Hódmező-Vásárhely, 1890. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1890-07-06 / 27. szám
HuszadikMolyaii. 1890. • ______________/'Vgt . Előfizetési dij: vidékre postán és helyben: egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. Megjelen : minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemények, valamint az előfizetési pénzek, hirdetések és ezek dijai a szerkesztőhöz, (III-ik ti ,zed 828. sz. a.) küldendők. L 27-ik szám. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, a k.-m.-vásárhelyi „Gazdasági Egylet“ közlönye. Hirdetési dijak: 4 hasábos petit sor, vagy annak helye egyszeri beiktatásnál 6 kr. kétszerinél 5 kr. többszörinél1 kr. Bélyeg dij minden beigtatás után 30 kr. A nyílt térben a 4 hasábos petitsor dija lő kr. A lapot illető ügyekben naponként csak déli 12 órától délután 2 óráig és este 5 órától 0 és fél óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő, a Városunk fejlődése. Újabb időben hazánk jelesei közül többen komolyan foglalkoznak a vidéki városokkal, azt mondván, hogy a városok jelen fejlődésükben a haladás elvét képviselik; kiváló publicisták meggyőződésük egész erejével hirdetik, hogy a helyes kormánypolitikának a városokra kell támaszkodnia s a városok fejlődését minden lehető eszközökkel elősegíteni. A vidéki városok legnagyobb része felfogva e mondások nagy jelentőségét, nemes versenyre kel a haladásban, az igazi polgárosultság és művelődés feltételeinek megszerzésében, túl akar tenni egymáson a hasznos alkotásokban, melyekre a gazdaság, az ipar, a kultúra oly tágas tért enged ; némelyik kolosszális erejét majdnem túlhaladó áldozatokra ragadtatja magát. Láttuk ezt közelebb a kb. Ítélő táblák elnyeréséért folytatott versenygésben, mely több helyen valóságos harczczá nőtte ki magát. Wekerle pénzügyminiszter a városok ezen versenygése alkalmából egy nála tisztelgő küldöttségnek adott válaszában már túlságosnak nevezi a városok versenygését s azt mondja, sokkal örvendetesebb jelenség volna, ha a városok ahelyett, hogy már létező erőtényezők fölött versenygenek, abban keresnék a verseny nemesítő s az ország szempontjából is csak ürömmel fogadható czéljait, hogy új, eddig nem létezett alkotásokat teremtenek, melyek úgy az ő, mint az ország erőgyarapodását jelentenék. A városokban szunnyadó erőknek a dermedés bűvölete alul felszabadítása s a közhasznú alkotások terére irányítása oly áldásos kezdemény lehetne, melynek elsősorban maga az érdekelt város, de a környéke is, sőt az egész ország látná hasznát. Megmozdulva látni életrevalóbb városainkat ez irányban, mint egy hatalmas tábort, mely a czivilizáczió zászlajára írott czélok felé indul: ez volna az a lélekemelő látvány, melyet az elragadtatás örömének üdvözölnénk s melyből azt a megnyugtató erkölcsi bizonyosságot merítenek, hogy ez az ország élni fog s elfoglalja a műveit államok sorában őt megillető jogos helyét. A miniszter — mint látjuk — igen szépen megjelöli az irányt, melyben a vidéki városoknak haladniok kell, s igaza van abban, hogy az olyan versenygések, mint a milyeneket egyes városok egymással szemben a kb. Ítélő tábla, katonai laktanya s több más állami intézmény elnyerése érdekében elkövetnek, ikább a közélet lázas betegeskedésének, mint egészséges működésének a jele. A szerencsés nyerő az öröm árjában úszik, a reményeiben csalódottan az elkeseredés érzete vesz erőt. Túlságba esik egyik úgy, mint a másik. Sok város rohamosan kivánván haladni a korral, minden korszerű eszmét meg akar valósítani s erejét túlhaladó áldozatokra ragadtatja magát, nem mérlegeli higgadtan erejét, nem látja be, hogy a megkímélt áldozatot mennyivel üdvösebb, kihatásában általánosabb és kamataiban gyümölcsözőbb kulturális avagy anyagi befektetésekre fordíthatja. Ellenben vannak olyan vidéki városok, melyek tul kevésre becsülik anyagi és erkölcsi erejöket s nagyon is vissza tartják magukat az előre haladás utjától; nem akarják belátni, — amit a pénzügyminiszter is mond, — hogy a városokban szunnyadó erőknek a dermedés bűvölete alól felszabadítása oly áldásos munka lenne, melynek hasznát nemcsak a város maga élvezné, hanem az egész ország; nem akarják belátni, hogy a magyar állameszme folyton nagyobb tért hódít s e hódító körútján legszebb diadalait a városoknak köszönheti, hogy a városok előtt azon gondolatnak kell vezérfényként ragyogni, miszerint a magyar név jó hangzásáért, a magyar kultúra jó hírnevéért, egyszóval a magyar dicsőségért ők felelősek. Vannak ismét városok, melyeknek a kormány atyai gondoskodásából a kulturális intézmények egész sora jutott. Mi egyátalában nem vagyunk ily szerencsés helyzetben. Nekünk még küzdeni kell azért, amit némely városok úgyszólván minden erőfeszítés nélkül elértek. De valljuk be őszintén, hogy mi is azon városok közé tartozunk, amelyek — mint fentebb mondánk, — túl kevésre becsülik anyagi erejöket; nem tartják szemek előtt hogy: a közművelődést folytonosan fejleszteni és az anyagi érdekeket czéltudatosan ápolni kell. Igaz, hogy nekünk visszamaradásunk hiányait kell pótolni s kulturális törekvéseinkben nagyon rá vagyunk szorulva a kormány támogatására, de a siker biztosítékait önerőnkben is kell keresnünk. Midőn százados visszamaradásunk hiányait pótolgatjuk, kulturális téren is folyton haladnunk kell s ezen törekvésünkkel sorrendet kell tartanunk. Mindenek előtt szükséges, hogy kitűnő népoktatási tanintézeteink legyenek s a népiskolák úgy felszerelés, mint az alkalmazott tanerők dolgában teljesen a kor színvonalán álljanak. A nemzetek küzdelmei, egymás elleni harcra megdönthetetlen bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy nem a nyers erőé, hanem a nagyobb műveltségé a végső diadal. Fajunk szeretete, a nemzetiségünk fentmaradása iránti óhaj egyaránt követelik, hogy a közművelődés kerek asztalánál minél előkelőbb helyet foglaljunk el. A kultúréért folytatott küzdelem vége: a biztos diadal. Még anyagi boldogulásunknak is ez képezi előföltételét. Városunk a Közművelődés terén még nagyon elmaradott más vidéki városokhoz képest. Népiskolái vannak ugyan már is szép számmal s azok legnagyobb részében hivatott tanítók végzik a tanítást, de a közönség maga nem érdeklődik úgy ezen iskolák iránt, miként kellene. Vannak felső népoktatási tanintézeteink, de ezek közül az egyik fennállása óta sínylik s körülményeink között felvirágozni sohasem fog, a másik csak egy év óta népes; van főgyamasiumunk, de ezt még öreg apáink létesítették. Ezen tanintézetünk évtizedeken keresztül igen szűk anyagi korlátok között mozoghatott s csak az utóbbi években kifejtett anyagi áldozatok emelték virágzóvá. Van gazdasági egyesületünk, de ez csak néhány év óta áll fenn s még mindig kijjával van azon eszközöknek, amelyek segítségével gazdáink a korszerű gazdálkodás minden eszközét megismerhetnék. Van gazdasági szaktanítással egybekapcsolt felső népiskolánk, de ezen tanintézet húsz évi fennállásának ideje alatt sem volt képes életképességét bebizonyítani. Földműves iskolára vagy gazdasági tanintézetre volna inkább szükségünk, de ezt a magunk erején felállítani nem bírjuk. Van iparegyletünk, de az utóbbi években hanyatlásnak indult. Van még ezeken kívül egy-két egyesületünk, de ezek sem virágoznak úgy, miként e nagy népességű városban virágozniuk és sikerrel működniük kellene. De nincs városunknak még igen sok intézménye, melyek előhaladását, fejlődését előmozdítani lennének hivatva. Nincsen még több oly egyesületünk, amelyek funkciói a kulturális és humanitási intézményekben jegyezhetnének fel tisztességes sikereket; nincsenek szövetkezeteink, holott kétségtelen hogy az anyagi téren a boldogulás legbiztosabb útja a szövetkezeteknek van fentartva. Németország kiváló városai leghatalmasabb intézményeiket az egyletek által teremtették és tartják fenn, s épen az egyleti élet az, mely a humanizmusnak is a legszebb szolgálatokat tette. Hogy mit tehetnénk városunk előhaladása érdekében saját erőnkből, miféle kulturális intézményekre volna szükségünk s ezek létesíthetésénél mily joggal kívánhatjuk a kormány támogatását; következő czikküntein mondjuk el. Aratásunk. Városunk határában megkezdték az aratást. A gazdaközönség végre, sok nehéz munka után, egy kis jutalmát kapja fáradságainak és hozzájuthat egy kis pénzhez, hogy eleget tehessen adózási terhes kötelezettségeinek. A mi gazdáink termésének áráért száz kéz nyúlik. Az állami, városi és egyházi adókon kívül nem csekély összegeket kell elfizetgetniök, különösen azoknak, kiket az ármentesítő társulat is boldogít. Most még ez is szaporodik egygyel: a szárazét szabályozó társulat városunk egy nagy területét is bevonta hatáskörébe, az is adót vet a földekre. A föld jövedelméből élő embernek főhet belé a feje, amíg valahogyan ki tudja eszelni hogy jusson is, maradjon is, kötelezettségének is eleget tegyen, a maga szükségeire is megtartson annyit, amennyiből magát és családját eltarthatja. Az idén talán sikerülni fog gazdáinknak ezt a bonyolult számvetést valahogyan megcsinálniok. Azok a vérmes reménységek, amiket az idei termésről tápláltunk, nem válnak be ugyan, hanem azért mégis hálás szívvel mondhatjuk, hogy az isten megáldotta az ember munkáját s az édes anyaföld, ha nem is bőségesen, elég jutalmazólag fogja megfizetni a magot s a fáradságot, amit ráfordítottunk. Termésünk, amint már most kétséget nem szenvedhet, általában jó középszerű lesz. Némely helyütt silányabb, némely helyütt dúsabb; a rozsda igen keveset ártott neki, a jég helylyel-közzel többet, a sok esőzés miatt ittott megdőlt a termés, de nem panaszkodhatunk. Áll ez különösen hazánk fő gabona termelvényéről a búzáról. Szóval: lesz annyi búzánk, a mennyi magunknak kenyérnek való kell s azonfelül a piaczra is vihetünk egy bizonyos mennyiséget, ha ugyan lesz kinek eladni s ha a gabonaárak úgy alakulnak, hogy a gazdának lehet valami nyeresége. De éppen ez a két körülmény az, a mi minit fisrzoláink a Istírszekh nmtusi kilátások mellett is aggódhatnak. Ismeretes az a roppant verseny, amelylyel a magyar gabonának a világpiaczon meg kell küzdenie. Észak-Amerika, sőt újabban India és Ausztrália is, ahol a rengeteg s úgyszólván semmi tőke-értéket nem képviselő friss föld a legextenzivebb s igy bámulatosan olcsó gazdálkodást engedi meg, terményeinkkel mindenütt megjelentek az európai piaczokon s a gabona árát igen nagy mértékben leszorították. A fennálló vámpolitika mellett ezenfelül Oroszország és Románia is erős konkurrenseink még a saját piaczainkon is, annál inkább Németországban és Svájczban, valamint Franczia- és Olaszországban is. Ezek az államok földrajzi fekvésüknél fogva reá volnának utalva a mi gabonánkra, de azért mégis mind kevesebb üzletet csinálhatunk velük, aminek természetesen egyik oka a közös vámterület. Hogy ugyanis az osztrák ipar a mi hazánkban is megtartassák, magas vámtételekkel van védve a külföldi jobb és olcsóbb gyártmányok ellen, amire viszont a nevezett országok azzal feleltek, hogy magas gabonavámokat hoztak be s ily módon a mi terményeinket a maguk piaczairól úgyszólván kirekesztették. Ezért van, hogy a magyar gazda jó és biztos vevőre egyáltalán nem is számíthat. A válságos helyzet növeléséhez járul még a gabonaárak folytonos ingadozása, amely semmi arányban sincs az áralakulás természetes tényezőivel, t. i. a termés nagyságával és fogyasztás szükségletével. A börzéken a gabonával nem szolid kereskedés folyik, hanem hazárd üzérkedés. Tulajdonkép nem is kereskedésről van szó, amelynek a czélja áruk megszerzése és tovább adása, hanem valóságos szerencsejátékról, ahol a szemben álló felek csakis a fortélylyal és furfanggal csinált árhullámzásokra s az árkülönbözetből eredő nyereségre spekulálnak. Ma felhajtják, holnap leszorítják egy-egy gabonanem árát. A piacz esélyei úgyszólván napról-napra változnak s a gazda ember, aki a börze boszorkány-konyhájának a titkaiba nincs beavatva, e mellett minduntalan károsodik. Ily körülmények között nagyon itt volna az ideje annak, a mire gazdáink figyelmét több ízben irányítottuk, hogy szövetkezetbe állva, nyers terményeiket itt helyben dolgoztassák fel Ez esetben nem lennének valóságos rabszolgái az üzéreknek s terményeikből nagyobb hasznot látnának látnának mint most bevesznek. K. M. Polgártársainkhoz, hogy egyetemes tanító gyűlésünk rendezésében minket erkölcsi és anyagi támogatásaikban részesíteni kegyeskedjenek. Tizenkét éve immár, hogy Magyarország néptanítói legutolsó egyetemes gyűlésüket megtartották. A megváltozott viszonyok és körülmények gátolták meg hosszú időn át az új egyetemes tanító gyűlés egybehívását. Ma ezek az akadályok megszűntek. Magyarország 25 ezer néptanítója melegen óhajtja, sőt követeli, hogy az elődeik által s a nemzet népnevelésügyére nagyfontosságú egyetemes tanítógyűlések ismét életbe lépjenek. Ugyanazért az 1878- ban tartott 111. egyetemes tanítógyűlésből kiküldött végrehajtó-bizottságnak m. é. Szent István napján 84 hazai tanítóegyesület és testület képviselői (400-nál több tanitó) által tartott nagy gyűlésen elhatároztatott, hogy i. é. augusztus havában az ország fővárosában, Budapesten, egyet, tanító gyűlés tartassák, melyen a hazai népoktatásügy szolgálatában álló minden tanító, tanítónő, a magasabb népoktatási tanintézetek tanárai, sőt minden tanügybarát egyenlő joggal és kötelezettséggel részt vehet. E határozat alapján a III i. egyetemes tanítógyűlés végrehajtó-bizottsága a magyarországi néptanítók tv. egyetemes gyűlését Budapestre, 1890. évi augusztus hó 20-ra egybehívta. Nem lehet az egyetemes gyűlést vidéken tartani, mivel nincs hazánkban a fővároson kívül város, hol a néptanító annyit láthatna, annyit tanulhatna rövid 3—4 nap alatt, mint Budapesten; továbbá mivel a fővárost, a haza drága kincsét, a nemzet néptanítóinak, népnevelőinek kell elsősorban megismerni és megszeretni, hogy ezt a szeretetet a nemzet reményeinek, a haza jövő polgárainak szívébe is beoltsák. A nagy Széchenyi, a „legnagyobb magyar“ is azért akarta a fővárost emelni, azért áldoz rá milliókat az ország is, hogy Budapest az legyen a magyarnak, mire más művelt államnak, nagyobb országnak saját fővárosa. „Minden nemzetnek van egy szent városa", — mondja Jókai Mór — „melyre kegyelettel és büszkeséggel gondol. Az angol büszkén beszél Londonjáról; Párizsnál számítja a franczia a világ közepét, s az orosz megcsókolja a földet, midőn Moszkvába lép ; — szabad legyen a magyarnak is édes örömét érezni, midőn Budapestre gondol.“ Ki fogja azonban a nemzet közi ezen érzületet, melyre szükségünk van, ébreszteni, fejleszteni s a hazaszeretetet fokozni, ha a néptanítók nagy része ezt maga sem bírta megszerezni ? Maga a halhatatlan Eötvös József báró is ellenezte, hogy a néptanítók egyetemes gyűlése a fővároson kívül tartassék. Ugyanazért a fővárosban létező népoktatási egyletek és tantestületek — az ország tanítóságának kérelmére — készséggel vállalkoztak a IV. egyetemes tanítógyűlés rendezésére, azon reményben, hogy — miként a múltban — most is számíthatnak a magas kormány és a főváros áldozatkész hatóságának a támogatására. A vallás- és közoktatásügyi magyar kir. miniszter úr ő nagyméltósága örömének adott kifejezést hozzánk intézett magas leiratában a felett, hogy a IV. egyet, tanítógyűlést ez évi augusztus havára egybehívtuk, mert e gyűlés — úgymond — kitűnő tényezőként fog szerepelni a nagyobb jelentőségű paedagogiai és didaktikai eszmék tisztázására, a népoktatási ügyünk továbbfejlesztése érdekében szükséges teendők szakszerű megbeszélésére, a néptanítói hivatás eszményibb felfogásának és ebből kifolyólag a népiskola ügye iránti lelkesedésnek terjesztésére. „Ezért a készséggel kilátásba helyezem támogatásomat és figyelemmel fogom kisérni a gyűlés működését.“ A végrehajtó bizottság azon kérelmét azonban, hogy a negyedik egyetemes tanítógyűlés rendezésével járó költségek fedezése czéljából 2000 frt államsegélyt engedélyezzen ő nagyméltósága, fedezet hiányában, nem teljesíthette. Ez a körülmény kényszerít bennünket arra, hogy a magyar társadalom lelkes polgáraihoz forduljunk kérelmünkkel; egyébként nem fedezhetnék a gyűlés rendezésével járó költségeket. Így pl. a felhívások, igazolványok, értesítések, meghívók, bélyegek, postabér, a gyűlés tartama alatt napi „értesítő“, később „napló“ szerkesztése és nyomtatásra, gyorsírók és szolgák díjazása, az iskoláknak háló termekül való berendezése, a tanszer-kiállítás felszerelése is tetemes költségbe kerül. Mindezek s egyéb nélkülözhetlen kiadásaink összege az 1874-ben tartott s 1528 tanitó által látogatott egyetemes gyűlésen 5558 forintra rúgott. Ez évben oly nagy az egyet,gyűlés iránti érdeklődés, hogy 2000-nél is több tanító részvételére számíthatunk, ehez képest kiadásunk, bármennyire takarékoskodjunk is, a fentebb említett összegnél kevesebb nem lehet. A magunk erejéből pedig nem fedezhetjük azt. Budapest főváros hatóságának erkölcsi támogatása felől biztosítva vagyunk ; de ma még nem tudhatjuk, támogathat-e bennünket anyagilag, pénzbeli segélylyel is. Ezért fordulunk bizalommal a nagyközönséghez, a magyar nemzet polgáraihoz: ne vonják meg a t. Mélyen tisztelt Polgártársak !* A f. é. augusztus havában Budapesten tartandó IV. egyetemes tanító gyűlés rendezőbizottsága nevében fordulunk mélyen tisztelt *1elhívást a IV. egyetemet tanitógyűlés rendezőbizottságától vettük egy gyüjtő-ivvel együtt s ajánljuk t. közönségünk becses figyelmébe. Az adakozást 2 untól megkezdvén kijelentjük, hogy adományokat szívesen fogadunk, azokat az Adakozók nevével együtt a gyűjtő ívbe bejegyezzük s a kívánt időre rendeltetési helyére juttatjuk. Szerk. Hod-Mező-Vásárhely, julius 6-án