Hód-Mező-Vásárhely, 1885. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1885-07-05 / 27. szám

XV-ik évfolyam 1885. ST-ik szám. Vasárnap, július 5-én. Előfizetési dij: Vidékre postán és helyben egész évre 4 frt, félévre 2 frt­­negyedévre 1 frt. Megjelen: minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemé­nyek valamint az előfizetési pén­zek, hirdetések és ezek dijai a szerkesztőhöz, III. tized 828. sz. a. küldendők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, s a k.­m.-vásárhelyi „Gazdasági Egylet” közlönye. Hirdetési dijak: 4 hasábos petitsor, vagy annak helye egyszeri beigtatásnál 5 kr. kétszerinél 4 kr., többszörinél 3 kr. Bélyegdij minden bolyi­rtás után 30 kr. A nyilt térben a 4 hasábos petit sor dija 15 kr. A lapot illető ügyekben naponként csak déli 12 órától délutáni 1 óráig és este 5 órától 6 es­te 1 óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő. Javaslat: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.“ A jó keresztyén ezt a kérelmet min­dennapi imádságába foglalja, s az Isten meg is hallgatja. De az is meg vagyon írva, „hogy ha valaki nem akar munkálkodni, ne is egyék.“ (2 Thess. 3, 10.) No de még az is meg van írva, hogy okosan kell munkálkodni „nem hiában vág­ván a levegőeget“ (1 Kor. 9, 24, 26.) A mi iparosaink jó keresztyének lé­vén, talán csak nem mulasztják el a min­dennapi imádságot; szorgalmatosak lévén, nem hanyagolják el a munkásságot; dol­goznak ők eleget, mutatja az a sok leké­­szített munka a mi kamrájukat megtöl­tötte, s a mit a piaczi napokon eladás vé­gett magok elébe halmoznak. S maholnap még­sem lesz kenyerök. Megvan az imádkozás, megvan a dol­gozás, hogy van hát, hogy a kenyér mégis elmarad ? Az okosság körül kell valami hibának lenni. Az okosság nincs megtartva. Ez,­ mi azért mondjuk ily bátran, mert bizonyosan tudjuk, hogy az istenfélő munkás ember okosság mellett nem szűkölködhetik kenyér nélkül. Az az okosság ellen való vétség azon­ban, a­mely a kenyér­hiányt okozza, nem az iparosokban, hanem más körülmény­ben van. Ugyanis, sorompókat állítunk a város körül, csaknem légmentesen csukódtunk el a külső világtól, hogy a vásároló közönség fizetés nélkül városunkba be ne juthasson! Így történik aztán, hogy a becsületes és szorgalmatos iparos, kirakhatja bőven lekészített czikkeit, de nincs a­ki meg­vegye! hiányzik a vásároló közönség! Igaz, hogy a helybeliek nem fizetnek a sorompón vámot, de azok egy nagy része Orosházára, Komlósra, sőt még Sámsonra is jár vásárolni; vámot ott sem fizet. Az az úgy is csekély számú vidéki pedig, a­kiknek mi esnénk kezükre — elvadul tő­lünk, mert vámot fizet. Ez a jelenség év­ről évre nagyobb és nagyobb mérvben tűnik fel a heti piac­okon és országos vásá­rokon. Az okosság azt kívánja, hogy ezen a bajon segíteni kell. Az orvosság módja nem lehet más, mint hogy semmisítsük meg a vámsorompókat, hogy több-több em­bernek legyen kedve hozzánk vásárolni jönni. Az utaink már jók tartják azokat jó karban, hogy könnyen jöhessen hozzánk a ki jönni akar; itt a szélesebb térségeken, pénz nélkül, megétethessen itathasson; az utána való trágyahulladékot seperhessük fel s vigyük földjeinkra. Tegyük városunkat a vidékre nézve mentül kellemesebbé és ol­csóbbá, legyünk hasznára, hogy ő is hasz­nunkra lehessen. Szerintünk csak ez után, az okosságnak e módja szerint lehet a jel­zett bajon segíteni. Ha valaki ennél oko­sabbat, jobbat tud, ám álljon elő vele. De a bajon segítsünk, mert az városunknak nagy kárára, igen sok iparosnak pusztulá­sára van. Ennekelőtte az iparosok nem csak a helyi piaczon árultak, hanem próbálkoztak a vidéken is; most azonban helyből nem mozdulhatnak; csupán az országos vásá­rokra mehetnek el, s ott aztán annyira megsokasodnak, hogy mire hátulja meg­kaphatja helyét s kirakodhatik, akkorára az elejénél a közönség szükségleteit már fedezte! Iparosaink az országos vásárokra nem igen számíthatnak, hogy ezekért vi­dékre menjenek; helyben pedig azok is oly furcsán esnek ki, hogy a vidéki iparo­sokat a vám nem tartja vissza, de a fo­gyasztó közönséget igen. Úgy veszszük észre, hogy városunkban, főkép a vámso­rompók miatt, az iparosok szenvednek leg­nagyobb mértékben! S ha e dolgot beha­tóan bonczkés alá veszszük, arról győző­dünk meg, hogy kárára van minden egyes lakosnak, mert gátolja a forgalmat, elva­dítja a vidékét, tehát elzárja azt a vér­forgást, a­mi a testet gyarapítani, erősí­teni szokta. Sajátságos az, hogy a vasút mentén némely városok olyanok, mintha megvolná­nak aszalódva, nem kisebbednek, de nem is nagyobbodnak; míg más városok óriási mértékben erősödnek, gyarapodnak, így pél­dául a mi vonalunkon: Szeged, Vásárhely nem képes kellően gyarapodni, s halljuk a rémes ítéletet, hogy ezek örökre le fognak maradni; míg ellenben Csaba, Orosháza és Szabadka az emelkedésben óriási mérveket tüntetnek fel, s azok felől jósolják, hogy nagy városok lesznek. Szegedre nézve az a nézetünk nekünk is, hogy korán zárt várossá lett, de vám­­sorompózta magát s pénz nélkül ott senki meg nem etethet, itathat. Sok embert visz­­szatart Szegedtől e körülmény, ezért nem emelkedik, pedig máskülönben az emelkedés minden feltételeivel bir. A mi városunk még nagyobb hibát követett el, mikor ma­gát vámsorompóval körülvette. Úgy sem bírta a vidéknek valami nagy rokonszenvét, s még el is csukódzott! Holott bizonyos az, hogy elsőbb tegye magát a város a vidékre nézve nélkülözhetetlenné, azután adóztassa meg a vidéket, ha ezt talán illőnek s mél­tányosnak s magára nézve igazán hasznos­nak találja. Mi szentül hiszszük, hogy ha valami módon iparosainkon nem segítünk, sokan a teljes becsületesség és szorgalom mellett is csak tengődve élhetnek, vagy a kivá­lóbbak jobb hazát keresnek. Azért javasol­juk, vegyék tanácskozás alá ezt a dolgot városunk polgárai. Mi azt hiszszük, hogy a vámsorompók a vidéket tőlünk elvadít­ják, a vásároló közönséget megritkítják, különösen a piac­okon áruló iparosaink ke­nyerét elveszik, az egészséges forgalmat gátolják, lenyomják, városunkat a megasza­­lódásra kárhoztatják. Világos, hogy annak megítélésére, iga­zunk van-e vagy nincs, sok irányban pon­tos statisztikai adatokra volna szükségünk, de mind azt szerezzük meg a mire szük­ségünk van, mert városunk emelkedhetése, jóléte, nagyon megérdemli, az e nemű fá­radozásokat. Nagyon kell az a mindennapi kenyér, fáradunk is érte, de kezünk, lábunk bele­­kophatik a munkába, ha lehető okosan nem intézzük sorsunkat, még meg is éhez­hetünk. Az érdeklődők figyelmébe ajánljuk ja­vaslatunkat. Megjegyzések. (Folytatás.) A „Vásárhely és Vidéke“ ez évi 21-ik szá­mának vezérczikkében így ír: „De bármi történt a múltban, azt meg nem történtté tenni lehetetlen. Nem is azért reflektá­lunk ezekre újból, hanem a­mire már egyszer utaltunk, azt ismételve felvetjük: várjon le fog­juk-e vonni a tanulságot a jövendőre a lefolyt eseményekből, meg lesznek-e maradandó nyomai azon krízisnek, melyen közigazgatásunk keresztül ment, s az uralkodó áramlat pártérdekeit mel­lőzve, mindenek felett a megrendült egyensúly helyreállításán fog-e munkálkodni? Ezen kérdése­ket már felvetettük és biztató feleletet — ismerve az uralkodó egyéneket és viszonyokat — nem tudunk adni. S ha a sajtó igazi viszhangja azon pártnak, mely ez idő szerint városunk közügyei­ben a leglármásabb szerepet játsza, akkor a mi kétkedésünk teljesen igazolt. Mert mi azon czikk­­ből, mely a javulás hamis c­ége alatt bocsátta­tott világgá, csak azt a tanulságot vonjuk le, hogy a jövőben is folytattatni fog a nepotismus s a protekczió rendszere, hogy igenis hibák fog­nak kerestetni, tisztviselők fognak üldöztetni, de nem azzal az elfogulatlansággal s pártatlansággal, mely közügyeinkben az első s a főkellék, hanem miként a múltban, azzal az elkeseredettséggel s boszúállással, mely áldozatából az élet utolsó szik­ráját is kiölni igyekszik. Mi ezen czikkből csak azt a tanulságot vonjuk le, hogy egyesek dédel­getett gyermekei maradnak ezután is a vezetők­nek és jutalmat és émelygős dicsór­ádákat vár­hatnak mindenkor, ha nem is tesznek egyebet, mint hogy egyszerűen kötelességüket teljesítik.“ Ezeket mondja a „Vásárhely és Vidéke“ s azt a következtetést vonja le, hogy ily eljárással a bajt csak mérgesítjük, személyes tekinteteket tolunk előtérbe ; nem a hibák orvoslása a főezél, hanem a helyzetnek egyes személyek javára való kiaknázása, kortes politika. Nekünk ezekre az a megjegyzésünk, hogy ezen okoskodások és állítások és következtetések, a tényekkel merőben ellenkeznek. Hát mi történt a múltban? A sikkasztó főügyészi hivatal kiigazítása, a rosz téglászat megjavítása, a szájtátásért nagy napi­díjakat hozó „diurnisták“ eltávolítása, a házi­ adó emelkedésének meggátlása, sőt tetemes alászállí­­tása, a tökéletlen polgármester lemondatása, a jó tisztviselők felemelkedése, ezek által a romlottság kiderítése s kiigazítása s ismét ezek által egy jobb jövő megalapítása. Ezek történtek a múltban, s ezek megtörténtét fájlalja a „Vásárhely és Vidéke“ ? Szavaiból az tűnik ki, hogy igen ! Siratja a rosza­­kat, a mik­ elmúltak és szidja a jókat, a mik elő­állottak, s folytonosan ócsárolja, gyalázza azon férfiakat, a­kik a szükséges jó fordulatot eszkö­zölték. Az ily munka másoktól, mint a rosszaktól nem származhatik. S nem is tehetik azt mások, csak azok, a kiknek fáj, hogy a szemét ki lett seperve, s a­mi még van, ki lesz seperve! Kinek szolgálatába szegődött hát a „Vásárhely és Vidéke“? a rosszaknak! mert azokat pártolja, a jók ellen pedig izgat! Városunk közönsége saját érdekeit mozditja-e elő, midőn az ilyen fenét a saját kebe­lén tűri ? ... S e város közönsége nincsen-e a lehető leg­mélyebben megsértve, midőn felteszik róla, hogy a javulás tényének vakmerő ócsárlásával félreve­zethető ? Hiszen ma már a nyálas gyermek is oko­sabb, semhogy a fehéret, bármely makacs állítás­sal szemben, feketének nézze. Hát annyira bárgyúnak, butának nézi a „Vá­sárhely és Vidéke“ városunk olvasó közönségét, hogy a jók által üldözött romlottságot is pártul meri fogni előtte? S a mi „intelligentiánk“ nem ismer nemesebb feladatot, mint ilyen lapot fen­­tartani? Az intelligentiának jelentősége, befolyása, disze van ; de csak addig mig okos és igaz! ez az a tiszta hely a hová ő illik és a hol hatni tud ; de ha aljasságok közé keveredik , szánalmas képet nyújt s jelentőségét elveszítette! Egy czi­­gány gyerek feltűnés nélkül ülhet a szemét kö­zött ; de már egy úri gyerek nem ! S ha ott hagy­ják, mi lesz belőle? bitang! Azért, midőn a „Vá­sárhely és Vidéke“ azzal dicsekszik, hogy ő az intelligentia lapja, s az idézés tanúsága szerint a jó törekvéseket, s városunk boldogságáért, küzdő jó hazafiakat becsmérli, aljasságokkal illeti, akkor ő az intelligentiát káromolja. A­mi a múltban, a romlottság s a közjót károsító hibák ellen történt, az nagyon jó, s el­­maradhatatlanul szükséges volt; azon a „Krízisen“ s „megrendült egyensúlyon“ a miért a „Vásár­hely és Vidékét“ minden okos ember megveti s kikaczagja, csak az ördög s a tejfölös bögrén nya­­lakodó, szájtátó „diurnisták“ bánkódnak! A vá­rosnak minden becsületérző hit fia örvend. Az idézés szól „uralkodó egyénekéről, „leg­lármásabb“ sajtóról, hamisszégű javulásról, „nepo­tismus“ „protektio“-ról stb. a­mi még az idézés­ben van. Mind­ezek ellen ez a megjegyzésünk : „Városi egyesület,“ van, s ennek van egy előkészítő bizottsága. Az egyesületnek tagja minden városi kép­viselő, a­ki a közügyekkel a város javára bajlódni akar. Ennek gyűlésein beszéltetnek meg a köz­ügyek. A gyűléseken részt vesz a város szine-java. Ez tény. S ezzel a ténynyel hogyan egyeztethető meg a „Vásárhely és Vidékeinek idézett sok haszontalan beszédje ? Ez az egyesület elvégzi azt, a­mit jónak tart, elveti, a­mit rosznak ítél. Eltávolítja a rom­lott, tisztviselői,, keblére öleli a hívet, buzgót. Nem lehet tehát „uralkodó egyénekről“ kedvenczekről, nepotizmusról, személyes érdekekről szó, mert ilyenek az egyesület kebelében nem érvénye­sülhetnek. Mi értelme van hát azon jajgatásnak, hogy tisztviselők bosszuállással, elkeseredettséggel ül­­döztetnek ? Soha sincs ott sem bosszuállás, sem elkeseredettség, hanem csak a romlottat egysze­rűen eltávolítják pártatlanul s elfogulatlanul, s ez az egyesület kötelességei közé tartozván, jól van így, hanem az nem jól van, hogy a „Vásár­hely és Vidéke“ ezeket pártul fogja, s a romlott­ság irtóit bosszuállással vádolja! ez förtelmes czin­­kosság! S a közönség nem jól teszi, midőn oly elvetemült lapot tűr, a­mely nyiltan védi a go­noszt, s bántalmazza a jót. Ez oly erkölcstelenség, a­mely ha nagy mérveket ölt, képes nem egy városnak, de egy országnak is léterét alááisni. Ez ellen tiltakoznia kell az egész városnak, s minden tiszta érzésű meggondolt jó embernek! S hogy mi az ilyen bántalmak ellenében megdicsérjük a jó tisztviselőt, nem az igazságot szolgáljuk-e akkor? A világ melyik műveit népe nem teszi ezt? Kicsoda kívánhat többet a tiszt-­­­viselőtől, minthogy kötelességét elvégezze? S ha ezt teszi, ki nem magasztalja ? Csak azok nem, a­kik — mint a „V. és V.“ — a romlottság pártolói. Az idézett állításokat össze kell hasonlítani a tényekkel, s könnyű a „Vásárhely és Vidékét“ megismerni s tőle óvakodni. Igazgatói évzáró beszéd. (Ev. reform, főgymnásumunak 1885. évi jun. 21-én tartott tanévzáró ünnepélyén felolvasta Futó Mihály igazgató.) (Folytatás.) Mélyen tisztelt közönség! A nagytiszt, és tek. Elöljáróság kegyessége és tiszttársaim megtisz­telő bizalma folytán 8-ik évet betöltő igazgatói tisztem nem egyszer szolgáltatott már kedves al­kalmat arra, hogy fentartó egyházi elöljáróságunk­nak, városunk törvényhatósági­ bizottságának és összes közönségének főgymnasiumunk iránt foly­ton fokozódó áldozataiért hálás köszönetünket tol­mácsoljam. Ha végig tekintek a csak 8 év alatti áldozatok sorozatán, lehetetlen a legméltóbb elis­merésre nem fakadnom. Két éve létesíttetett a val­lástanári, most a 11-ik tanszék; 8 év alatt emel­tetett 800 frtról 900-ra a tanári rendes fizetés; adatott, a­mi előbb nem volt, a ma már 200 frt lakbér, kiegészítésül járul ezekhez a ma még 200 frtig emelkedhető ötödéves pótlék; azóta építtetett ki, a fölszerelési költségeket nem is számítva, a mintegy 21,820 írtba került főgymnasiumi épület; ezek mellett szépen­­gyarapodtak összes gyűjtemé­nyeink, erősbödött presbyteriumunk gondos ápo­lása alatt iskoláink pénzalapja. Ha másfél század­dal előbb örök érdemök volt az egyszerű apák­nak, hogy a protestantismussal született ösztön­­szerű buzgalmukban egy magasabb tanintézetnek vetették meg alapját; nem kevésbbé maradandó dicsekvése lesz mindenha a jelenkornak, hogy a mai ezer szükséggel küzdő időben, midőn a hi­deg közöny az egyháziasság terén is mindinkább hódít, midőn az anyagiasság, a hasznosság elve az, eszmei czélok iránt a fogékonyságot mindin­kább csökkenti. — az apai szent örökséget töké­­letesbiteni, e tősgyökeres hamisítatlan magyar faj­nak értelmi fejlesztésére, erkölcsi nemesbítésére, a nemzeti közértelmesedés emelésére áldozatot nem kimélve, főgymnasiumában egy folyton fejlődő és fontos hivatása derék tényezőt tart fenn. Nem is kételkedem kimondani, hogy aligha van ez idő­­szerint magyar ev, reform, egyház, mely a leg­közelebbi években, kívülről alig támogatva, bent egyedül városunk által segítve, magában fekvő vagyon nélkül, majdnem kizáróan hives filléreire utalva, gymnasiumáért többet áldozni buzgólkodott, s a nemzeti közművelődés körül magát inkább érdemesítette volna. Ez a buzgóság bármikor ma­radandó érdeme leen. Hód-Mező-Vásárhely ev. reform, egyházának és összes közönségének. A tanári kar kebelében szintén történt e tan­évben is változás. Elsőben is Sinkei Sándor tiszt­társunk a debreczeni ev. reform, főgymnasiumba rendes tanárul megválasztatván, presbyteriumunk helyette Imre Lajos urat a debreczeni ev. reform, főgymnasium okleveles segédtanárát hívta meg. A minő őszinte sajnálatunkra esett elvesztenünk Sinka Sándor úrban a szaktárgyában kitűnő jár­tasságú, másként i­s széles műveltségű, a kiváló sikerű, erélyes és buzgó tanférfiút: épen oly igaz örömmel és gazdag remények között fogadta ta­nári karunk Imre Lajos urat, az országos hirű tudós, iró és kitűnő tanférfiú gyermekét, és váro­sunk szülöttét. Adja Isten, — és egy évi tapasz­talatom után szólva, hitem szerint is úgy lesz, — hogy a jeles képzettségű, tevékeny és hivatott ifjú tiszttársunk az apai nyomokon haladva, egyik elsőrendű munkása leend azon tanintézetnek mely körül a kitűnő apa egykor oly igazi érdemeket szerzett. Adjon a jóságos Isten neki erőt az erő­höz, áldást és sikert nemes hivatásához, munká­jáért jutalmat tanítványai szellemi és erkölcsi elő­menetelében és a jók méltányló elismerésében. Tanári karunk így kiegészülve, nyugodtan és jó remények között kezdhette meg jelen évi működését. Azonban alig hogy neki melegedtünk a munkának, Gál Mihály tiszttársunk egészsége rohamos hanyatlásnak indult, helyettesítenünk kell, mígnem szept. 23-án orvosa úgy nyilatko­zik, hogy a veszélyes beteg, legalább egy félévig, a legjobb esetben sem taníthat. Egyházunk elöl­járósága, fájdalommal a beteg tanár iránt, de érezve, hogy a tanügy egyenes kára nélkül helye betöltetlenül nem maradhat, fizetését nehéz hely­zetében is érintetlenül hagyva, azonnal megtette a lépéseket, és a budapesti tanárképezde egyik jeles növendékét Fülöp Áron urat nyerte meg, a­ki helyét okt. 4-én el is foglalta. E törekvő, költői irodalmunkban is ismert ifjú erő, az ifjú­ság dicséretes buzgalmával és kívánt sükerrel he­lyettesítő szenvedő társunkat mind ez év végéig. De áttérek már a tanév közvetlenebb moz­galmába. A behatásokat, javító, fölvételi és ma­gán­vizsgálatokat aug. 29-én, a tanévet a szoká­sos isteni tisztelettel és igazgatói buzdító beszéd­del szept. 3-án, a tanítást szept. 4-én kezdettük meg. Bejegyeztünk az év folytán 229 rendes, és 19 magántanulót, tehát összesen 248-at; az 1883— 84-ik tanévben beirtunk 268 rendes és 20 magán, tehát összesen 288 növendéket s igy az összse

Next