatszorta több olvasni valót kap a közönség, mint a mennyit a ponyván kap 4 krért. Erős meggyőződésünk, hogy a „Mulattató Ujság“-ra szükség, még pedig nagy szükség van. Hazai lapjaink már évek óta rámutattak az efféle mozgalom szükséges voltára, valahányszor a ponyvairodalom egy-egy alávaló szennyes terméke ötlött a szemekbe. Vidéki lapjaink még ma is folyton folyvást zúgnak a ponyvairodalom garázdasága ellen s méltó fölháborodással emlegetik a roncsoló hatást, melyet népünk lelkére szemlátomást tesz. És most engedjék meg hazafias papjaink, tanítóink, jegyzőink és községi bíráink, hogy hozzájuk is intézhes­sünk néhány szót. A­mire mi a „Mulattató Újság“ megindításával törekszünk, az legelső és legközvetlenebb hatásában nemzeti ügy, mert népünk művelődésének az ügye. Eme törekvésünkkel Önöknek nyújtunk segédkezet, mert első­sorban Önök a népnek vezetői. Kérjük Önöket, támo­gassanak e törekvésünkben, ismertessék meg a népet célunk üdvös voltával s terjeszszék vállalatunkat a nép körében. Hasonló kérelemmel fordulunk földbirtokosainkhoz, az olvasó körökhöz, az ipartársulatok vezetőihez s mind azon művelt hazánkfiaihoz, kik nemzetünk értelmi sú­lyának emelkedését szivükön viselik. Ne sajnálják a cse­kély áldozatot ily fontos, messzeható ügyben. A legkomolyabb, legszentebb törekvésünknek ismer­jük, hogy minden erőnket, istentől nyert minden képes­ségünket egész odaadással szenteljük az ügynek, a cél­nak , melyet magunk elé kitűztünk. És hiszszük, hogy szavunk nem lesz kiáltó szó a pusztában! — Budapest, 1878. junius 12. A „Mulattató Újság“ tulajdonosai és felelős szerkesztői: Bodon József és Pósa Lajos. A „Mulattató Újság“ megjelen minden vasárnap másfél évén vagyis tizenkét oldalon, képekkel. Ára egy egész esztendőre 4 frt. Fél esztendőre 2 frt. Fertály esz­tendőre 1 frt. A­ki 10 előfizetőt gyűjt s azt egyszerre küldi be hozzánk, annak egy ingyenpéldány jár. — A „Mulattató Újság“ első száma 1. évi október 6-án jele­nik meg. Az előfizetéseket tehát október 1-ig kérjük a „Mulattató Újság“ kiadóihoz beküldeni ily cím alatt. A „Mulattató Újság“ kiadóhivatalába, Weiszmann test­vérek könyvnyomdájába Budapesten, nádor­ utca 14. sz. A becsületérzés felébresztése a gyermekben. (Neveléstant) Hogyan lehet a gyermekben a becsületérzést fölkel­teni? s mikép köteles azt a tanító fölhasználni ? Mielőtt ezen kérdéseket lelkiismeretesen fejtegetni megkisérlenek, szükséges némelyeket általánosságban előre bocsátanunk, szükséges mindenekelőtt a becsület­érzés- és becsületességről valódi fogalommal bírnunk. A becsületérzés a szív azon értelme, mely bennünket a velünk született er­kölcsi természet és a vallás útmutatása szerint minden értelmes teremtmény tö­kélyeit, méltóságát és jogait elismerni, tisztelni, becsülni — azt, ami azokkal egyezik, tenni— ami pedig ellenkezik, elhagyni ösztönöz. És ha ez érzelem tettekben nyilvánul, akkor erény, mely becsületességnek ne­veztetik. E meghatározásból világos, mikép az igaz becsü­letérzés tulajdonképen nem egyéb, mint tiszta, önzetlen igazságérzet, melynek gyakorlására az emberi nem Meg­váltója intelmein és parancsain kívül számtalan közmon­dásba átment bölcs szólam is sarkal, p. C. „Amit nem kívánsz magadnak, te se tedd embertársadnak“ vagy „Aki másnak vermet ás, maga esik bele“, stb. Az isteni kinyilatkoztatás és a társadalom kiszab­ták minden egyesnek Isten, önmaga és embertársai iránti kötelmeit: önkényt következik tehát, hogy a becsületér­zés és becsületesség csak akkor érdemlik meg e neveket, ha az akarat mind a három irányban kész a becsüle­tesség kötelmeinek teljesítésére. Ha valaki e tekintetben egyoldalúlag cselekszik, az önzővé, egyik vagy másik rész irányában igazságtalanná válik. Hogy a becsületérzés és becsületesség erénye vallási alap nélkül gyenge és erőtlen alkotmány, mely az indu­latok első ostromát sem bírja ki, s összedül: azt úgy hiszem, fölösleges volna e helyt hosszan indokolnunk. Századok tapasztalása bizonyítja, hogy magában a jó erkölcs is elég az önérdeknek — a becsületérzés leg­gyakoribb akadályának — leküzdésére. Ez a leghatal­masabb gát, melyen a szenvedélyek s kisértések habjai nem egy­könnyen csapnak át. Korunkban a vallástalan­­ság következtében sokan, minden hibáik mellett is mint­egy kizárólagos egyeduraságot akarnak a becsületérzés­sel űzni. Ezeknek mindig ajkaikon van a becsületérzés és becsületesség, sőt készek az azt bennük kétségbevo­­nóknak élethalálra harcot üzenni. De a tapasztalás iga­zolja, hogy épen ezeknél a becsületérzés nem egyéb, mint külső alkalmazkodás a világhoz, számítással, hogy ez gyengeségeiket észre ne vegye. — A becsületérzésnek leggyakoribb akadálya az önérdek, az önzés; ez pedig azon bűnök egyike, melyekről bizton állíthatjuk, hogy száz fajuk s ugyanannyiféle nyilvánulásuk van. Legkö­zönségesebb sarjadékai azonban a kevélység, irigység, hazugság, csalás és ezek nemei. — íme, kissé jobban elemezve a megoldandó és megfejtendő kérdést, be kell látnunk, mily életbevágó s az emberiség biztosságával mily sokoldalulag összefűzött kérdésre kell felelnünk. Mikép fogja tehát a tanitó a gyermekben a becsü­letérzést fölkelteni ? — Véleményem szerint, ha fárado­zásának sikerét akarja látni, figyelmét a következőkre szükséges irányoznia: Hogy a gyermek lelkületének korán vallásos irány adassék, azért a tanítónak az első vallási oktatásban a legnagyobb ismeretességgel kell eljárnia. A­mi a fiatal, ártatlan szívekbe vitetik, az közönségesen gyökeret ver bennök és virulni fog. S e tekintetben ne szorítkozzék a tanító csupán a becsületérzésre vezethető parancsok száraz elméleti elősorolására, hanem igyekezzék azokat a Szentírás, a történelem és a közélet nyújtotta példák által világosakká tenni, hogy a gyermek a becsületér­zésre ne annyira az Isten s emberi büntetésektől való félelemből, hanem inkább isten, önlelke és felebarátjai iránt való szeretetből tétessék hajlandóvá. A gyermekek kezén forgó biblia több történeti példáját lehet idevá­­gólag alkalmazni. E mellett hozza gyakran emlékeze­­tökbe a kisdedeknek emberi méltóságukat, a lélek üd­vének végtelen becsét, melyet minden é­s így a be­csületérzés ellen elkövetett bűnök is veszéyeztetnek. Ál­lítsa továbbá tisztán a gyermek elé azon viszonyt, a melyben embertársaikkal állanak; hogy t. i. mindnyájan egy mennyei Atya gyermekei s a mennyország hivata­losai lévén, egymást szeretnünk, egymás iránt éltünk minden viszonyai közt őszinteséggel, igazságossággal kell viseltetnünk, hogy az Isten csak az egyenes szi­­vüeket és őszintéket szereti, hogy ő lát és tud mindent, ő megfizet kinek-kinek érdeme szerint, stb. Inteni kell őket végre, hogy becsületérzésből tett jócselekedetekért múlandó jutalmat, hízelgő dicséreteket ne várjanak, mert akkor silány áron adnak el olyasmit, a­mi örök juta­lomra méltó. Minthogy pedig régtől fogva elismert igazság az, hogy „a szó indít, de a példa vonz“, azért a tanító sa­ját példája által fogja növendékeit lelkiismeretesebben az erény követésére s a bűn és vétkes szenvedélyek utálására serkenteni. Mert mit használ az oktatás, jóra unszolás, ha a tanító, főkép a nőtanító, akár magán, akár nyilvános életében becstelenséget tanúsít? Mit használ a gyermekben a becsületérzés felkeltésére a mon­dottakat fölhasználni, ha a szülők otthon gyermekük előtt a vallásból gúnyt űznek, embertársaikat rágalmaz­zák, a tanítókat a legöregebbtől a legfiatalabbig bonc­kés alá veszik, s így sok szülő épen hibás és túlságos szeretete által ássa meg gyermeke becsületérzésének és jövendő boldogságának sírját. A tanító igyekezzék e részben azt pótolni, amit a szülők vagy nem tudnak vagy részakaratból a tanító érdeméből levonnak. Figyel­meztesse őket arra is, hogy a cselédeknek s másoknak a becsületérzés elleni rész példáikat ne kövessék, mert a becsületesség elleni vétségek miatt jóravaló emberek közt helyök sem lesz. Ellenben a becsületes ember, le­gyen cseléd vagy napszámos, mindenkor bizalmat nyer s evvel együtt kenyeret is. Végre, mivel bizonyos, hogy számtalan bűnt elke­rülnének az emberek, ha azoknak szomorú és súlyos követ­kezményei szemeik előtt lebegnének, azért valahányszor a törvény szigora a becsületesség elleni tettek miatt nehezül valamely szerencsétlenre, mindannyiszor tüntesse elő a ta­nító élénken s hatályosan, hogy a kit most az isteni gondviselés mindentlátó őrszeme és igazságossága bírá­inak kezébe adott, nem egyszerre, hanem fokonkint jön gonosztevő, kezdetben csak kicsinységekben vétett a be­csületesség ellen, s mivel ezeket föl sem vette, mindig mélyebben sülyedt a bűnbe, míg végre életét, vagyonát veszélyeztető kihágásokra vetemedett. Ami a fölkeltett becsületérzés felhasználását illeti, a tanítónak mindenek előtt saját hatáskörében akkér kellene azt felhasználnia, hogy a gyengébb gyermekek önön társaik közt bírjanak követendő példákkal, mert a gyermeki szív úgy van alkotva, hogy a magához ha­sonlók erényeinek utánzására önérzetből és vétkesnek épen nem tartható kitűnési vágyból is ösztönöztetik. A becsületérzés ellen vétő gyermek pirulni fog rosz szoká­sának aljas szolgálatában megmaradni, ha társainak erényes magaviseletét s — a mit szintén nem szabad felednünk — ennek némi jutalmát is látja. A becsületérzés legegyszerűbb s legédesebb jutalma a bizalom, melyet az ember becsületes embertársától meg nem tagadhat. Tüntesse ki tehát e tekintetben a tanító a becsületérzésekről ismeretes gyermekeket a töb­biek fölött. Bízza meg őket némely emberszereteti té­nyek gyakorlásával, főleg olyanokkal, melyekben a gyer­mek szíve örömét, jutalmát találja, p. D. szükség esetén tintát, iránt kölcsönöz. Továbbá a talált jószág vissza­adását bízza ilyenekre, és még ezek közül is előnyt ad­jon azoknak, kik más alkalommal a jutalmat csak az ő vagy szüleik tudta és engedelmével fogadták el. Azon­ban ha lehetséges, óvakodjék a tanító a becsületérzések­ről ismereteseknek másokat el­éj ok tenni, s akkor szó­lítsa meg a gyermeket: Édes fiam vagy leányom! te mindig igazán és őszintén szóltál, ha tőled valamiről tu­dakozódtam s az igazságot félelemből sem hallgattad el, azért te fogod most nekem ezt vagy amazt stb. meg­mondani. Minden esetben azonban úgy kell a tanítónak eljárnia, hogy a gyengébb becsületér­zésűe­k legkevésbé se csüggedjenek el. Emlékezzék meg végre a tanító arról is, hogy a gyermekektől a becsületérzést illetőleg valami ideálist s erejükön és gyermeki eszükön fölülit ne kívánjon. A tanítók kétségkívül megvannak e kérdés életbevágó fon­tosságáról és korszerűségéről győződve. De megvannak arról is, a­mit egy jeles írónk mond, hogy: „Az iskolai nevelés jelentéktelen és múlékony, ha a házi jámbor fegyelem és er­­kölcsiség által nem gyámolittatik, ha az iskolai nevelés által a gyermeki szívbe oltott hit és erény növényei a házi neve­lés által a szülők példájában táplálatot nem nyernek. Gyetvay Karolin, tanítóni. Helyi és vegyes hírek.­ ­ Lapunk előfizetési fölhivását a jövő félévre, illetőleg évnegyedre bizalommal ajánljuk a t. közönség figyelmébe és pártfogásába. Nem ígérünk nagy­hangon, reklámszerűen semmit, de teljesíteni igyekszünk annál többet, s úgy vagyunk meggyőződve, hogy az a közönség, mely évek óta hűn sorakozik lapunk anyagi és szellemi támogatására, az általunk vallott elv és ed­dig követett iránynak jövőben is fenntartása és követése mellett, ha pártolónk marad. E közönséghez fordulunk ismét támogatásért, s fölteszszük annak józan higgadtsá­gáról s a közügyek iránt való becsületes érdeklő­déséről, hogy e lapot, mely eme becsületes érdek­lődésnek mindig őszinte kifejezője és tolmácsa igye­kezett maradni, s törekszik ezentúl is lenni, méltó párt­fogásban részesiten­i. Az előfizetéseket kérjük mentül előbb szerkesztőségünkhöz beküldeni.­­ Meghívás. A ref. főgym­nasiurában az 1877— 78-iki tanévet berekesztő zárünnepély a folyó hó 30-án, vagyis vasárnap d. e. 10 órakor a ref. ó-templomban fog megtartatni. Ez ünnepélyre a helybeli tanügy iránt érdeklődő minden rendű t. közönséget teljes tisztelettel meghívja H.-M.-Vásárhelyen, 1878. junius 26. Az igazgatóság. — A h.-m. - v­ás­árhe­l­y­i szabadelvű párt közgyűlését, mint biztos forrásból értesülünk, jövő va­sárnap délelőtt 10 órára szándékozik egybehívni a párt elnöke, t. Jeney Imre úr. „ Közszeretetben álló főispánunk Dáni Ferenc ő méltósága, mint a „Szeg. Hir.“ Írja, pár heti üdülés végett Mehádiába a Herkules-fürdőkbe uta­zott. Reményünk van azonban, hogy a főispán úz ő mél­tósága, mint mindig, úgy legközelebb is személyesen részt veene július havi köztörvényhatósági közgyűlésün­kön. Hozza Isten vissza hozzánk, szerencsésen és fris egészségben.

Next