Hód-Mező-Vásárhely, 1883. július-december (13. évfolyam, 26-52. szám)

1883-07-01 / 26. szám

XIII-ik évfolyam 1883. IG-ik szám. Vasárnap, julius 1-én Előfizetési dij: Vidékre postán és helyben egész évre 41 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. Megjelen: minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemé­nyek valamint az előfizetési pén­zek, hirdetések és ezek dijai a­zerkesztőhöz, III. ,tized 828. sz. a. küldendők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetési dijak: 4 hasábos petitsor, vagy annak helye egyszeri beigtatásnál 5 kr. kétszerinél 4 kr., többszörinél 3 kr. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. A nyilt térben a 4 hasábos petit­sor díja 15 kr. A lapot illető ügyekben naponként csak déli 12 órától délutáni 2 óráig és este 5 órától 6 és fél óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő. Előfizetési felhívás JDD-MElI-K­UIELI tizenharmadik évfolyamának második felére. A mai nappal lapunk 13-ik évfolyamának második felébe lépett. Ismét egy újabb félév munkássága áll­t, ol­vasóink előtt, kiknek irántunk tanúsított pártolá­sáért köszönetet mondva, nyugodt lélekkel állunk meg ítélőszéke előtt, mert a most letűnt félév alatt is folyton városunk közérdekét szolgáltuk minden önhaszonlesés és egyéni érdek kizárásával. Lapunk eddigi iránya, eddigi önzetlen tö­rekvéseink, azt hisszük elég kezességet nyújtanak városunk t. közönségének arra nézve, hogy pár­tolását jövőre sem vonja meg tőlünk. E reményben ajánljuk lapunkat ezutánra is mindazok becses figyelmébe és jó indulatába, kik­nek velünk együtt e sok bajjal küzdő város sorsa szívükön fekszik. Lapunk ezután is az eddigi dí­szes kiállításban és terjedelemben fog megjelenni időnként mellékletekkel. Az előfizetési feltételek az eddigiek: félévre, július—deczemberre......................2 írt negyedévre, julius—szeptemberre . . .­­ „ Előfizethetni a szerkesztőnél (III. tized, 828. sz. a.), továbbá a lap kihordóknál nyugtatvány mel­lett, végül Jäger Nándor könyvkereskedő urnál. Hód-Mező-Vásárhelyen, 1883. julius hó 1-én. Fodor Lajos A szerkesztő-bizottság felelős szerkesztő, mint kiadó-tulajdonos. —A gyermekmenhelyek. (Folytatás.) Télen át a magyar gyermek még csak meg van valahogy. Atyja, anyja, testvérei otthon vannak s a gyermek szem előtt van; baja legalább külsőleg még is ritkáb­ban történik. Igaz, hogy ha felgondoljuk, milyenek még a mi népünknél is a laká­sok télen, s mi minden olyat lát és hall ilyenkor a minden iránt fogékony szívü és eszü gyermek, a­mi károssá válhatik egész életére, épen nem látjuk megvédve a gyer­meket még télen sem. Csak a leggyakoribb esetet emlijük fel. Még a legbékésebb családi életben is fordul elő a házas felek között néha egy­­egy kis összekobzódás. — Azt szokták rá mondani: „egy kis égi háború csak tisz­títja a levegőt“. De hát valljuk meg, hogy az efféle családi háború alkalmával a mi népünk nem igen válogatja a szavakat, meg a „titulákat,“ , és bizony, ha ezeket a gyermek meghallja s a szivódást s néha tépelődést is látja, nem mondhatnék, hogy növekednék kis szivében a szülők iránti tisztelet és szeretet. Hát még ha valame­lyik házasfél iszákos, káromkodó!? Az a sok gyalázatos istenkáromlás, durva beszéd, melyért atyáink pár száz év előtt eklézsia kivetéssel, pellengérre állitással, kalodával büntették a vétkest, mindannyi méreg a gyermek szivének, mely alapjában támadja meg alig kifejlődött erkölcsi érzetét s előre aláássa vagy vallásosságát vagy a szülő iránt köteles tiszteletet. Ez az ocsmány káromkodás pedig any­­nyira el van terjedve nálunk, mint a vilá­gon egyetlen nemzetnél sem. Ha egy jóravaló község ifjúsága össze­beszélve, a káromlásért önmagát csak egy­­egy krajczárral róná meg, mennyi jó és mulatságos könyvet lehetne ez összegből vásárolni, vagy a falu nyomorékjait eltar­tani, tűzoltó­szereket venni, vagy épen gyermekmenhelyet állítni,­­ legalább a rosz szokás jó czélra adóznék. A helybeli ref. egyház egyik buzgó lelkésze meg is próbálkozott már ilyesmivel; alakított ká­romkodás elleni egyesületet, mely még embriójában összement Alakított volna csak valami csábító firma alatt egy oly „erköl­csi testület“-et, melyben az üvegek és po­harak körül tömörül az érdeklődés, majd virágzásnak indult volna. No de mi arról szólottunk, hogy mi minden történik a kis­gyermekekkel teli időben Azt még nem említettük, hogy mun­kás családban a 3­ 7 éves gyermek csak lábatlankodik, akadály a munkában s ki­vált faragó embereknél, iparosnál, ki gép­pel, vágó eszközökkel dolgozik; az anya mellett, ki kenyérsütéssel, mosással foglal­kozik, nem egyszer van megégetésnek, le­­forrázásnak kitéve. Azt sem említjük, hogy nálunk a közrendű­ szülőknek, kivált ha haragosak, nincs, ,egyéb büntetési­!) gyer­mekeikkel szemben,­ mint a rút , szidalom vagy a verés. És a mennyi lelket megmé­telyezett az első, annyi ártatlan gyermek épségét rontotta meg az utolsó, mert bi­zony a kevésbbé mi vett, indulatos szülő ritkán nézi, hogy mivel üt és hova üt. Nem hiszszük, hogy csalódjunk, midőn ál­lítani merjük, hogy nem annak született nyomorékjaink nagy része, a szülői gon­datlanság vagy indulatosság nyomorékja. Hát a tavaszi, nyári és őszi munka idején mi történik, midőn a szülőknek a mezőre, a szőlőkbe vagy más munkára kell menniök ? A szokás többféle Legtöbb he­lyen a gyermekekre rá­zárják az ajtót, hagynak számukra egy kevés ennivalót s gondjukat rábízzák a jó Istenre. Máshol a gyermekeket kicsapják az utczára, töltsék az időt a hogy tudják. A leggondosabb ter­mészetű szülők kisdedeiket a család vala­melyik tehetlenebb tagjára bízzák. Vegyük e szokásokat rendre. Első esetben tehát a kisdedek otthon maradnak bezárva és a „jó Isten gondjára“ bízva, semmi kifogásunk nincs a jó Istenbe vetett bizalom ellen; nagyon is dicséretes­nek tartjuk azt akkor is ott, hol az em­beri erő és gondosság által el nem hárít­ható veszedelemről van szó. Mert fájdalom, elégszer történik oly veszedelem is, melyet emberi erő meg nem gátolhat, ha a jó Isten nem De a biblia azt mondja: „Se­gíts magadon s az Isten is megsegít.“ Ez pedig más szóval azt teszi, hogy azért ru­házott fel bennünket a jó Isten értelem­mel s azért teremtett a maga képére, hogy mi magunk is tudjunk magunkon segíteni. Már pedig ha a gyermekeket magukra hagyva bezárjuk, azzal nem segítünk sem magunkon, sem gyermekeinkkel, mert a gyermekben nem azért van mozgékonyság, hogy egy helyen békességben meg legyen, mint akár egy darab fa. A gyermek mo­zogni szeret már ösztönénél fogva is, szeme is van, melylyel lát, esze is van, melylyel gondolkozik és a­mit ő előtte tettek vagy beszéltek, azt ő utánozni akarja, szeret fog­lalkozni, utánozni s minthogy még este, Ítélő tehetsége kifejlődve nincsen, okos dol­got ritkán cselekszik, szúr, vág, rombol, a házat magára gyújtja. Mindent elzárni az otthon hagyott gyermek elől nem, kivált szegényes háznál, csaknem lehetetlen. S a­mint magukra maradnak, előszednek mindent a mi kezük ügyébe esik; apjukat vagy anyjukat utá­nozni akarván, faragáshoz, sütéshez, főzés­hez, favágáshoz stb. kezdenek Sertésölés, mészárszék, zsiványok akasztása oly ese­mények, melyek kis fejecskéjükben élénk emlékezetben maradtak s ha magukra ma­radtak, szó sincs róla, hogy ezek közül valamelyiket meg ne kisértsék. Vegyük a második esetet. Ha a gyer­meket az utczára eresztjük, ott a számta­lan gonosz példa mellett az elgázolás, kútba esés stb. veszélyeinek van kitéve, egészsége vagy épsége esik áldozatul. Ide jegyezhet­nénk számtalan esetet, mert alig van hét melyben ilyes szerencsétlenségekről ne ol­vasnánk. De a bűnlajstromból a lélekrázó jeleneteket nem kívánjuk olvasóink elé tárni, mert hiszen alig van valaki a kö­zönség között, ki hasonló esetekről ne hal­­­ lett volna, melyekből kitűnik, hogy kisde­deink sem bezárva, sem gyarló, megbizhat­­lan egyének felügyelete alatt nincsenek biztosítva sem testileg, sem lelkileg; ki vannak téve mindennemű romlásnak, sőt gyakran végpusztulásnak is. Azt mondhatja erre valamelyik gon­dosabb anya, hogy ha ő munkára megy, magával viszi kis gyermekét s ott kinn a szabadban nem éri semmi baj. Ez minden esetre jobb a bezárva ott­hon hagyásnál; a szabadban, szülői köré­ben a gyermeket ritkábban éri baj. De várjon csakugyan egyátalában nem éri-e? Hát hány gyermek kap­ott az aratási for­róságban napszúrást és egyéb betegséget? Vagy hány eszik mérges gombát, bogyót, mert a szülő minden lépten-nyomon csak meg sem kísérheti. Hány eset van, midőn a dühös eb, marha kárt tesz benne. Hiszen csak pár hónap előtt történt, midőn egy fiatal házas­pár szántáskor négy éves kis leányukat a barázdája tevén, a megvadult lovak az ekével keresztül nyargaltak a leánykán s az eke oldalába fúródott. Azt hiszszük, mindezen kérdésekre újra szám­talan példával és esettel lehetne felelni. A szentírás azt mondja, hogy a „jó­­ Isten“ egyaránt gondos atyja a jóknak és­­ gonoszoknak, az észszel felruházott embe­­­­reknek és az oktalan állatoknak. És mégis hogyan történhetik, hogy­­ nálunk az emberek oktalan állatjaikat, a barmot, sertés, sulmyájat, sőt még a luda­­kat sem bízzák csupán a „jó Isten”­ gon­doskodására ? Őriző, pásztort fogadnak mel­léjük fizetéssel ki azokat óvja, hogy ma­gukban, egymásban vagy a vetésben kárt ne tegyenek. __ (Folyt. köv.) A „népünnepélyek“. Évek óta szokás minálunk, hogy nyáron különböző testületek, társaságok „népünnepélye­ket“ rendeznek; úgy ismeretesek ezen mulatságok, mint igen sikeres eszközök az illető pénztárak gyarapítására. Sok év óta, az egész világon elter­jedt szokás lévén az, hogy a másként be nem szerezhető jövedelmet bizonyos c­élokra mulatsá­gok, sorsolások, zenei s egyéb előadások által gyűjtik össze, egy puritán erkölcsbíró lelki ereje kellene ahoz, hogy ezen szokás, mint gondolat, ellen tegyünk kifogásokat. Az ily puritán sorsa pedig mai nap, mikor a „gyakorlati életre“ kíván­kozik mindenki, rendesen a­­ kinevettetés, sőt lenézetés. Egyiket se kívánjuk magunknak, nincs is reá szükség. Egy oly városban, mint a mienk, jót tesz az, ki a társadalmilag élettelen lakossá­got, ha másra nem, akár egy tánczmulatságra is egyesíti, összegyűjti. A jótékony czélú mulatsá­goknak, mint ilyeneknek s mint pénzszerzésre, tehát üdvös c­élok előmozdítására szolgáló eszkö­zöknek jogosultságát tehát nem tagadjuk. A nálunk rendezett s ez évben is rende­zendő „népünnepélyek“ lefolyásának, megtartásá­nak módját illetőleg azonban némi megjegyzése­ink vannak s ezek aggodalmakból erednek. Lehet, hogy az emberi elme és érzület sokféleségénél fogva, ezen aggodalmak másoknak alaptalanoknak tűnnek fel, de mi kötelességünknek tartjuk eze­ket elmondani olvasóink előtt s meggondolás vé­gett ajánlani a közönség és főleg az ily mulatsá­gokat rendező testületek komoly figyelmébe. — Aggodalmaink (s ha­tározottan kijelentjük, hogy ezek nem vádak, hanem csak aggodalmak) követ­kezők: 1) ezen mulatságok nem felelnek meg a névnek, nem „népünnepélyek“, hanem „táncz­­mulatságok“ ; 2) magának a „népnek“ mulatása olyan, hogy az nem méltó azon testületek nevé­hez, melynek czöge alatt s indítására a mulatás történik, s 3) ennélfogva azon erkölcsi hatás, melyet az ily testületeknek gyakorolni kellene, a népnél nem kellő irányban jelentkezik. Legelső észrevételünk az elmondottak támo­gatására az, hogy az ünnepély szónak ezen mu­latságoknál jóformán semmi sem felel meg. Nincs semmi, mi ünnepi hangulatot ébresztene a kö­zönségben, ha csak az nem, hogy ily alkalomra ünnepi ruhákat szokás felölteni, de sem oly lát­vány, sem oly emelkedettebb hangulatot keltő ténykedés, mi az ünneplés értelmének megfelelne, elő nem fordul. Az egész teljesen érintetlenül hagyja a közönség lelkét, nem támaszt egy új gondolatot, nem köti le a figyelmet másként, mint bármely olyan alkalom, hol zenét hallgatni és tánczolni lehet. A mozsár-durrogásokban, me­lyek az ily eseteknél igen fülsértő s teljesen indo­kolatlan módon szerepelnek, gondoljuk, senki sem látja az „ünnepély“ fogalmának megfelelő főmoz­zanatot. A verseny­lövés valóban helyes és ide való dolog, jó gondolat volt, de ez nem ünnep­lés, ez mulatság, szórakozás eszköze s kivált ha legjobb lövőink a czéllövésben nem restelnék be­mutatni bravourjaikat, ha tudna e mozzanat valami változatosabb s tanulságosabb látványt nyújtani, ha vonzaná az embereket a lövés­beli ügyesség megszerzésére, valóban hasznot is tehetne. Aztán eljő az este, megindul az áradat a népkert felé, a nagy sátor, a több pénzt fizető helye, megtelik báli közönséggel, a „nép“ szá­mára készített tánczhely megtelik, s bőven telik meg: kocsisokkal, szolgálókkal s a legvegyesebb erkölcsi és társadalmi állapotú közönséggel; nem csak a legjobb módú, de általában a tisztessége­sebb földmivesek nagyobb részt irtóznak e táncz­­helyre vinni családjukat, bemennek tehát a sá­torba s drága pénzért, fényes öltözetben, részt vesznek az úri bálban; ez az egész mulatságok. Hát hiszen ez jól van, pénzt hoz a cassába s nem kényszeríti őket senki, és „volenti non fit injuria“. Hogy egy jómódú ember azokat a fo­rintokat, melyeket úgy semmiért nem áldozna fel a közjótékonyság oltárán, feláldozza a táncz és zene múzsája kedvéért, abban sincs semmi baj. He , hol van itt az ünneplés? Az „ünnepély“ emelkedett, bizonyos nemzeti vagy vallásos, vagy társadalmi ügyekkel egybekötött eszméket tartoz­nék ébreszteni; ez a mulatság a közönség leg­nagyobb részében nem okoz semmi „hangulatot“ s a­kiben okoz — azok leginkább a kocsisok és szolgálók — nem igen van benne köszönet, mert az frivol hangulat, a fesztelen mulatás, az ellen­­őrzetlen találkák, az ivás stb. által keltett érzel­mek szerepelnek abban. Azt hisszük, hogy Németország példájá követték azok, kik legelőször hozták divatba az ily népünnepélyeket, mert ott uralkodnak (mond­hatnék: dühöngnek) évről évre s főleg az 1871. „nagy“ háború óta a „Volksfestek“, „Schützen­­festek“, „Längerbundes­festek“ stb. Csakhogy azok valóban ünnepélyek; van ott sok ivás, táncz, lárma, bolond beszéd s több efféle elegendő, de a résztvevők egy része nagy eszmekért lelkesül, figyelemmel hallgatja a szónoklatokat, hazafias dalokat énekel, örömmel observálja a haladást, az ügyességet a lövésben, az énekben, más közdol­gokban. Az ottani népünnepélyek a természet szépségei által is támogatva, ártatlan szórakozást nyújtanak a népnek többféle alakban az iváson és tánczoláson kívül is. Nem mondjuk, hogy mi is ilyet csináljunk, mert nem is tudnánk a mi viszonyaink közt, de be kell látnunk, hogy ezek nevét a mi közmulatságaink nem érdemlik. Ha mi, nemes czélok érdekében, egyszerűen felhasz­náljuk a nép tánczra s ivásra való kedvét, ugyan hogy nevezhetjük ünnepélynek a mulatságot, melyben a nép minden vasárnap részesül­t a korcsmában . Tudjuk, hogy ez elnevezéstől a világ meg nem rendül. De nagy szavakhoz s az ígéret meg nem tartásához szokott korunkban is gondolni kell arra, hogy a testületeknek morális kötelessé­gei közé tartozik, soha valótlant nem mondani. Különösen pedig oda tartozik : soha alkalmat nem szolgáltatni az emberi rész természet szabad nyi­latkozásaira. Pedig ha ismerjük az ily mulatság menetét a nép tánczhelyén, azt a sok szabadsá­got, mit ott az emberek az erkölcsi szempontok rovására maguknak megengednek (egy okos és ilyenekben mint rendező, tapasztalt úri­ember azt mondta: „kell is azoknak sok lámpást gyúj­tani, hiszen a­mit a szól ki nem olt , kiáltják maguk!") ha csak egyszer is hallottuk azon be­szédeket, miket az ily „ünnepélyre“ készülő legé­nyek folytattak ottani czéljaikról vagy viselt dol­gaikról, melyekre jó előkészületeket tettek kor, ifjúságoktól fogva a táncziskolában, — azt kel hinnünk, hogy az ily mulatság jó alkalom az aj nép számára, hogy oly dolgokat miveljen, melye­ket előmozdítani bizonyosan egyik testület sem hajlandó. A­miket elmondtunk, tényleges észleleteket LaptaulE mai ezáxnáh­oz egy fél Itt Tran­­xwellélselTret

Next