Hód-Mező-Vásárhely, 1885. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1885-07-05 / 27. szám
XV-ik évfolyam 1885. ST-ik szám. Vasárnap, július 5-én. Előfizetési dij: Vidékre postán és helyben egész évre 4 frt, félévre 2 frtnegyedévre 1 frt. Megjelen: minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemények valamint az előfizetési pénzek, hirdetések és ezek dijai a szerkesztőhöz, III. tized 828. sz. a. küldendők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, s a k.m.-vásárhelyi „Gazdasági Egylet” közlönye. Hirdetési dijak: 4 hasábos petitsor, vagy annak helye egyszeri beigtatásnál 5 kr. kétszerinél 4 kr., többszörinél 3 kr. Bélyegdij minden bolyirtás után 30 kr. A nyilt térben a 4 hasábos petit sor dija 15 kr. A lapot illető ügyekben naponként csak déli 12 órától délutáni 1 óráig és este 5 órától 6 este 1 óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő. Javaslat: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.“ A jó keresztyén ezt a kérelmet mindennapi imádságába foglalja, s az Isten meg is hallgatja. De az is meg vagyon írva, „hogy ha valaki nem akar munkálkodni, ne is egyék.“ (2 Thess. 3, 10.) No de még az is meg van írva, hogy okosan kell munkálkodni „nem hiában vágván a levegőeget“ (1 Kor. 9, 24, 26.) A mi iparosaink jó keresztyének lévén, talán csak nem mulasztják el a mindennapi imádságot; szorgalmatosak lévén, nem hanyagolják el a munkásságot; dolgoznak ők eleget, mutatja az a sok lekészített munka a mi kamrájukat megtöltötte, s a mit a piaczi napokon eladás végett magok elébe halmoznak. S maholnap mégsem lesz kenyerök. Megvan az imádkozás, megvan a dolgozás, hogy van hát, hogy a kenyér mégis elmarad ? Az okosság körül kell valami hibának lenni. Az okosság nincs megtartva. Ez, mi azért mondjuk ily bátran, mert bizonyosan tudjuk, hogy az istenfélő munkás ember okosság mellett nem szűkölködhetik kenyér nélkül. Az az okosság ellen való vétség azonban, amely a kenyérhiányt okozza, nem az iparosokban, hanem más körülményben van. Ugyanis, sorompókat állítunk a város körül, csaknem légmentesen csukódtunk el a külső világtól, hogy a vásároló közönség fizetés nélkül városunkba be ne juthasson! Így történik aztán, hogy a becsületes és szorgalmatos iparos, kirakhatja bőven lekészített czikkeit, de nincs aki megvegye! hiányzik a vásároló közönség! Igaz, hogy a helybeliek nem fizetnek a sorompón vámot, de azok egy nagy része Orosházára, Komlósra, sőt még Sámsonra is jár vásárolni; vámot ott sem fizet. Az az úgy is csekély számú vidéki pedig, akiknek mi esnénk kezükre — elvadul tőlünk, mert vámot fizet. Ez a jelenség évről évre nagyobb és nagyobb mérvben tűnik fel a heti piacokon és országos vásárokon. Az okosság azt kívánja, hogy ezen a bajon segíteni kell. Az orvosság módja nem lehet más, mint hogy semmisítsük meg a vámsorompókat, hogy több-több embernek legyen kedve hozzánk vásárolni jönni. Az utaink már jók tartják azokat jó karban, hogy könnyen jöhessen hozzánk a ki jönni akar; itt a szélesebb térségeken, pénz nélkül, megétethessen itathasson; az utána való trágyahulladékot seperhessük fel s vigyük földjeinkra. Tegyük városunkat a vidékre nézve mentül kellemesebbé és olcsóbbá, legyünk hasznára, hogy ő is hasznunkra lehessen. Szerintünk csak ez után, az okosságnak e módja szerint lehet a jelzett bajon segíteni. Ha valaki ennél okosabbat, jobbat tud, ám álljon elő vele. De a bajon segítsünk, mert az városunknak nagy kárára, igen sok iparosnak pusztulására van. Ennekelőtte az iparosok nem csak a helyi piaczon árultak, hanem próbálkoztak a vidéken is; most azonban helyből nem mozdulhatnak; csupán az országos vásárokra mehetnek el, s ott aztán annyira megsokasodnak, hogy mire hátulja megkaphatja helyét s kirakodhatik, akkorára az elejénél a közönség szükségleteit már fedezte! Iparosaink az országos vásárokra nem igen számíthatnak, hogy ezekért vidékre menjenek; helyben pedig azok is oly furcsán esnek ki, hogy a vidéki iparosokat a vám nem tartja vissza, de a fogyasztó közönséget igen. Úgy veszszük észre, hogy városunkban, főkép a vámsorompók miatt, az iparosok szenvednek legnagyobb mértékben! S ha e dolgot behatóan bonczkés alá veszszük, arról győződünk meg, hogy kárára van minden egyes lakosnak, mert gátolja a forgalmat, elvadítja a vidékét, tehát elzárja azt a vérforgást, ami a testet gyarapítani, erősíteni szokta. Sajátságos az, hogy a vasút mentén némely városok olyanok, mintha megvolnának aszalódva, nem kisebbednek, de nem is nagyobbodnak; míg más városok óriási mértékben erősödnek, gyarapodnak, így például a mi vonalunkon: Szeged, Vásárhely nem képes kellően gyarapodni, s halljuk a rémes ítéletet, hogy ezek örökre le fognak maradni; míg ellenben Csaba, Orosháza és Szabadka az emelkedésben óriási mérveket tüntetnek fel, s azok felől jósolják, hogy nagy városok lesznek. Szegedre nézve az a nézetünk nekünk is, hogy korán zárt várossá lett, de vámsorompózta magát s pénz nélkül ott senki meg nem etethet, itathat. Sok embert viszszatart Szegedtől e körülmény, ezért nem emelkedik, pedig máskülönben az emelkedés minden feltételeivel bir. A mi városunk még nagyobb hibát követett el, mikor magát vámsorompóval körülvette. Úgy sem bírta a vidéknek valami nagy rokonszenvét, s még el is csukódzott! Holott bizonyos az, hogy elsőbb tegye magát a város a vidékre nézve nélkülözhetetlenné, azután adóztassa meg a vidéket, ha ezt talán illőnek s méltányosnak s magára nézve igazán hasznosnak találja. Mi szentül hiszszük, hogy ha valami módon iparosainkon nem segítünk, sokan a teljes becsületesség és szorgalom mellett is csak tengődve élhetnek, vagy a kiválóbbak jobb hazát keresnek. Azért javasoljuk, vegyék tanácskozás alá ezt a dolgot városunk polgárai. Mi azt hiszszük, hogy a vámsorompók a vidéket tőlünk elvadítják, a vásároló közönséget megritkítják, különösen a piacokon áruló iparosaink kenyerét elveszik, az egészséges forgalmat gátolják, lenyomják, városunkat a megaszalódásra kárhoztatják. Világos, hogy annak megítélésére, igazunk van-e vagy nincs, sok irányban pontos statisztikai adatokra volna szükségünk, de mind azt szerezzük meg a mire szükségünk van, mert városunk emelkedhetése, jóléte, nagyon megérdemli, az e nemű fáradozásokat. Nagyon kell az a mindennapi kenyér, fáradunk is érte, de kezünk, lábunk belekophatik a munkába, ha lehető okosan nem intézzük sorsunkat, még meg is éhezhetünk. Az érdeklődők figyelmébe ajánljuk javaslatunkat. Megjegyzések. (Folytatás.) A „Vásárhely és Vidéke“ ez évi 21-ik számának vezérczikkében így ír: „De bármi történt a múltban, azt meg nem történtté tenni lehetetlen. Nem is azért reflektálunk ezekre újból, hanem amire már egyszer utaltunk, azt ismételve felvetjük: várjon le fogjuk-e vonni a tanulságot a jövendőre a lefolyt eseményekből, meg lesznek-e maradandó nyomai azon krízisnek, melyen közigazgatásunk keresztül ment, s az uralkodó áramlat pártérdekeit mellőzve, mindenek felett a megrendült egyensúly helyreállításán fog-e munkálkodni? Ezen kérdéseket már felvetettük és biztató feleletet — ismerve az uralkodó egyéneket és viszonyokat — nem tudunk adni. S ha a sajtó igazi viszhangja azon pártnak, mely ez idő szerint városunk közügyeiben a leglármásabb szerepet játsza, akkor a mi kétkedésünk teljesen igazolt. Mert mi azon czikkből, mely a javulás hamis cége alatt bocsáttatott világgá, csak azt a tanulságot vonjuk le, hogy a jövőben is folytattatni fog a nepotismus s a protekczió rendszere, hogy igenis hibák fognak kerestetni, tisztviselők fognak üldöztetni, de nem azzal az elfogulatlansággal s pártatlansággal, mely közügyeinkben az első s a főkellék, hanem miként a múltban, azzal az elkeseredettséggel s boszúállással, mely áldozatából az élet utolsó szikráját is kiölni igyekszik. Mi ezen czikkből csak azt a tanulságot vonjuk le, hogy egyesek dédelgetett gyermekei maradnak ezután is a vezetőknek és jutalmat és émelygős dicsórádákat várhatnak mindenkor, ha nem is tesznek egyebet, mint hogy egyszerűen kötelességüket teljesítik.“ Ezeket mondja a „Vásárhely és Vidéke“ s azt a következtetést vonja le, hogy ily eljárással a bajt csak mérgesítjük, személyes tekinteteket tolunk előtérbe ; nem a hibák orvoslása a főezél, hanem a helyzetnek egyes személyek javára való kiaknázása, kortes politika. Nekünk ezekre az a megjegyzésünk, hogy ezen okoskodások és állítások és következtetések, a tényekkel merőben ellenkeznek. Hát mi történt a múltban? A sikkasztó főügyészi hivatal kiigazítása, a rosz téglászat megjavítása, a szájtátásért nagy napidíjakat hozó „diurnisták“ eltávolítása, a házi adó emelkedésének meggátlása, sőt tetemes alászállítása, a tökéletlen polgármester lemondatása, a jó tisztviselők felemelkedése, ezek által a romlottság kiderítése s kiigazítása s ismét ezek által egy jobb jövő megalapítása. Ezek történtek a múltban, s ezek megtörténtét fájlalja a „Vásárhely és Vidéke“ ? Szavaiból az tűnik ki, hogy igen ! Siratja a roszakat, a mik elmúltak és szidja a jókat, a mik előállottak, s folytonosan ócsárolja, gyalázza azon férfiakat, akik a szükséges jó fordulatot eszközölték. Az ily munka másoktól, mint a rosszaktól nem származhatik. S nem is tehetik azt mások, csak azok, a kiknek fáj, hogy a szemét ki lett seperve, s ami még van, ki lesz seperve! Kinek szolgálatába szegődött hát a „Vásárhely és Vidéke“? a rosszaknak! mert azokat pártolja, a jók ellen pedig izgat! Városunk közönsége saját érdekeit mozditja-e elő, midőn az ilyen fenét a saját kebelén tűri ? ... S e város közönsége nincsen-e a lehető legmélyebben megsértve, midőn felteszik róla, hogy a javulás tényének vakmerő ócsárlásával félrevezethető ? Hiszen ma már a nyálas gyermek is okosabb, semhogy a fehéret, bármely makacs állítással szemben, feketének nézze. Hát annyira bárgyúnak, butának nézi a „Vásárhely és Vidéke“ városunk olvasó közönségét, hogy a jók által üldözött romlottságot is pártul meri fogni előtte? S a mi „intelligentiánk“ nem ismer nemesebb feladatot, mint ilyen lapot fentartani? Az intelligentiának jelentősége, befolyása, disze van ; de csak addig mig okos és igaz! ez az a tiszta hely a hová ő illik és a hol hatni tud ; de ha aljasságok közé keveredik , szánalmas képet nyújt s jelentőségét elveszítette! Egy czigány gyerek feltűnés nélkül ülhet a szemét között ; de már egy úri gyerek nem ! S ha ott hagyják, mi lesz belőle? bitang! Azért, midőn a „Vásárhely és Vidéke“ azzal dicsekszik, hogy ő az intelligentia lapja, s az idézés tanúsága szerint a jó törekvéseket, s városunk boldogságáért, küzdő jó hazafiakat becsmérli, aljasságokkal illeti, akkor ő az intelligentiát káromolja. Ami a múltban, a romlottság s a közjót károsító hibák ellen történt, az nagyon jó, s elmaradhatatlanul szükséges volt; azon a „Krízisen“ s „megrendült egyensúlyon“ a miért a „Vásárhely és Vidékét“ minden okos ember megveti s kikaczagja, csak az ördög s a tejfölös bögrén nyalakodó, szájtátó „diurnisták“ bánkódnak! A városnak minden becsületérző hit fia örvend. Az idézés szól „uralkodó egyénekéről, „leglármásabb“ sajtóról, hamisszégű javulásról, „nepotismus“ „protektio“-ról stb. ami még az idézésben van. Mindezek ellen ez a megjegyzésünk : „Városi egyesület,“ van, s ennek van egy előkészítő bizottsága. Az egyesületnek tagja minden városi képviselő, aki a közügyekkel a város javára bajlódni akar. Ennek gyűlésein beszéltetnek meg a közügyek. A gyűléseken részt vesz a város szine-java. Ez tény. S ezzel a ténynyel hogyan egyeztethető meg a „Vásárhely és Vidékeinek idézett sok haszontalan beszédje ? Ez az egyesület elvégzi azt, amit jónak tart, elveti, amit rosznak ítél. Eltávolítja a romlott, tisztviselői,, keblére öleli a hívet, buzgót. Nem lehet tehát „uralkodó egyénekről“ kedvenczekről, nepotizmusról, személyes érdekekről szó, mert ilyenek az egyesület kebelében nem érvényesülhetnek. Mi értelme van hát azon jajgatásnak, hogy tisztviselők bosszuállással, elkeseredettséggel üldöztetnek ? Soha sincs ott sem bosszuállás, sem elkeseredettség, hanem csak a romlottat egyszerűen eltávolítják pártatlanul s elfogulatlanul, s ez az egyesület kötelességei közé tartozván, jól van így, hanem az nem jól van, hogy a „Vásárhely és Vidéke“ ezeket pártul fogja, s a romlottság irtóit bosszuállással vádolja! ez förtelmes czinkosság! S a közönség nem jól teszi, midőn oly elvetemült lapot tűr, amely nyiltan védi a gonoszt, s bántalmazza a jót. Ez oly erkölcstelenség, amely ha nagy mérveket ölt, képes nem egy városnak, de egy országnak is léterét alááisni. Ez ellen tiltakoznia kell az egész városnak, s minden tiszta érzésű meggondolt jó embernek! S hogy mi az ilyen bántalmak ellenében megdicsérjük a jó tisztviselőt, nem az igazságot szolgáljuk-e akkor? A világ melyik műveit népe nem teszi ezt? Kicsoda kívánhat többet a tiszt-viselőtől, minthogy kötelességét elvégezze? S ha ezt teszi, ki nem magasztalja ? Csak azok nem, akik — mint a „V. és V.“ — a romlottság pártolói. Az idézett állításokat össze kell hasonlítani a tényekkel, s könnyű a „Vásárhely és Vidékét“ megismerni s tőle óvakodni. Igazgatói évzáró beszéd. (Ev. reform, főgymnásumunak 1885. évi jun. 21-én tartott tanévzáró ünnepélyén felolvasta Futó Mihály igazgató.) (Folytatás.) Mélyen tisztelt közönség! A nagytiszt, és tek. Elöljáróság kegyessége és tiszttársaim megtisztelő bizalma folytán 8-ik évet betöltő igazgatói tisztem nem egyszer szolgáltatott már kedves alkalmat arra, hogy fentartó egyházi elöljáróságunknak, városunk törvényhatósági bizottságának és összes közönségének főgymnasiumunk iránt folyton fokozódó áldozataiért hálás köszönetünket tolmácsoljam. Ha végig tekintek a csak 8 év alatti áldozatok sorozatán, lehetetlen a legméltóbb elismerésre nem fakadnom. Két éve létesíttetett a vallástanári, most a 11-ik tanszék; 8 év alatt emeltetett 800 frtról 900-ra a tanári rendes fizetés; adatott, ami előbb nem volt, a ma már 200 frt lakbér, kiegészítésül járul ezekhez a ma még 200 frtig emelkedhető ötödéves pótlék; azóta építtetett ki, a fölszerelési költségeket nem is számítva, a mintegy 21,820 írtba került főgymnasiumi épület; ezek mellett szépengyarapodtak összes gyűjteményeink, erősbödött presbyteriumunk gondos ápolása alatt iskoláink pénzalapja. Ha másfél századdal előbb örök érdemök volt az egyszerű apáknak, hogy a protestantismussal született ösztönszerű buzgalmukban egy magasabb tanintézetnek vetették meg alapját; nem kevésbbé maradandó dicsekvése lesz mindenha a jelenkornak, hogy a mai ezer szükséggel küzdő időben, midőn a hideg közöny az egyháziasság terén is mindinkább hódít, midőn az anyagiasság, a hasznosság elve az, eszmei czélok iránt a fogékonyságot mindinkább csökkenti. — az apai szent örökséget tökéletesbiteni, e tősgyökeres hamisítatlan magyar fajnak értelmi fejlesztésére, erkölcsi nemesbítésére, a nemzeti közértelmesedés emelésére áldozatot nem kimélve, főgymnasiumában egy folyton fejlődő és fontos hivatása derék tényezőt tart fenn. Nem is kételkedem kimondani, hogy aligha van ez időszerint magyar ev, reform, egyház, mely a legközelebbi években, kívülről alig támogatva, bent egyedül városunk által segítve, magában fekvő vagyon nélkül, majdnem kizáróan hives filléreire utalva, gymnasiumáért többet áldozni buzgólkodott, s a nemzeti közművelődés körül magát inkább érdemesítette volna. Ez a buzgóság bármikor maradandó érdeme leen. Hód-Mező-Vásárhely ev. reform, egyházának és összes közönségének. A tanári kar kebelében szintén történt e tanévben is változás. Elsőben is Sinkei Sándor tiszttársunk a debreczeni ev. reform, főgymnasiumba rendes tanárul megválasztatván, presbyteriumunk helyette Imre Lajos urat a debreczeni ev. reform, főgymnasium okleveles segédtanárát hívta meg. A minő őszinte sajnálatunkra esett elvesztenünk Sinka Sándor úrban a szaktárgyában kitűnő jártasságú, másként is széles műveltségű, a kiváló sikerű, erélyes és buzgó tanférfiút: épen oly igaz örömmel és gazdag remények között fogadta tanári karunk Imre Lajos urat, az országos hirű tudós, iró és kitűnő tanférfiú gyermekét, és városunk szülöttét. Adja Isten, — és egy évi tapasztalatom után szólva, hitem szerint is úgy lesz, — hogy a jeles képzettségű, tevékeny és hivatott ifjú tiszttársunk az apai nyomokon haladva, egyik elsőrendű munkása leend azon tanintézetnek mely körül a kitűnő apa egykor oly igazi érdemeket szerzett. Adjon a jóságos Isten neki erőt az erőhöz, áldást és sikert nemes hivatásához, munkájáért jutalmat tanítványai szellemi és erkölcsi előmenetelében és a jók méltányló elismerésében. Tanári karunk így kiegészülve, nyugodtan és jó remények között kezdhette meg jelen évi működését. Azonban alig hogy neki melegedtünk a munkának, Gál Mihály tiszttársunk egészsége rohamos hanyatlásnak indult, helyettesítenünk kell, mígnem szept. 23-án orvosa úgy nyilatkozik, hogy a veszélyes beteg, legalább egy félévig, a legjobb esetben sem taníthat. Egyházunk elöljárósága, fájdalommal a beteg tanár iránt, de érezve, hogy a tanügy egyenes kára nélkül helye betöltetlenül nem maradhat, fizetését nehéz helyzetében is érintetlenül hagyva, azonnal megtette a lépéseket, és a budapesti tanárképezde egyik jeles növendékét Fülöp Áron urat nyerte meg, aki helyét okt. 4-én el is foglalta. E törekvő, költői irodalmunkban is ismert ifjú erő, az ifjúság dicséretes buzgalmával és kívánt sükerrel helyettesítő szenvedő társunkat mind ez év végéig. De áttérek már a tanév közvetlenebb mozgalmába. A behatásokat, javító, fölvételi és magánvizsgálatokat aug. 29-én, a tanévet a szokásos isteni tisztelettel és igazgatói buzdító beszéddel szept. 3-án, a tanítást szept. 4-én kezdettük meg. Bejegyeztünk az év folytán 229 rendes, és 19 magántanulót, tehát összesen 248-at; az 1883— 84-ik tanévben beirtunk 268 rendes és 20 magán, tehát összesen 288 növendéket s igy az összse