Hód-Mező-Vásárhely, 1879. július-december (9. évfolyam, 25-50. szám)

1879-07-06 / 25. szám

tvzáró beszéd. (Az 1878—79-iki tanév évzáró ünnepélyén elmondotta: Futó Mihály főgymnasimas igazgató.) Nagytiszteletü Egyházi Elöljáróság! Mélyen tisztelt közönség! Kedves tanuló ifjúság! A hatalmas Isten jóságos kegye ismét egy tanév alkonyára segédez el bennünket. Övé legyen a hála és dicsőség, az 1878—79-edik tanévet védő szárnyai alatt békességben befejeztük. Ha az öntudatol férfiú, mielőtt napi terhének leküzdése után iidilli nyugalomra hajtaná fejét, komoly számot vet magával, hogy a leáldozott nap mennyiben vinné közelebb bölcsen kitűzött céljához ; ha a gondos családfő az ó év utolsó óráiban felüti számadó könyvét, hogy éles szemeivel utána nézzen, mennyi nyereményt mutatnak annak lapjai, vagy az irigy sors menynyiben vetette hátra szándékában, nem kevésbbé szent kötelességünk nekünk tanítóknak, kikre e fontos hivavatásu tanintézet erkölcsi és szellemi hitelének hű gondozása; — a kikre közel 300 reményben gazdag ifju szive nemesítésének, értelme fejlesztésének terhes, de édes munkája bízatott; nem kevésbbé mulaszthatlan hivatástok nektek, kedves ifjaknak — kiktől a szerető szülők, ez áldozatban fáradhatlan egyház és város a jövő ígéret földének meghódítását reményivé várja — tanévünk ez utolsó órájában együttesen számot vetnünk a múlttal, ha van eredmény, jutalmul a kiállást, küzdelemért, ha várakozásunk be nem váltatott,, okulásul a jövendőre. Nosza! hadd vegyem hát én fel a hivatalos állásom rám szabta számadás kötelességét. Ész, szív és akarat a kegyes Istenség legbecsesebb adományai az embernek. Az első fölemel bennünket a mindévek ős kútfejéhez, elkalauzol az örök igazság forrásához; a második a legfőbb szépségemelő értelmében szétszakaszthatlan lánccal fűz össze az érzék fölötti világgal; a végső a legfőbb jő eszméje által irányzott szabadakaratban isteni fiuságra magasztosit. E három fönséges adomány harmóniája tesz bennünket emberekké. Ezeknek összhangzatos fejlesztése, tenyésztő virágzásra juttatása lesz már a gymnasiumi nevelésnek és képzésnek a minő terhes nem kevésbbé nemes feladata. Mi tanárok azért első tisztünknek ismerjük fejlesz- ' leni zsenge növendékeinknek értelmét, virágzásnak inditani a lélek ismerő világinak valamennyi ágait. A nyelvek értelmet és gondolkodást fejlesztő hatalma, a mennyiség és természettudományok megingathatlan bizonyossága tételei, a bölcseleti előtan, az ész edzésnek leme hatalmas gymnasztikája, mind meg annyi eszközeink valónak, hogy növendékeink értelme nyerje meg egészséges fejlődését, a gondolkozó ész alapos vezetésünk mellett tanuljon meg saját lábán járni, és — amit nem kevésbé tekintettünk fontosnak — ezekből és a többi összes tantárgyakból megszerezvén az ifjú az ész munkásságához a kellő ismeretanyagot, értse azt korához mérten bizonyos alakba önteni. És lm ezt — amiit óhajtottuk — elértük, avagy csak megközelítettük, feladatunk egy jó részét betöltöttük, azonban még nem tettünk meg mindent. Egy nagy paedagog azt mondja : ,A főt a szívbe kell levinni.* Igaza van. A fő szüli a gondolatot és eszmét, a gondolat és eszme keltik az érzést és lelkesedést; ez utóbbiaknak melegségek éltető sugaraival kell amazokba tenyésztő hevet lehelniük. A fő világossága, a szív lángja nélkül olyan, mint a mély hó borította téli sivatag, melynek tükörsima felsejéről vakító fénynyel ragyog vissza a derült boltozatról aláömlő sugár de áldás és tenyészet nem serked nyomában. Azért mélyen is éreztük azt, a mit a királyi bölcs mond: »Adjad szerelmes fiam a te szivedet nekem.* Fő törekvésünk vala azért, hogy a vallás igazságainak kegyelettől áthatott fejtegetése, a vallásos szertartásoknak valamennyi, bármely felekezetű növendékeink állal való szorgalmas gyakoroltatásával hassunk a tiszta vallásos érzület ápolására ; első gondunk vala, hogy az engedelmesség nemes erényének táplálásával deszgessük a szülők, az elöljárók, a korosak és az érdemesek iránti tisztelet és alázatosság, a művelt ifjút annyira diszítő kegyelet érzületét. Pädagógiai tapintatul törekedtünk rámutatni a hazai és világtörténelem magasztos alakjaira, hogy növendékeink szívét fogékonynyk tegyük a legnemesebb emberi és hazafias erények megszeretésére, a bűn visszataszító példáiban a lealacsonyító vétkek megutálásására, másfelől midőn a classical és a hazai irodalom remekeinek alapos fejtegetésében az örök szépet törekedtünk megérzékeltetni és megszerettetni, azt óhajtottuk, hogy ifjainknak ne csak szép iránti érzékük fejlődjék és ízlésük nemesedjék, hanem az élet sivár zavarában a művészet örökbecsű alkotásaiban keressék és találják fel a legtisztább élvezet zavartalan forrását. Az akarattal is meg volt határozott célunk. Az érzéki ösztönöket nemes vágyakká érlelni, a vágyakat erkölcsi hajlamokká ápolni és ezekből a szabadakarat csiráit serkedeztetni, szavaink s példáink által a jót, megszerettetni, intéseink és ha kellett humánus fenyítéseink által a félre lépést egyenes útra terelni, a fattyúhajtásokat, az okos kertész gondosságával lenyesegetni,való legmelegebben ápolt törekvésünk. Mert erős meggyőződésünk, hogy csak ama lelki irányok öszhangzatos fejlesztése növelhet valódi embert, ellenben azok egyikének vagy másikának a többiek rovására való túltengetése sohasem maradhat boszulatlan, nem maradhat az egyedre nem a társadalomra, igenis, az értelem egyoldalú fejlesztése rideg, számító főt teremt, az érzelem merev gédelgetése a beteg érzelgősség, a tárgytalan világfájdalom posványába sülyeszt; az akarat korlátlan féktelenségéből fakad az önzés burjána; és ki merné elhatározni, vajon korunk ezer és ezer nyomorúsága honnan áradoz ki inkább, a ridegen számító eszköl-e, melynek nincs eszménye, mely lelkesítené s legfölebb ajkán, de nem szivében hordozza a haza, nemzet,, egyház és közjó nevét, vagy abból a beteg világfájdalomból, mely fásult az élet minden öröme iránt, de tehetetlenül gyáva annak küzdelmeiben is s melynek tékozlása véghatárán végre is utolsó menedéke a golyó , vagy az akaró tetterő azon dicstelen törekvéséből, mely nem ismer más célt, mint hogy önzése vagy érzékisége molochjának előkeritse az áldozatot. (Folyt. köv.) Városi közgyűlés — 1879. junius 20-án. — ükünket (!) A mostani közgyűlésen szóba került a Matek Ügy®, mert már nem lehetett húzni-halasztani. Nagyon helyesen jegyezte meg Draskócy biz. tag a főispán szavaira, hogy maguk a tisztviselők tépik le homlokukról a nimbuszt, és nem más, midőn valóban oly botrányos tetteket követnek el, mint Matók. Az egész délutánt az ő ügye töltötte be, s csakugyan furcsa lelkiismeret kell hozzá azon gyaláztatások után, melyeket e közgyűlésen kapott, hogy más emberek előtt még mutatja is magát. No ne azok az augusztus elsejére ígért bizonyítványok majd lemossák az ő jellemén és becsületén ejtett mocskot ! D® ez lesz az utolsó határidő, s reméljük nem hazutolja meg magát a főispán előtt, kinek erélyes dorgálása alatt kilt-pirult. Dáni Ferenc főispán úr a gyűlést 8 óra után megnyitja. — Mint jegyzők szerepelnek Vajda Gyula főjegyző, Kmetykó József és Draskovics Árpád aljegyzők. 1. A polgármester június havi jelentése, valamint a pénztárak állapotáról felolvasott jelentése is tudomásul vétetik. 2. Szamec András indítványozza, hogy a törvényhatóság hálafeliratot intézzen a francia köztársaság kormányához ama nagybecsű részvétért és adakozásért, s melyet a francia nemzet szerencsétlen vízkárosultjaink iránt tanúsított. —■ Ez indítvány egyhangúlag elfogadtatván, a hálafelirat fogalmazására a polgármester, Fekete Ödön, Garzó Imre és Vajda Gyula bízatnak meg. 3. Ugyancsak Szamec András teszi meg azon indítványát, hogy miután letelik azon törvényes 6 évi határidő, melyre a tisztikar megválasztatott, küldjön ki a közgyűlés bizottságot, mely a szervezeti szabályokat átvizsgálva elkészítse, hogy jóváhagyás végett a minisztéiumhoz felterjeszthetők legyenek. — Indítványa elfogadtatván bizottság küldetik ki a szervezeti szabályok átvizsgálására és elkészítésére, oly meghagyással, hogy a bizottság munkálatával együtt jelentést tegyen az augusztusi közgyűlésen. E bizottság tagjai : a polgármester, főügyész, főpénztárnok, főszámvevő, főkapitány, főorvos, főmérnök, adóigazgató, a szakosztályok elnökei, továbbá Pokomándy, Dobossy Lajos, Kossa László, Kovács Ferenc, Garzó Imre, Draskócy Lajos, Mildovic Bálint, Szamec András, Kovács József, Molnár Péter, Joó Sámuel, Gombos János, P. Molnár István, Balogi Soma, Tóth Márton. 4. Nagy Sándor főkapitány előadja, hogy a körtöltési munkálatokat nagyon hátráltatja a pénzhiány ; indítványozza ennélfogva, hogy a pénzügyminiszter úr ő nagyméltósága a királyi biztos úr útján kerestetnék meg, hogy a városunk részére megajánlott összeget folyóvá tenni méltóztasnék, hogy a munkálataiinál sikeresebben, és gyorsabban befejeztessék ; a város pedig gondoskodjék valami olcsó kölcsönről, melyvel amaz összeget a kormánynál törleszthesse. — Indítványa elfogadtatván, a kir. bistos ur ő méltósága intézkedésre felkéretik, a polgármester pedig megbizatik, hogy gondoskodjék valami olcsó kölcsönről, melynek segélyével a kormány iránti tartozásunkat, leróhatnánk. Ezen ügyek elintéztetvén, felállt Dáni Ferenc főispán úr, s elnézést kért azért, hogy 3 hónapig kellett neki távol maradni, városunk közügyeitől. Az érzés legmelegebb hangján köszöni meg aztán Vásárhely lakosainak könyörületes részvétét, melyet a szerencsétlen szegediek iránt mutattak, megköszöni nevekben azt a fehér kalácsot, melyet a húsvéti ünnepekre küldtünk a szerencsétlenek számára. Sohasem fogja elfeledni azt, a mit városunk ama iszonyú napokon a szerencsétlen Szeged lakói iránt tanúsított s kéri istent, ne adna oly napot, amelyen a vásárhelyiek e kölcsön visszafizetésére reá szorulnának. Könnyek csillogtak itt a tisztes férfiú szemeiben, s e könnyek voltak a legszebb köszönő szavak, hogy miért nincs ez minálunk így? miért vagyunk csökönösek a mi saját ügyeink iránt, miért kell minduntalan jó és nemes cselekedet helyett szűkkeblűségről, viszszavonásról és más,a társadalmi élet kóros tüneteiről szólanunk. Amint szomorú kötelességből megtettük azt a sajtó terén, a legőszintéb örömérzettől eltelve hozzák nyilvánosságra most, miszerint nincs még minden elveszve, tud a mi közönségünk néha fogékony is lenni a jó és nemes iránt. Íme városunk kisdednevelő intézete azt tünteti föl, hogy ha folyton mostoha körülményekkel kell is küzdenie, ha lépésről lépésre kell is bevennie a közönség részvétének sáncait, mikor már annyira leroskad, hogy a végső küzdelem verejtékeig kigyöngyözik arcán, akkor mégis előáll a közönség színe-java és megmenti a meghalástól. És ezért az áldozatáért mindannyiszor szép , kárpótlásban részesül. A mostani bálja az óvodának méltó helyet foglalhat elődjei sorában. Mint amazoknak, úgy ennek is megvolt a maga jó sava borsa, meg volt a nem mondvacsinált kedély és fesztelenség, a tiszta barátság nyilvánulása elannyira,hogy e tekintetben H.-M.Vásárhelyen az óvodai batyu- vagy társas vacsorával összekötött táncestélyekkel semmiféle bál nem versenyezhet. Szerencsés gondolat volt ezen mulatságokat úgy rendezni, hogy a külső cifraságok, a hideg, kimért és merev nagyzolások és üres hiábavaló fényességek a benső családiasságnak az őszinte igazi baráti érzelemnek és egyszerűen nemes mulatságnak adjanak helyet. Ilyen összejövetelek rendezésére hivatva is van a kisdedóvó egylet !Az óvoda nyári bálja. Szombaton este pontban 8 órakor remegő lépésekkel fordultunk be a „népszínház-szóda-gőzfürdő-takarékmagtér-részvénytársaság” köztelkére vezető csonka utcába, a melyben e mi városunk kisdedeinek egyetlen egy menhelye van s a melynek a javára ma ott ,bál lészen, ha eső nem lészen.* Hogy miért fordultunk be remegő lépésekkel ebbe a nevezetes utcába? hát, csak azért, mert a város főtisztviselője azt méltóztatott tetszeni felelni az óvoda tisztes meghívására, hogy mint tavaly is, úgy mostan is tisztviselők majálisát visceniror erre a nagy, nagy napra s a jótékonyság forrását az indokolhatatlan ellenszenv homokkövével bedugja, mert attól tart, hogy ha ily contra mulatságról nem gondoskodik, még meg talál élni az óvoda. Ettől borsódzott a mi házunk. Féltünk, hogy nem lesz táncmulatság. Gondoltuk, hogy megbukik az óvoda is. Képzeletünkben már láttuk az egykor oly kedves hely romjait. Ott hol még nem rég is vidám kisdedek ártatlan játéka, mesterkéletlen öröme, pajzán ugrálása folyt; ott, hol a kedves kis ajkak vidám dalaitól viszhangzott a kis kör ; hol a csicsergő madárkák is tanyát, vertek, hogy versenyt daloljanak a gyermeksereggel, ott most néma pusztaság honol s az összedőlt falak romjai közt olykor 11 'mintha baglyok huhognak. ' Régóta nem volt ily látogatottközgyűlés. Dáni Ferenc főispán úr ő méltósága elnökölt, 3 hó óta most először. De itt is volt már az ideje , mert az a fejetlenség, mely a városnál e 3 hónap óta uralkodott, csakugyan ritkítja, párját. Nem tudjuk, mi vége lett volna e közgyűlésnek is, ha nem a főispán úr tapintatos keze vezeti. Mert a múlt közgyűlésen sajnosan kellett tapasztalnunk, hogy a polgármester erre sem képez, midőn öt-hat városatya egyszerre föláll, lármázik és hadonáz, és nem tud rendet csinálni. Bizony szerencse, hogy ilyenkor idegen ember nem téved a közgyűlési terembe, mert elvinné jó No de ne képzeljünk ilyen zöldeket, reméljük a legjobbakat. A kapu fölött lengő nemzeti zászló látására elmúlik remegésünk s egy határozott ,fél bal lépéssel benn termünk egy éhes hyerogiphekkel kifércelt ponyva előtt, hanem itt azután megint majd úgy teszünk mint Nagy Pista színész, mikor a színpadon az ajtót nem találta meg, úgy de az elrejtőzött pénztárnok egy szerencsés jó este után nyomban megmagyarázza nekünk, hogyha a bálba akarunk bejutni, először is nyúljunk be a jobb kezünkkel a balzsebünkbe s ha az »antrik«-ot lefizettük, a bal lábunkkal csináljunk egy jobbra át*-ot, s akkor aztán csudálkozzuk el magunkat. Persze hogy megcselekedtük. Hanem most azután: fogjatok meg! Nem akarok ugyan elszaladni, mint az egyszeri nagyságos úr, kit az inasa nem tudván utolérni azt kiabálta, hogy »utánna fogják meg, az uj nadrág van rajta !* Az én lábaim a a homokba gyökereztek a nagy meglepetésnek miatta. Micsoda hely ez ? Egy fákkal árnyalt kis paradicsom. Középen a tárnctérrrel, körül zöld pázsittal, virág gruppokkal, fénygolyókkal. Két oldalon sűrű lugasszerű lombozatokkal. Az épület előtti szép terraszon fénytengerben úszó diadalkapu van. Oly diszes, oly kedves itt minden. És ami még vonzóbbá, bájossabbá teszi, ami megkoronázza az egészet, az a diszes közönség, a város előkelő köreiből. Több ízben valánk kénytelenek e lapok hasábjain a mi társadalmi viszonyaink ziláltságáról szomorúbbnál szomorúbb dolgokat registrálni ; többször sóhajtunk fel látva, olvasva, hallva azt, amit más helyeken a társadalmi és emberbaráti intézmények érdekében elkövetnek. No de ne elmélkedjünk tovább, hanem menjünk társasvacsorálni. (Vége köv.)