Hód-Mező-Vásárhely, 1883. július-december (13. évfolyam, 26-52. szám)
1883-07-01 / 26. szám
XIII-ik évfolyam 1883. IG-ik szám. Vasárnap, julius 1-én Előfizetési dij: Vidékre postán és helyben egész évre 41 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. Megjelen: minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemények valamint az előfizetési pénzek, hirdetések és ezek dijai azerkesztőhöz, III. ,tized 828. sz. a. küldendők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetési dijak: 4 hasábos petitsor, vagy annak helye egyszeri beigtatásnál 5 kr. kétszerinél 4 kr., többszörinél 3 kr. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. A nyilt térben a 4 hasábos petitsor díja 15 kr. A lapot illető ügyekben naponként csak déli 12 órától délutáni 2 óráig és este 5 órától 6 és fél óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő. Előfizetési felhívás JDD-MElI-KUIELI tizenharmadik évfolyamának második felére. A mai nappal lapunk 13-ik évfolyamának második felébe lépett. Ismét egy újabb félév munkássága állt, olvasóink előtt, kiknek irántunk tanúsított pártolásáért köszönetet mondva, nyugodt lélekkel állunk meg ítélőszéke előtt, mert a most letűnt félév alatt is folyton városunk közérdekét szolgáltuk minden önhaszonlesés és egyéni érdek kizárásával. Lapunk eddigi iránya, eddigi önzetlen törekvéseink, azt hisszük elég kezességet nyújtanak városunk t. közönségének arra nézve, hogy pártolását jövőre sem vonja meg tőlünk. E reményben ajánljuk lapunkat ezutánra is mindazok becses figyelmébe és jó indulatába, kiknek velünk együtt e sok bajjal küzdő város sorsa szívükön fekszik. Lapunk ezután is az eddigi díszes kiállításban és terjedelemben fog megjelenni időnként mellékletekkel. Az előfizetési feltételek az eddigiek: félévre, július—deczemberre......................2 írt negyedévre, julius—szeptemberre . . . „ Előfizethetni a szerkesztőnél (III. tized, 828. sz. a.), továbbá a lap kihordóknál nyugtatvány mellett, végül Jäger Nándor könyvkereskedő urnál. Hód-Mező-Vásárhelyen, 1883. julius hó 1-én. Fodor Lajos A szerkesztő-bizottság felelős szerkesztő, mint kiadó-tulajdonos. —A gyermekmenhelyek. (Folytatás.) Télen át a magyar gyermek még csak meg van valahogy. Atyja, anyja, testvérei otthon vannak s a gyermek szem előtt van; baja legalább külsőleg még is ritkábban történik. Igaz, hogy ha felgondoljuk, milyenek még a mi népünknél is a lakások télen, s mi minden olyat lát és hall ilyenkor a minden iránt fogékony szívü és eszü gyermek, ami károssá válhatik egész életére, épen nem látjuk megvédve a gyermeket még télen sem. Csak a leggyakoribb esetet emlijük fel. Még a legbékésebb családi életben is fordul elő a házas felek között néha egyegy kis összekobzódás. — Azt szokták rá mondani: „egy kis égi háború csak tisztítja a levegőt“. De hát valljuk meg, hogy az efféle családi háború alkalmával a mi népünk nem igen válogatja a szavakat, meg a „titulákat,“ , és bizony, ha ezeket a gyermek meghallja s a szivódást s néha tépelődést is látja, nem mondhatnék, hogy növekednék kis szivében a szülők iránti tisztelet és szeretet. Hát még ha valamelyik házasfél iszákos, káromkodó!? Az a sok gyalázatos istenkáromlás, durva beszéd, melyért atyáink pár száz év előtt eklézsia kivetéssel, pellengérre állitással, kalodával büntették a vétkest, mindannyi méreg a gyermek szivének, mely alapjában támadja meg alig kifejlődött erkölcsi érzetét s előre aláássa vagy vallásosságát vagy a szülő iránt köteles tiszteletet. Ez az ocsmány káromkodás pedig anynyira el van terjedve nálunk, mint a világon egyetlen nemzetnél sem. Ha egy jóravaló község ifjúsága összebeszélve, a káromlásért önmagát csak egyegy krajczárral róná meg, mennyi jó és mulatságos könyvet lehetne ez összegből vásárolni, vagy a falu nyomorékjait eltartani, tűzoltószereket venni, vagy épen gyermekmenhelyet állítni, legalább a rosz szokás jó czélra adóznék. A helybeli ref. egyház egyik buzgó lelkésze meg is próbálkozott már ilyesmivel; alakított káromkodás elleni egyesületet, mely még embriójában összement Alakított volna csak valami csábító firma alatt egy oly „erkölcsi testület“-et, melyben az üvegek és poharak körül tömörül az érdeklődés, majd virágzásnak indult volna. No de mi arról szólottunk, hogy mi minden történik a kisgyermekekkel teli időben Azt még nem említettük, hogy munkás családban a 3 7 éves gyermek csak lábatlankodik, akadály a munkában s kivált faragó embereknél, iparosnál, ki géppel, vágó eszközökkel dolgozik; az anya mellett, ki kenyérsütéssel, mosással foglalkozik, nem egyszer van megégetésnek, leforrázásnak kitéve. Azt sem említjük, hogy nálunk a közrendű szülőknek, kivált ha haragosak, nincs, ,egyéb büntetési!) gyermekeikkel szemben, mint a rút , szidalom vagy a verés. És a mennyi lelket megmételyezett az első, annyi ártatlan gyermek épségét rontotta meg az utolsó, mert bizony a kevésbbé mi vett, indulatos szülő ritkán nézi, hogy mivel üt és hova üt. Nem hiszszük, hogy csalódjunk, midőn állítani merjük, hogy nem annak született nyomorékjaink nagy része, a szülői gondatlanság vagy indulatosság nyomorékja. Hát a tavaszi, nyári és őszi munka idején mi történik, midőn a szülőknek a mezőre, a szőlőkbe vagy más munkára kell menniök ? A szokás többféle Legtöbb helyen a gyermekekre rázárják az ajtót, hagynak számukra egy kevés ennivalót s gondjukat rábízzák a jó Istenre. Máshol a gyermekeket kicsapják az utczára, töltsék az időt a hogy tudják. A leggondosabb természetű szülők kisdedeiket a család valamelyik tehetlenebb tagjára bízzák. Vegyük e szokásokat rendre. Első esetben tehát a kisdedek otthon maradnak bezárva és a „jó Isten gondjára“ bízva, semmi kifogásunk nincs a jó Istenbe vetett bizalom ellen; nagyon is dicséretesnek tartjuk azt akkor is ott, hol az emberi erő és gondosság által el nem hárítható veszedelemről van szó. Mert fájdalom, elégszer történik oly veszedelem is, melyet emberi erő meg nem gátolhat, ha a jó Isten nem De a biblia azt mondja: „Segíts magadon s az Isten is megsegít.“ Ez pedig más szóval azt teszi, hogy azért ruházott fel bennünket a jó Isten értelemmel s azért teremtett a maga képére, hogy mi magunk is tudjunk magunkon segíteni. Már pedig ha a gyermekeket magukra hagyva bezárjuk, azzal nem segítünk sem magunkon, sem gyermekeinkkel, mert a gyermekben nem azért van mozgékonyság, hogy egy helyen békességben meg legyen, mint akár egy darab fa. A gyermek mozogni szeret már ösztönénél fogva is, szeme is van, melylyel lát, esze is van, melylyel gondolkozik és amit ő előtte tettek vagy beszéltek, azt ő utánozni akarja, szeret foglalkozni, utánozni s minthogy még este, Ítélő tehetsége kifejlődve nincsen, okos dolgot ritkán cselekszik, szúr, vág, rombol, a házat magára gyújtja. Mindent elzárni az otthon hagyott gyermek elől nem, kivált szegényes háznál, csaknem lehetetlen. S amint magukra maradnak, előszednek mindent a mi kezük ügyébe esik; apjukat vagy anyjukat utánozni akarván, faragáshoz, sütéshez, főzéshez, favágáshoz stb. kezdenek Sertésölés, mészárszék, zsiványok akasztása oly események, melyek kis fejecskéjükben élénk emlékezetben maradtak s ha magukra maradtak, szó sincs róla, hogy ezek közül valamelyiket meg ne kisértsék. Vegyük a második esetet. Ha a gyermeket az utczára eresztjük, ott a számtalan gonosz példa mellett az elgázolás, kútba esés stb. veszélyeinek van kitéve, egészsége vagy épsége esik áldozatul. Ide jegyezhetnénk számtalan esetet, mert alig van hét melyben ilyes szerencsétlenségekről ne olvasnánk. De a bűnlajstromból a lélekrázó jeleneteket nem kívánjuk olvasóink elé tárni, mert hiszen alig van valaki a közönség között, ki hasonló esetekről ne hal lett volna, melyekből kitűnik, hogy kisdedeink sem bezárva, sem gyarló, megbizhatlan egyének felügyelete alatt nincsenek biztosítva sem testileg, sem lelkileg; ki vannak téve mindennemű romlásnak, sőt gyakran végpusztulásnak is. Azt mondhatja erre valamelyik gondosabb anya, hogy ha ő munkára megy, magával viszi kis gyermekét s ott kinn a szabadban nem éri semmi baj. Ez minden esetre jobb a bezárva otthon hagyásnál; a szabadban, szülői körében a gyermeket ritkábban éri baj. De várjon csakugyan egyátalában nem éri-e? Hát hány gyermek kapott az aratási forróságban napszúrást és egyéb betegséget? Vagy hány eszik mérges gombát, bogyót, mert a szülő minden lépten-nyomon csak meg sem kísérheti. Hány eset van, midőn a dühös eb, marha kárt tesz benne. Hiszen csak pár hónap előtt történt, midőn egy fiatal házaspár szántáskor négy éves kis leányukat a barázdája tevén, a megvadult lovak az ekével keresztül nyargaltak a leánykán s az eke oldalába fúródott. Azt hiszszük, mindezen kérdésekre újra számtalan példával és esettel lehetne felelni. A szentírás azt mondja, hogy a „jó Isten“ egyaránt gondos atyja a jóknak és gonoszoknak, az észszel felruházott embereknek és az oktalan állatoknak. És mégis hogyan történhetik, hogy nálunk az emberek oktalan állatjaikat, a barmot, sertés, sulmyájat, sőt még a ludakat sem bízzák csupán a „jó Isten” gondoskodására ? Őriző, pásztort fogadnak melléjük fizetéssel ki azokat óvja, hogy magukban, egymásban vagy a vetésben kárt ne tegyenek. __ (Folyt. köv.) A „népünnepélyek“. Évek óta szokás minálunk, hogy nyáron különböző testületek, társaságok „népünnepélyeket“ rendeznek; úgy ismeretesek ezen mulatságok, mint igen sikeres eszközök az illető pénztárak gyarapítására. Sok év óta, az egész világon elterjedt szokás lévén az, hogy a másként be nem szerezhető jövedelmet bizonyos célokra mulatságok, sorsolások, zenei s egyéb előadások által gyűjtik össze, egy puritán erkölcsbíró lelki ereje kellene ahoz, hogy ezen szokás, mint gondolat, ellen tegyünk kifogásokat. Az ily puritán sorsa pedig mai nap, mikor a „gyakorlati életre“ kívánkozik mindenki, rendesen a kinevettetés, sőt lenézetés. Egyiket se kívánjuk magunknak, nincs is reá szükség. Egy oly városban, mint a mienk, jót tesz az, ki a társadalmilag élettelen lakosságot, ha másra nem, akár egy tánczmulatságra is egyesíti, összegyűjti. A jótékony czélú mulatságoknak, mint ilyeneknek s mint pénzszerzésre, tehát üdvös célok előmozdítására szolgáló eszközöknek jogosultságát tehát nem tagadjuk. A nálunk rendezett s ez évben is rendezendő „népünnepélyek“ lefolyásának, megtartásának módját illetőleg azonban némi megjegyzéseink vannak s ezek aggodalmakból erednek. Lehet, hogy az emberi elme és érzület sokféleségénél fogva, ezen aggodalmak másoknak alaptalanoknak tűnnek fel, de mi kötelességünknek tartjuk ezeket elmondani olvasóink előtt s meggondolás végett ajánlani a közönség és főleg az ily mulatságokat rendező testületek komoly figyelmébe. — Aggodalmaink (s határozottan kijelentjük, hogy ezek nem vádak, hanem csak aggodalmak) következők: 1) ezen mulatságok nem felelnek meg a névnek, nem „népünnepélyek“, hanem „tánczmulatságok“ ; 2) magának a „népnek“ mulatása olyan, hogy az nem méltó azon testületek nevéhez, melynek czöge alatt s indítására a mulatás történik, s 3) ennélfogva azon erkölcsi hatás, melyet az ily testületeknek gyakorolni kellene, a népnél nem kellő irányban jelentkezik. Legelső észrevételünk az elmondottak támogatására az, hogy az ünnepély szónak ezen mulatságoknál jóformán semmi sem felel meg. Nincs semmi, mi ünnepi hangulatot ébresztene a közönségben, ha csak az nem, hogy ily alkalomra ünnepi ruhákat szokás felölteni, de sem oly látvány, sem oly emelkedettebb hangulatot keltő ténykedés, mi az ünneplés értelmének megfelelne, elő nem fordul. Az egész teljesen érintetlenül hagyja a közönség lelkét, nem támaszt egy új gondolatot, nem köti le a figyelmet másként, mint bármely olyan alkalom, hol zenét hallgatni és tánczolni lehet. A mozsár-durrogásokban, melyek az ily eseteknél igen fülsértő s teljesen indokolatlan módon szerepelnek, gondoljuk, senki sem látja az „ünnepély“ fogalmának megfelelő főmozzanatot. A versenylövés valóban helyes és ide való dolog, jó gondolat volt, de ez nem ünneplés, ez mulatság, szórakozás eszköze s kivált ha legjobb lövőink a czéllövésben nem restelnék bemutatni bravourjaikat, ha tudna e mozzanat valami változatosabb s tanulságosabb látványt nyújtani, ha vonzaná az embereket a lövésbeli ügyesség megszerzésére, valóban hasznot is tehetne. Aztán eljő az este, megindul az áradat a népkert felé, a nagy sátor, a több pénzt fizető helye, megtelik báli közönséggel, a „nép“ számára készített tánczhely megtelik, s bőven telik meg: kocsisokkal, szolgálókkal s a legvegyesebb erkölcsi és társadalmi állapotú közönséggel; nem csak a legjobb módú, de általában a tisztességesebb földmivesek nagyobb részt irtóznak e tánczhelyre vinni családjukat, bemennek tehát a sátorba s drága pénzért, fényes öltözetben, részt vesznek az úri bálban; ez az egész mulatságok. Hát hiszen ez jól van, pénzt hoz a cassába s nem kényszeríti őket senki, és „volenti non fit injuria“. Hogy egy jómódú ember azokat a forintokat, melyeket úgy semmiért nem áldozna fel a közjótékonyság oltárán, feláldozza a táncz és zene múzsája kedvéért, abban sincs semmi baj. He , hol van itt az ünneplés? Az „ünnepély“ emelkedett, bizonyos nemzeti vagy vallásos, vagy társadalmi ügyekkel egybekötött eszméket tartoznék ébreszteni; ez a mulatság a közönség legnagyobb részében nem okoz semmi „hangulatot“ s akiben okoz — azok leginkább a kocsisok és szolgálók — nem igen van benne köszönet, mert az frivol hangulat, a fesztelen mulatás, az ellenőrzetlen találkák, az ivás stb. által keltett érzelmek szerepelnek abban. Azt hisszük, hogy Németország példájá követték azok, kik legelőször hozták divatba az ily népünnepélyeket, mert ott uralkodnak (mondhatnék: dühöngnek) évről évre s főleg az 1871. „nagy“ háború óta a „Volksfestek“, „Schützenfestek“, „Längerbundesfestek“ stb. Csakhogy azok valóban ünnepélyek; van ott sok ivás, táncz, lárma, bolond beszéd s több efféle elegendő, de a résztvevők egy része nagy eszmekért lelkesül, figyelemmel hallgatja a szónoklatokat, hazafias dalokat énekel, örömmel observálja a haladást, az ügyességet a lövésben, az énekben, más közdolgokban. Az ottani népünnepélyek a természet szépségei által is támogatva, ártatlan szórakozást nyújtanak a népnek többféle alakban az iváson és tánczoláson kívül is. Nem mondjuk, hogy mi is ilyet csináljunk, mert nem is tudnánk a mi viszonyaink közt, de be kell látnunk, hogy ezek nevét a mi közmulatságaink nem érdemlik. Ha mi, nemes czélok érdekében, egyszerűen felhasználjuk a nép tánczra s ivásra való kedvét, ugyan hogy nevezhetjük ünnepélynek a mulatságot, melyben a nép minden vasárnap részesült a korcsmában . Tudjuk, hogy ez elnevezéstől a világ meg nem rendül. De nagy szavakhoz s az ígéret meg nem tartásához szokott korunkban is gondolni kell arra, hogy a testületeknek morális kötelességei közé tartozik, soha valótlant nem mondani. Különösen pedig oda tartozik : soha alkalmat nem szolgáltatni az emberi rész természet szabad nyilatkozásaira. Pedig ha ismerjük az ily mulatság menetét a nép tánczhelyén, azt a sok szabadságot, mit ott az emberek az erkölcsi szempontok rovására maguknak megengednek (egy okos és ilyenekben mint rendező, tapasztalt úriember azt mondta: „kell is azoknak sok lámpást gyújtani, hiszen amit a szól ki nem olt , kiáltják maguk!") ha csak egyszer is hallottuk azon beszédeket, miket az ily „ünnepélyre“ készülő legények folytattak ottani czéljaikról vagy viselt dolgaikról, melyekre jó előkészületeket tettek kor, ifjúságoktól fogva a táncziskolában, — azt kel hinnünk, hogy az ily mulatság jó alkalom az aj nép számára, hogy oly dolgokat miveljen, melyeket előmozdítani bizonyosan egyik testület sem hajlandó. Amiket elmondtunk, tényleges észleleteket LaptaulE mai ezáxnához egy fél Itt TranxwellélselTret