Hód-Mező-Vásárhely, 1886. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)

1886-11-21 / 47. szám

1II-ik évfolyam. 1886. 47-ik szám. El­őfizetési dij: vidékre postán és helyben: egész erre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. \\eg\e\en minden v­a­s­á­r­n­a­p reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemé­nyek, valamint az előfizetési pénzek, hirdetések és ezek dijjai a szerkesztőhöz, III-ik tized 828. szám alatt küldendők. _ _ _________ rr r r MuassaH Isi III |b|m[ j| P m 1 MmW U m U K H P I W K­ÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, s a k.-m.-vásárhelyi „­Gazdasági­­ Egylet“ közlönye. Vasárnap november 21-én. • Hirdetési dijak: 4 hasábos petitsor, vagy, annak helye egyszeri beigtatásnál 5 kr. kétszerinél 4 kr. többszörinél 3 kr. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. A nyilt térben a 4 hasábos pl­­u­­sor dija jó kr. A lapot illető ügyekben napon­ként csak déli 12 órától délutáni 2 óráig és este 5 órától 6 és fél óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő. Kinek kell jó cseléd ? Cselédtartó közönségünknek az év­­­szakában rendesen nagy gondot ad az, hogy hol és mi után-módon találjon olyan cselédre, ki kedvvel és hűséggel teljesíti az elvállalt munkát, ki tiszta kezű, megbízható, jó erkölcsű s bérére érdemes legyen. Cselédtartó közönségünk folytonos, de jogos panasza, a cselédség­nek az öt fizető közönséggel szemben tanúsított magatartása, feszelgésig menő elbizakodása, tűrhetetlenné vált több­nemű és nevű követelése, erkölcsi lazulása, s még több más, ez alkalommal el nem mondható körülmény arra indítottak bennünket, hogy e csaknem közösnek mondható nyomorúságos helyzeten, a­mennyire egyelőre lehetséges segítni igyekezzünk. Hogy e czélunkat elérhessük, az „Erdélyrészi magyar közművelődési egye­sület“ brassó megyei fiókegyletének el­nökségével — illetőleg választmányi tes­tületével — jöttünk összeköttetésbe. A nevezett közművelődési egyesületnek hogy miféle üdvös czéljai vannak, azt közön­ségünk már a közelmúltból jól ismeri. Ezért, ez alkalommal nincs is szándé­kunk annak ismertetésébe bocsájtkoznunk, legfölebb annyit kell jeleznünk, misze­rint a megvalósulás szélén álló tervünk az, hogy városunk cselédbeli szükségle­tét már a közeledő újév alkalmával az „Erdélyi közművelődési egyesület“ bras­­só megyei fiókegyletének közreműködése mellett azon székely ifjúságnak idehoza­­tala által fedezzük, kik ha otthonukban szolgálatot és igy kenyeret sem talál­hatnak, a nyomor által a szomszéd Oláh­országba űzetnek, s ott rendesen huza­mosabb ideig tartózkodva, ez idegen nemzetbe olvadnak be, s igy nemze­tünkre nézve is teljesen elvesznek. Tekintettel arra, hogy a székely ifjaknak városunkba terelése által kö­zönségünket oly cselédekhez kívánjuk juttatni, kik nem csak bírnak és tudnak, de akarnak is dolgozni, kik kedvvel és hűséggel teljesitik mindazt, mire vállal­koznak, s e mellett megbízhatók és er­kölcsösök; jóakarata, minden önérdek nélküli fáradozásaink támogatását kö­zönségünk részéről annál is inkább re­méljük és kérjük, mivel általa az erdélyi közművelődési egyesület nemzeti nagy horderejű czélját is előmozdítani kí­vánjuk. Hogy pedig közönségünk ez ügyet figyelemmel kísérhesse a köztünk és a nevezett egyesület között létrejött meg­állapodásokat annak idején e lapban kö­zölni fogjuk, nemkülönben értesítést nyúj­tan­­unk arról is, hogy a szerződte­tések mily időtartamra, mily feltételek mellett válnak eszközölhetőkké és aki­nek bárminemű cselédre lenne szüksége, hol és kinél jelentkezzék. kisdedekre nézve ártalmasnak tartja s a felsze­relésről — kivéve a központi kisdednevelő-in­­tézetet, — szintén erősen nyilatkozik s azt ál­lítja, hogy csupán a Czuczi-gyermekmenhelyben van 25 db talicska talán azért, hogy az óvónő a lakható szülők gyermekeiből jó kubikosokat képezzen. Végü­l azt mondja, hogy az óvodáink ügyét vezető férfiak P. Szathmáry Károly korcs­eszméjének hódoltak, midőn az óvoda elneve­zés helyett a külső intézeteknek gyermekmen­­hely nevet adtak azért, hogy így majd­nem kü­lön foglalkozási és játszó­teremre, sem foglal­kozási eszközökre nem lesz szükség. Majd áttér az elemi népiskolákra s azt mondja, hogy ezek is egy-kettő kivételével a kisdedóvodákhoz hasonló bajban szenvednek ; az iskola­helyiségek szűkek alacsonyak, söté­tek, egyet a múlt évben a kir. egészségügyi felügyelő orvosrendőri szempontból bezáratott, 12 iskolai tanterem pedig olyan, melyek a köz­egészségi viszonyoknak nemcsak meg nem felelnek, hanem határozottan káros befolyást gyakorolnak a gyermek egészségére; az új is­kolák is rész, alkalmatlan padokkal, nagyon is szegényes felszereléssel vannak ellátva s ha még ezen iskolákhoz hozzá vesszük a ta­nyai iskolákat — a kis pusztai kivételével — megdöbbentő az a helyzet, melyben népoktatá­sunk szenved. Mint nagyon is jellemző tényt emliti fel czikkíró, hogy a reformátusok 27 s a római katholikusok 10 tantermében csak két tanterem van olyan, melyben legalább két tanfolyam ne volna összecsapva, s ez az oka annak, hogy egy-egy tanterembe 120, sőt 150 gyermek is be van zsúfolva és a szénsavas levegőt óra hosszat szívják magukba, holott az egészség­tanból tanulják annak káros hatását az egész­ségre vagy pedig, míg az egyik osztálylyal benn van a tanító, addig a többi osztály fel­ügyelet nélkül a szabadban van a téli hónapok­ban, a­mi úgy erkölcsi mint egészségi szem­pontból jó és hasznos nem lehet. S kimondja, hogy e nagyon elszomorító körülménynek a pénzkérdésben van oka, s e nyomorúságon csak az segíthet, a­mi szerinte be is fog kö­vetkezni, ha községi iskolák állíttatnak fel, a­mi a közönségre előnyös lenne, mert kevesebb megterheltetés nélkül jobb iskolákat nyerne. Végül megemlékszik a két községi jel­legű felső népiskoláról, megjegyezvén, hogy szerencséjük sok részben pedig szerencsétlen­ségük ezeknek, hogy községiek. A felső leányiskola új helyiségét, beren­dezését és felszerelését olyannak mondja, mely­re a város büszke lehet; mind­a mellett attól tart, hogy maholnap nem lesz egyetlen egy nö­­­vendéke sem, minek oka az idegenkedés ezen intézettől és a 10 frt magas tandíj, s úgy ezen, valamint a felső fiú népiskola néptelenségén akként vél segíteni, ha polgári iskolákká ala­kíttatnak át. Czikkiró azzal zárja be közleményét, hogy mindaddig, míg óvodáink czélszerű­ és egészséges helylyel és kielégítő felszereléssel nem bírnak; mig alacsony, böszös tantermeinkbe s osztatlan iskoláinkba 120—-150 gyermek van bezsúfolva; mig a tanyai iskolákban néhány kivételével képzettség nélküli zugtanítók mű­ködnek ; mig ezeket tényekkel megc­áfolni nem lehet, eléggé fekete szint nem használhat népnevelésünk állapotának festésére. A czikkíró valóban nagyon fekete szín­ben festette le népnevelésünk állapotát s ha Tarjánnak nem nevezné magát, azt kellene hinnünk, hogy valami szegedi lelkes tanü­gy­­barát vagy épen tanférfiú nézi le a rekonstruált Szeged gloriettjéről városunk nevelés-oktatás­ügyét. Ha így volna, egyenesen azt felelnénk neki, hogy ha mi nekünk is adnának néhány milliót soha meg nem adom fejében, akkor bi­zonyára mi is tudnánk rekonstruálni népneve­­lésünket legalább is oly mérvben mint a sze­gedi szomszédok. Mert ha vannak is városunk­ban nagyon kevés számmal olyan orthodokszok, kik ma is megelégednek azzal, ha az iskola Ütött-kopott düledező helyiségében van s azt mondják, hogy a régi időben tömve voltak az iskolák gyermekekkel s még sem lett a szén­savas levegőtől egyiknek sem baja : mi és ve­lünk e város közönségének legnagyobb része képesek vagyunk felfogni a nevelésioktatás fontosságát s akarnánk is, hogy iskoláink a modern paedagogia minden követelményének megfeleljenek, de az akarat tehetség nélkül végre sem érvényesítheti magát s helyesen jegyzi meg czikkíró, hogy a pénzkérdés bizo­nyára nagy nevelési tekintély, mely előtt nem akarva is meg kell hajolnunk. De vegyük sorba a vádakat s mondjuk el azokra észrevételeinket egész tárgyilagos­sággal. Felteszszük a czikkíróról, hogy nem azon viszketeg fogait kezébe a tollat, a­mely csak olyan egyéneknek a sajátja, kik szeretik a nagyhangú beszédet, hogy feltűnjenek vele, hanem azt akar a elérni vele, hogy az iskolá­inkat fentartó hatóságok s maga a közönség figyelmét felkeltse, a nyomorúságokon javít­son, s ugyanezt teszszük fel a „Vas­ és Vi­déke“ szerkesztőjéről is, ki az utóbbi időben többször foglalkozott városunk nevelés oktatás ügyével lapjában. Elismerjük hogy a czikkben felhalmozott erős vádak sok tekintetben alaposak. Valóban úgy a kisdednevelő­ intézet, mint a gyermek­­menhelyek helyiségei kivéve talán a tarjámét nem egészségesek. De elismerik ezt velünk együtt az iskolaszék s a törvényhatósági bizott­ság tagjai is s a mikor a kisdednevelő intéze­tet a város részére átvet­ék s a gyermekmen­­helyeket felállították, kimondották, hogy ezen intézeteket a kor követelményei szerint fej­lesztik s felvirágozta­ták. S a törvényhatóság a tarjáni menhelynek állandó és eléggé czélszerű­ helyiséget szerzett, a susáni menhely részére szintén egy teljesen czélszerű­ helyiség megvé­telét elhatár­zta s egy ilyen ház keresésével, egy küldöttséget megbízott ; a lakhati üzen­­h­ely helyiségét ideiglenesen jó karba helyezte s egy nagy terem­ építtetésére a költségvetésben a szükséges pénzösszeget felvette, a kisdedne­velő-intézet helyiségének átalakittatását és ki­bővítését elhatározta. De itt azt vagyunk bátran kérdezni a „Vas­ és Vidéke“ szerkesztőjétől, a­ki a szó­ban levő czikk tartalmát magáévá tette, hogyan egyeztetheti össze azt a teljesen ellentétes ál­láspontot, hogy a­mikor egy ilyen czikket ma­gáévá tesz , ugyanakkor mint a törvényható­sági­ bizottság tagja a tövényhatóság által egy­hangúlag hozott azon végzést, hogy a kisded­nevelőintézet rozzant helyisége átalakíttassák, meg akarja — mint halljuk — fölebbezni s midőn másod ízben is a törvényhatósági köz­gyűlésen tárgyaltatik ez ügy első áll fel azok között, kik ellene szavaznak az átalakítta­­tásnak ? Czikkiró felületesen ítél midőn azt mondja, hogy a menhelyek épen nincsenek felszerelve, mert olyan értelemben véve a felszerelést, a­hogy a gyermekmenhelyeknél szokták, mind­három gyermekmenhely fel van eléggé szerelve, nemcsak talicskákkal, hanem más foglalkoztató eszközökkel is. Ez állításunkat a nevezett in­tézetek leltáraival igazolhatjuk, s hiszszük, hogy még jobban fel lesznek szerelve ezután. Hanem hogy a gyermekmenhelyek felállításával a tör­vényhatóság P. Szathmári Károly korcseszmé­jének kívánt e hódolni, azt nem tudjuk, csak azt jegyezzük meg, hogy a gyermekmenhelyek­­ről mi e lapban már adtunk ismertetést s mi sem találjuk a gyermekmenhelyek eszméjét nagyon tökéletesnek. Hogy mi különbség van a kisdednevelő intézetek s a gyermek­menhelyek között, e kérdés tüzetes megoldását ez alkalommal mel­lőzzük s csak röviden jobb hasonlat hiányában azt mondjuk : az a különbség a két intézet között, a­mi az orvostudor és a sebész orvos közt van. két különféle képzettség mellett mindkettő­t gyógyít. A­miket czikkiró az elemi népiskolákra vonatkozólag mond, szintén legnagyobb részt helyeseknek tartjuk, azzal a különbséggel, hogy mi más szemüveggel nézzük városunk népne­velési állapotát. Igaz, hogy van egy két olyan tanterem, melyre gondolva mi is elszomoro­dunk. De megvigasztal bennünket az a kö­rülmény, hogy a népiskolákat fentartó hitfele­kezetek az utóbbi évtizedben nagyon szép ál­dozatokat hoztak a népnevelés érdekében, me­lyeket a fennálló iskolai helyiségek tanúsíta­nak. S nemcsak feltesszük, de határozottan tudjuk és elismeréssel nyilvánítjuk, hogy akar­nak is tenni a hitfelekezetek még többet is is­koláik érdekében, de azt tartják: Róma sem egy nap alatt épült fel. Mélyen érzik azt, hogy még elegendő számni és a mai kor legfokozot­­tabb igényeinek megfelelő iskoláik nincsenek, de akarják hogy legyen s nincs valami nagy okuk pirulni a már meglevők miatt. Nagyon sok városa van e hazának, hol a községi isko­lák sem állanak oly fokon, mint nálunk a fe­lekezetiek. Bírálni könnyű, de terhekkel küzdve gyorsan előre haladni, nehéz. Czikkírónak a tanyai iskolákra mondott bírálatát épen felületesnek találjuk, mert alig van most már két olyan iskola, melyben kép­zettség nélküli zugtanítók működnek. Sőt olyan kitűnő képzettségű tanyai tanítóink vannak, kik bármely iskolának hasznára és díszére vál­nának, s általában elmondhatjuk, hogy az egy­házak a törvényhatóság segítségével a tanyai iskolák rendezésében is nagyon előre haladtak. De itt ismét azt kell kérdeznünk a „Vas­ és Vidéke“ szerkesztőjétől, hogy emlékezik-e, mikor a törvényhatósági közgyűlésen a tanyai iskolák ügyét tárgyalták, ki szavazott ezen is­kolák felvirágoztatása ellen ? . . . Czikkiró a népnevelését és oktatását csak úgy volna képes városunkban kellő színvonalra emelni ha községi iskolák állíttatnának, mivel ez a körülmény a közönségre azért lenne előnyös, hogy kevesebb megterheltetés mellett jobb is­kolákat nyerne. Vájjon az teszi jobbá az isko­lákat, ha felekezeti helyett községi jellegűek ? Ez ismét olyan fogas kérdés, melyet hírneves paedagógusok fejtegettek, de meg nem oldottak. Szerintünk csak abban az egy esetben lehetnének előnyösebbek a községi jellegű is­kolák a felekezetieknél, ha a község dúsgazdag­­ volna. De városunk mint testület maga is sze­gény, s ha községi iskolákat állítana fel, az a közönségnek nem kevesebb, hanem nagyobb megterheltetésével járna, s nagy mérvben fo­kozná a városi adók terheit. A községi felső népiskolákat szerencsé­seknek mondja czikkíró azért, mert a czélnak teljesen megfelelő helyiségekkel és a szükséges taneszközökkel bőven rendelkeznek, de mint­hogy néptelenek, ennek okául a felső leányis­kolánál a­ 10 frt évi tandíjt és azt a körül­ményt tartja, hogy a felekezetek 5—6-ik osz­tályokat tartanak fenn. Annyi bizonyos, hogy felső népiskoláink mintaszerűen vannak­­ be­rendezve, de a 10 frt évi tandíj korán sem magas, mert ennél kevesebbet egy hasonló fo­kú községi iskolában sem fizetnek, de sőt a legtöbb ilyen tanintézetben havonkint 4­0 frt a tandíj. S nálunk a szegény és jó tanulók a tandíj fizetés kötelezettsége alól,fölmentetnek és ingyen tankönyvekkel látatnak el. A felső fiú népiskolában az évi tandíj csak 2 frt s mé­gis kevés a növendék. Miért ? E kérdésre óhajtanánk czikkírótól alapos feleletet. S vájjon ha az elemi iskolák 5—6 osz­tályai eltöröltetnének, s a város a két felső népiskolát polgári iskolákká alakíttatná át , gondolja czikkiró, hogy ezáltal a polgári iskolák benépesednének ? Mi nem hisszük. Csak azt tudjuk, hogy az elemi iskolák 5—6 osztályai­nak a közönség nagy kárára leendő beszünte­téseivel a hitfelekezetek takarítanák meg az ezen osztályokra fordított kiadásokat. Azt kívánta czikkiró, tényekkel c­áfolják meg az általa elmondottakat. Mi elmondtunk annyit, amennyit szükségesnek találtunk, s ha nem győztük meg czikkirót, kérjük, mutassa meg azon módokat nem a papiroson, hanem kézzel foghatólag, amelyek által népnevelésünk siralmas állapotát teljesen megszüntethetjük, s mi leszünk az elsők, kik ezért neki hálával és elismeréssel adózunk. Törvényhatósági közgyűlés, 1886. nov. 16. 17-én. Törvényhatósági közgyűlésünk két ülésen keresztül a közönséget közelebbről érdeklő két ügy­gyel foglalkozott hosszasabb ideig, sorom­póba szállván tíz, tizenkét szónok mindegyik mellett. Az első a mértékhitelesítő hivatalnál a bordók hitelesítéséhez szükséges víz húzásához s a bordó fel- és leállításához, továbbá a mé­réseknél a zsákoláshoz a hitelesítő hivatalnok által alkalmazott egyén részére szedett díjak illetéktelensége és tekintve ezen egyénnek on­nan eltávolítása volt. A jó hoszszúra nyúlt vita és tárgyal­ás folyamán azután azt a tapasztala­tot és meggyőződést kellett merítenünk, hogy itt a Szamecz András felszólalásának kell vala­mi (?) indító okának lenni mert végre is oda lyukadt ki az ügy, hogy ha nem lesz a hitele­sítő hivatalnál Szabó Lajos, hát kell lenni egy másik embernek, mert a tulajdonosok, kik nem hoznak magukkal segéderőt, soká fognak vára­kozni, akkor aztán meg ez lesz a panasz tár­gya. A hitelesítő biztos úr azonban valóban nem jó cselekedett, hogy felsőbb hatósága en­gedélye nélkül tűrt meg sőt talán alkalmazott ott egy embert, aki részére bizonyos dijak sze­dettek, mely dijakat szintén csak ő állapította meg. Most már szent a béke, Szabó Lajos el­távolíttatott, a tanács pedig kihirdette, hogy aki hitelesíttet vagy méret valamit, a fel és le­rakodáshoz segéderőt vigyen magával. Érdekes volt ez ügynél még az is, hogy akadtak embe­rek, nem a közgyűlés tagjai közül, kik a hitele­sítő hivatalnokot még vasárnap délután is fel akar­ták hajtani, hogy búzájukat megmérje, pedig hej de ránk illenék — mint más városokban szo­kásban van — a vasárnap megünneplése. A másik ügy megint a törköly­csere volt. Elmondtuk újra megint azokat a beszédeket amelyeket a múltkor, azon különbséggel, hogy most már a jogügyi szakosztály véleménye is az asztalon feküdt, melyből megtanultuk, hogy mit mond, vagy inkább mit nem mond ez ügy­ben a törvény és hogy ha valaki cserél pálin­káért törkölyt, hát lesz az vétel, mert­­ minden vétel tulajdonképen csere, egyik a pénzt adja a jószágért, a másik a jószágot a pénzért cse­rébe, szóval a törkölycsere nem megengedett cselekmény. De már a tanyáról a gazda a ma­ga főzte törköly pálinkát behozhatja ám a sa­ját­ és cselédjei használatára, csak hogy a pá­linka ne vett pálinka legyen. Ez ügyben külön­ben a bérlő azon ténye keltett leginkább meg­botránkozást, hogy fogadott embereket küldött a kazán-tulajdonosokhoz, akik szép szóval, majd hazadozással, majd szánalmat keltő be­tegségi ürügyek alatt lépre vitték a hiszékeny, vagy szánakozó embereket. Legyünk óvatosak, vigyázok, ez lesz a jelszó ! Ha még azt is elmondjuk, hogy a ma két heti buzatolvajlási ügyből akart Szamecz bizottsági tag valamit faragni a rendőr­ség ellen, de rosz hangból kezdte s így bélé­seit a koncertbe, a fontosabb tárgyakkal végez­tünk. A közgyűlés lefolyását különben a kö­vetkezőkben adjuk: Az elnöki széket mindkét Népnevelésünk állapotáról. A fentebbi czim alatt a „Vásárhely és Vi­déke I. évi 45-ik számában Tarjázsi aláírással egy vezérczikket közöl, melyben városunk óvo­dái és népiskolái biráltatnak meg. A kritika elég higgadtsággal, és jó szán­dékkal, de nem kevesebb felületességgel szól városunk nevelés-oktatás ügyének elmaradott­ságáról s röviden kijelenti, hogy népiskoláink s óvodáink e városnak mostoha gyermekei s hogy ezen állítása mellett szomorú és megczá­­folhatatlan tények bizonyítanak. Meg nem állhatjuk, hogy e közleményt főbb vonásaiban meg ne ismertessü­k olvasóink­kal s észrevételeinket elhallgassuk. A bírálatot czikkíró a kisdedek intéze­tein kezdi s ezekről azt mondja: akár óvoda, akár menhely a nevök, minden név rájok il­lik, csak az nem, melyet viselnek. Különösen a sasáni gyermekmenhelyről azt állítja, hogy ott igen elszomorító állapotok vannak; az ala­csony, bűzös és penészes levegőjű szobában be van zsúfolva az óriási gyermeksereg, és a gyermekóvás nagy elvének ellenére és szégye­nére szívja a szénsavval telített egészségtelen levegőt. De általában úgy a kisdednevelő inté­zet, mint a három menhely helyiségét teljesen alkalmatlannak, sőt egészségi tekintetben .

Next