Hód-Mező-Vásárhely, 1878. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1878-01-13 / 2. szám

VIII-ik évfolyam. 1878. I-ik szám. Vasárnap, január 1.. Előfizetési díj: Vidékre postán és helyben : egész évre 4 ft, félévre 3 ft, negyedévre 1 ft. Megjelen : minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő­höz, I. tized, 1176. sz. a. Bassy Gy.-féle ház, külden­dők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetési dijak : A háromhasábos petitsorért egyszeri beiktatásnál 6 kr. kétszerinél 5 kr, többszöri­nél 4 kr. Bélyegdij minden beiktatás után 30 kr. A nyilt térben a háromhasá­bos petitsor díja 20 kr. Az előfizetési pénzek, hir­detések és ezek dijai a szerkesztőhöz küldendők. Előfizetési fölhívás „HÓD-MEZŐ -VÁSÁRHELY“ 1878-ik évi 33.37-ol­ad.il2 évfol 37-a 33-ára. Midőn a jelen 1878-ik évre lapunkra előfize­tési fölhívásunkat közzétesz­szük, őszinte bizodalmun­­kat helyezzük jövőre is e város nagy közönségének azon józanabb, intelligens részében, amely hét éven keresztül, mint lapunknak egyedüli pártfogó közönsége, látta s teljesen ösmeri a harcot, melyet kitartással, ernyedetlenül folytatunk egy intencióiban vészszel fe­nyegető áramlat ellen, melynek élén magukat vezér­­férfiaknak tekinteni nem átalló oly egyének állanak, kiknek a múltban és a jelenben egyaránt a kárho­­zatos demagóg szerep hivatásuk, hogy ezt önérdekeik sikerre juttatására minden pillanatban kizsákmányol­hassák. Látta és látja a harcot a t. közönség, s tapasztalhatja, hogy e harcban nem lankadunk s erőnk nemhogy fogyna, de fokozódik a további kitartásra, mert lelkesít bennünket céljaink önzéstelensége mel­lett azon erkölcsi öntudatunk, hogy oly elv harcosaivá szegődtünk, amelynek előbb-utóbb győzni, diadalra jutni kell. Mi nem árultunk zsákban macskát soha! Nem ámítottuk, nem hitegettük e város közönségét. Nyílt kártyákkal játszottunk mindig, ha játékról szó lehet! Törekvéseink hátterén nem lappangott ott a rut, a nemtelen önérdek, mint bizonyos egyéneknél, kik a sajtót egyéni céljaik megvalósításának hitvány és de­moralizáló eszközévé aljasították le s aljasítják le ma is. Több éves hírlapírói szereplésünkre önérzete­sen, bátran merünk utalni: nem fog találni a nagy­közönség lapunk eddig megjelent évfolyamaiban egyet­len sort, egyetlen betűt sem, amelylyel önönmagunk­nak tömjéneztü­nk volna s lapunkat egyéni célokra és érdekeknek föláldoztuk volna; nem úgy, mint a „Vásár­helyi Közlöny“ írói és munkatársai tették és teszik. Végre is a közönségnek lehetetlen felednie ezt, és ha egyéb más érv nem állana is eddigi journalisztikai működésünknek erősségére: elég szerintünk ez egy, mint fő. És mi erre nyugodt öntudattal, tiszta lelkiis-­­­merettel és legyen szabad így szólanunk: egyéni erkölcsi méltóságunk nemes önbecsérzetével hivatkozhatunk, s e hivatkozásunk nem ámítás, nem mysztifikáció, mint amazoké, évek óta; tudja, látja ezt a közönség s ítélhet! Ez önbecsérzetünkben s azon szent meggyőződé­sünkben, hogy e város közönségének legvitálisabb köz­érdekeit ellenőrizzük ezentúl is, hogy a józan, becsületes alapokon való haladás napszámosaivá szegődtünk a journalisztikai téren, hívjuk föl most is a nagy­közön­séget, de legkivált eddigi­t, előfizetőinket, lapunknak továbbra is erkölcsi és anyagi pártolására. Nem csupán nekünk, de az intelligencia köréből igen számos elv- és iránybarátainknak nézetük az, hogy mi ha nem léteznék, hát teremtenie kellene Vásárhely város mc közönségének ma egy ilyen lapot, a­mely legvitálisabb azt közérdekeit, az ezekkel foglalkozókat a legélénkebb, leg­­int részrehajlatlanabb figyelemmel kisérje és ellenőrizze; ma a városi közélet mozzanatait, a törvényhatósági köz­eli igazgatás tényeit vagy mulasztásait egy iránt éber és lent lelkiismeretes ügyelet alatt tartsa; egyszóval ellenőri való szerepet vigyen egy másik helyi lap ellenében, a mely han a hatóság élén vezérszerepet vivő egyének zsoldjában guk áll, s nem képes egyébre, mint a nevezett vezérszereplők tap ténykedéseinek kizárólagos védelmére és szabadalmazott mi magasztalására. gu" Mi tehát vállalkozunk továbbra is arra, hogy ez s­ ellenőrzői szerepet vigyük, s ha a nagy közönség tisz­­­­­ában van céljaink önzéstelenségével s megértette eddigi­­ működésünk minden önérdektől ment intencióit, pár­tolja is e lapot úgy, amint megérdemli. Őszintén, bátran szólunk a közönséghez. Múltúnk garancia jövőnkre nézve! Nem ígérjük, mert nem ígér­­hetjük, hogy polemizálni ezentúl nem fogunk sem tes­tületek­, sem egyesekkel, de ígérjük igen­is azt, hogy polémiáink ezentúl is egyetlen elvtől, egyetlen érdektől lesznek irányozva: a közérdektől­ és hogy mint eddig, úgy ezentúl is csak ott és akkor szólalunk föl, ahol és amely mulasztásoknál, vagy az erkölcs-társadalmi renddel ellenkező vétségeknél fölszólalnunk a hírlapírói morál kötelességünkül szabja. Ily elv és irány nyílt vallása mellett megújítjuk tehát most is előfizetési fölhívásunkat. Az előfizetési dijak maradnak az eddigiek: egész évre 4 frt, félévre 2 frt, évnegyedre 1 frt. H.-M.-Vásárhely, 1877. december 29. A „HM­ AM-Vásárklf szerkesztősége és kisül­litásitala. Építsünk színházat. A színház a művelődés temploma, a felnőttek iskolája. Nemcsak szórakozásra, hanem arra is való, hogy a hasznost a széppel (utile dulci) párosítván, mulattasson és oktasson! Panem et circenses (kenyeret és cirkusi játéko­kat) kért Róma népe. A népnek sem elég a min­dennapi kenyér, szellemi táplálék is kell neki. S egy igazi állandó színház jobb íza szellemi táplálé­kot ad, mint azok a nagy buzgalommal kezdeménye­zett, de igen rövid életű „népszerű“ felolvasások, melyek sehogysem tudnak­­népszerűségre vergődni. De a színháznak ezen üdvös hivatását vándorszíné­szeink nem teljesíthetik. Thália vándorló papjai olyan kezdetleges művészeti állapotot mutatnak, mint a vándorló mesterlegények az ipar mezején. Ezek in­kább rontják, mint nemesítik az ízlést. S ők nem te­hetnek róla, hisz ilyen ütött-kopott színpadon a leg­kitűnőbb színész is — komédiás. A színpad emeli a színészt, de le is rántja a maga alacsony színvona­lára, ha hitvány. A színpadon eszményíteni kellene az életet, s a mi vándorló színpadjainkon lealacso­nyítják , megcsúfolják az életet. Az ilyen színház nem javíthat, nem taníthat, sőt még csak nem is mulattathat. A vándorszínészek nem érnek rá, nem áll módjukban tanulni, tehát nem is taníthatnak, nem érnek rá ízlésüket pallérozni, tehát a közönség ízlését nem is nemesíthetik. Pedig egy kis oktatás, egy kicsit nemesebb ízlés ránk férne! A­mely nép csak trágár tréfákon mulat, amely népet csak görög­­tűzzel és pisztolylövésekkel lehet a színházba édes­getni, arra ráfér egy kis oktatás! Mi még a vasár­napi darabok korában élünk. Hétköznap üres a szín­ház. Pedig a művészetnek mindennap vasárnapja van! Hogy ilyen nagy városnak, mint Vásárhely, nincs állandó színháza, szégyellenünk kellene, ha sokkal előbbvaló dolognak is híjával nem volnánk! Azt mondják, hogy nincs közönségünk, az ál­landó színházat sem látogatnák, hisz most is min­dig félig üres a szinház, s alig van egy-két forin­­tocska jövedelme, pedig a kiadás vajmi csekély! hát még ha majd ezrekre rúg a költség! De hát teremtsünk közönséget! Az anyag meg­van s csak egy szikra életet leheljünk ez anyagba, s derék közönségünk lesz! Van úri osztályunk, van­nak hivatalos embereink, földes gazdáink, jómódú mesterembereink és gazdag kereskedőink szép szám­mal ! S még­se volna közönségünk ? Hisz a báli ter­mek maholnap szűkek lesznek! Ha lesz állandó színházunk, lesznek jó színé­szeink is. A színház teremt színészeket, s a jó szí­nész teremt magának közönséget! Én bízom városunk lakosságának műveltségre való hajlamában, bízom az úri és hivatalos osztály műveltségszeretetében, hogy nem sajnálja filléreit a művészettől. Egy színház mindjárt elevenebb társas­életet, üdvös szellemi mozgalmakat teremtene,. . ’' mozdítaná népünk művelődését, s egy szép épülettel­­ díszítené szegényes ábrázatú városunkat! Hogy ki építse ezt a színházat ? ez persze fo­gós kérdés. Ha városunk szénája jobb rendben volna, ezt legjobban megilletné. A város kezében legjobb helyen volna a színügy. Legönzetlenebbül, egyes­­egyedül a haladás és a közönség érdekében vezet­hetné dolgait, nem pénzbeli, hanem műveltségbeli nyereségre törekedvén. De ha a város nem építheti, építse egy részvénytársaság. Én bízvást hiszem, hogy ha egy pénzintézettel kevesebbet „alapított“ volna városunk vagyonos közönsége, s e helyett színházat épített volna, nem sokkal több költséggel, most vá­rosunk egy szép épülettel gazdagabb, művelődési ügyünk egy derék intézettel szaporodott volna, s egy­néhány család megmenekedett volna a bukástól. Építsünk színházat! Kapják fel ez ügyet buzgó s ami fődolog: értelmes emberek! A buzgalom nem elég, sic úti figura docet. A buzgalom bőven meg­volt a boldog emlékezetű „színház és gőzfürdő-építő­­társulat“ tervelőiben, s az ügy mégis megbukott! Nem igaz, hogy a mi népünk haragszik a nadrágos emberre, csak a nadrágosok kedveltetnék meg magukat vele, csak ne restellenék magukhoz emelni a népet! Panaszkodunk ázsiai állapotunkon! Siratjuk el­maradásunkat! De az asszonyos, tehetetlen siránko­zás közepette a legkisebb legyintésre elejtjük a mo­hón felkapott —­s hányszor felkapott — zászlót! Szálljunk szembe az előítéletekkel! Nem a nép­ben fészkelnek azok, hanem az úri osztályban. Ezért nem haladunk ! É5~Ti séfeseink, ne vonuljatok félre! ne féljetek, hogy munkátok kárba vesz! Ha eleinte „elállt“ ki­ált is a maradi sereg, a józanok, a haladni kívá­nók hozsannája előbb-utóbb felriad, s a hamis Krisz­tusokat, akik a nép gyöngéinek tömjénezvén, gyű­­lölséget szítanak az igaz reformerek ellen, le fogja fegyverezni, el fogja hallgattatni az igazak bátor­sága, s a népnek alvó, de meg nem halt józan esze. Ti keltsétek fel az alvó leányzót, ti emeljétek váro­sunkat arra a polcra, amely népessége, nagy terje­delme és tősgyökeres magyarsága szerint megilleti.­­ Akkor jöhet idő nemsokára, hogy az elsők között­­ foglalunk helyet, s nem leszünk örökre utolsók, hog­y lett elsők lehetnénk, ha buzgólkodnánk! Akkor meg-­­­érhetjük, s ha mi nem, a jövendő nemzedék bizony­nyal megéri, hogy büszkék leszünk arra, hogy „vá­sárhelyi emberek vagyunk“, polgárai egy művelt, tősgyökeres magyar városnak; oly büszkék, amily büszke volt Róma polgára, mert elmondhatta, hogy: „cívis romanus sum!“ De ha tétten veszteglünk s asszonyokul jajveszékelünk, pironkodva valljuk meg, hogy vásárhelyiek vagyunk! polgárai ennek a fe­neketlen saráról és összevisszi­ társadalmáról hírhedt „paraszt“ városnak! Tisztogassuk el a társadalom szemetjét, s ut­cáink saját gyermekmunka lesz eltisztogatni — azután! Ha színházat építünk, nagyot léptünk célunk felé! _________V. D. Városi közgyűlés. (1878-ik évi január 8-án.) A f. évi jan. hó - án tartott törvényhatósági köz­gyűlésünkben, melyben mindvégig Dani Ferenc főispán ur őméltósága elnökölt, a következő tárgyak intéztettek el: 1. Ábrás Károly polgármester évi jelentése az el­múlt 1877. évről; ki fog nyomatni és a bizottsági tagok között avégből kiosztatni, hogy annak tartalmával bő­vebben is megismerkedvén, netaláni észrevételeiket vagy indítványaikat a márc. havi közgyűlésen megtehetik. 2. Több törvénycikk kihirdetése kitüzetett vá­lasztás alá az árvaszékhez az engedél­yízó kdt személyzet­­szaporítás szerint az ülnök, közgyám és írnok választása. Ülnökké egyhangúlag Molnár Mór eddigi árvaszéki jegyző, közgyám- és leltárbiztossá Szathmári Elek volt alszámvevő 68 szavazattal Pokomándy Imre 59 szava­zata perében, írnokká Zakó Pál 55 szavazattal Szél

Next