Hód-Mező-Vásárhely, 1894. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)

1894-01-04 / 1. szám

Hódmező-Vásárhely, 1894. január 4. 1. sz. Huszonnegyedik évfolyam. •®-------------------------®* Előfizetési dij: Egész évre . 4 Ért. Fél évre . . 2 . Negyed évre . 1 . Egyes szám ára 5 kr. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI és SZÉPIRODALMI LAP a „H.-m.-vásárhelyi Gazdasági-egyesület“ közlönye. Megjelenik h­eten­kint kétszer: vasárnap és csütörtök, reggel. •®----------------------------­® Szerkesztőség­i és kiadóhivatal IV. ker. Szentesi­ utca 28. szám. Kéziratok nem adat­nak vissza. Előfizetéseket és hirdetéseket elfo­gad a kiadóhivatal és a HUNGÁRIA könyvnyomda. *®-------------------------­Hirdetések és nyílt­téri közlemények mér­sékelt áron vétetnek fel.. *®------------------------® - Itt állunk a nagy napnak küszöbén. Holnapután fogjuk megünnepelni Jókai Mór 50 éves írói jubileumát. Hány ember van, a­kinek az élete sem terjed 50 esztendőre: Jókai 50 év óta ír. És pedig olyan 50 év óta, amely­ből az első húsz év — a magyar iro­dalmi nyelv megteremtésének, a szabad­ságharcznak, az Absolutismus korának évei — kétszeresen számít. És hogyan ír! Az egész művelt világot meghódítva, nemzetét pedig tanítva, vigasztalva és gyönyörködtet­ve egyszerre. Adjunk hálát az Istennek e nagy ünnepnapon, hogy bennünket J­ó k a i­­v.d megajándékozott! Adjunk hálát, hogy őt a mi számunkra mostanig megtartotta. És a mint rajongón szerető szive­inkben hálás kegyelettel ünnepeljük meg őt e napon , ünnepeljük meg nyilváno­san is impozánsan, a­hogy az nagy ma­gyar városunkhoz illik, a tiszteletére ren­dezett matinén és közvacsorán való tö­meges megjelenésünkkel. Tegyünk félre egy napra minden hétköznapi munkát. Tegyük félre az élet apró küzdelmei köz­ben az eszményi czélokkal szemben ki­fejlődött közönyt, tegyük félre a rideg számítást s ünnepeljünk lel­kesül­tséggel! Mutassuk meg a külföldnek , mint sze­rel­, mint ünnepli a barbár magyar ezt a honfitársát, a kit pusztán t­o­lt­a , a béke és műveltség­e hatalmas fegyvere emelt az emberiség legnagyobbjai közé! És­­kérjük az Istent, hogy tartsa meg nekünk Jókait még soká! Törvényhatóságunk a koszorús köl­tőt 50 éve, irói jubileuma alkalmából a következő irattal üdvözölte, a­melyet a f. hó 6-án Budapesten tartandó ünnepélyen dr. Baksa Lajos polgármester és dr. Endrey Gyula orsz. képviselő fognak az ünnepeltnek átnyújtani. Mélyen tisztelt Hazánkfia. A férfiúnak, a hit, az igaz hazafinak, kit a gondviselés anyagi vagy szellemi ado­mányaival gazdagon megajándékozott, nincs szebb, nem lehet magasztosabb hivatása, mintha a rábízott kincseket híven kezelve, azokat a társadalom, az édes haza üdvére, nemzete boldogitására áldozza, szenteli. Napok az ily férfiak, sugaraik nyomán világosság és tenyésztő melegség áradoz. Mélyen tisztelt Hazánkfia! A bölcs Is­ten kegyelme, midőn gazdagsága kincseit a halandók között kiosztó, a h­is és mégis any­­nyira irigyelt földi javakból nagyságodnak mérsékelt osztályrészt juttatott, de annál gaz­dagabban árasztotta el a magasztosan érző szív, a fenkölten gondolkodó lélek, a teremtő és alkotó erő enyészetet nem ismerő hatal­mával. Örök szerencse nem egyedül önma­gára, hanem főként bálványozott nemzete s annak irodalma felvirágoztatására s örök di­csekvésére ! Ki volt az ugyanis, a ki midőn az ádáz sors bennünket mindentől a mi a magyarnak legszentebb volt, oly kegyetlenül megfoszta, leveretésünk csüggedéseiből fölemelt; a ki, midőn nemzetünk egére kietlen sötétség­ére borult, remek műveiben előttünk a remény­ség vezérlő tűzoszlopát felragyogtatá? Ki volt az, a ki midőn letiportatásunkban hinni nem tudánk, bírni és reményleni megtanított, a ki midőn tagjainkon tompa aléltság vett erőt, izmainkat és idegeinket újabb tevékenységre aczélozá? Ki volt az, a ki az édes hazát bá­natában, bajaiban annál forróbban szeretni, majd midőn a kegyelmes Isten szenvedésein­ket megelégelte, e szegény hazáért, dicső apáink szent örökségéért mindent áldozni és cselekedni folyton buzdított? Hála az isteni gondviselésnek­ voltak többen, voltak sokan, de ön, mélyen tisztelt Hazánkfia a legelsők között és ennél senki magasabban nem lo­­bogtatá ama zászlót, a melyre a haza szent neve volt írva. Ki volt az, a ki műveinek igéivel a tö­rekvő ifju keblét magasztos és szent érzelmek­kel megnépesité, a ki a serdülő leányka fo­gékony szivét a legnemesebb érzések templo­mává avatván, annak oltára tüzet müveinek szakadatlan sorával folyton ápolá ? Ki volt az a ki müvei élvezetének utolérhetetlen vará­zsával nemcsak minket magyarokat bájolt el, hanem az idegen ajkúak között is ezreket és ezreket megnyerve, általa az édes haza ren­dületlen fiaivá és lelkes leányaivá teremtette ? Ki volt az, a ki a magyar életet, a magyar faj erényeit a maguk szeretetre méltóságában, eredetiségében a leghívebben tünteté fel, a ki ha még gyöngéinkre mutatott is, azt a faj szeretet kíméletes gyöngédségével téve? Ki volt az, a ki nyelvezetének tőről fakadt ma­gyarossága, kifejezéseinek páratlan eredetisége, meglepő fordulatai, előadásának varázsa, a magyar érzés, gondolkodás­mód feltüntetése által a regény szép irányában, nyelvezetében a népies a nemzeti irányt diadalra juttatá, a ki úgy szépirodalmi mint verses műveiben is a magyar humort a maga nemes eredetiségé­ben a leghatalmasabban érvényesítette? Ki volt az, a kinek művei népünk minden réte­gében, a palotától a kunyhóig elterjedve, szeplőtlen ideális másával nemzetünk ízlésére, erkölcsére a legnemesítőbb befolyást gyakor­­ló? Ki volt végül az, a­ki irodalmunkban példátlan termékenysége által nemcsak olvasó közönségünket megszázszorozó, hanem bámu­latos lángelméje által fajunkat, sajátságain­kat, magyar lelkületünk egész világát a kül­földdel is megismertetvén, annak csodálatát, becsülését kivívta, irodalmunknak kint és bent tiszteletet és elismerést szerzett? Ön volt az mindenek felett mélyen tisz­telt hazánkfia! Csak természetes azért, ha forrón sze­retett nemzetünk ily örök érdemek előtt igaz tisztelete zászlóját meghajtva, az ön félszáza­dos, eredményekben gazdag írói munkásságá­nak országos ünnepén meg-meg­újuló öröm­ben tör ki. Engedje meg mélyen tisztelt hazánkfia ha Hódmező-Vásárhely törvényhatósági joggal felruházott város tiszta magyar népe a nem­zeti közörömben szintén részt követelve, s a magyar nép millióival, a magyar nemzet osz­tatlan egyetemével együtt érezve, a magyarok Istenétől munkásságára továbbra is kitartást, fáradozásaira a siker hervadhatta» koszorúját, testi és szellemi erejének épsége, üdesége mellé, hosszú életet kérjen, — hogy az Ég bő áldása mellett azt a dicsőséget, mely mü­­vei megírásával a magyar nemzetre háram­lott, a műveit világ, kiválóan pedig a ma­gyarok bálványozó tiszteletével és szereteté­­vel környezetten, teljes földi boldogságban él­rezhesse. Kelt Hódmező-Vásárhely város törvény­­hatósági bizottságának 1893. november hó 22-én s folytatva tartott rendszerinti köz­­gyűlésében. KMETYKO JÓZSEF s. k. BAKSA s. k. főjegyző, polgármester. JÓKAI MÓRI Nyílt levél a szerkesz­tőhöz. Kedves Barátom! Becses lapod I. évi 104. számában szi­ves voltál megmondani azoknak, a kiket illet, hogy kit tanfelügyelőnk meg én kapzsisággal „volnánk“ gyanúsíthatok. Magamba szállottam. Csakugyan kapzsi volnék. De hogyisne ? A vezetésemre bí­zott intézetben minden helyiség fölösleges mennyiségben és minőségben van meg. A zenetermünk nagyszerű ! Torna-helyiségünk vetekedik vele! Van tágas tanári szobánk, fogadó termünk, beteg szobánk stb., stb. Egyszóval van mindenünk ; az igaz hogy azok jutottak eszembe, a­mik éppen nincsen­­nek, avagy nem megfelelők. No de ez mind­egy. Kapzsi vagyok mert olyanokra vágyom, a­mikre mulh­atatlanul szükségünk van. Kapzsi vagyok. Hiszen valódi boldogság az, ha egy iskolának közös a kapuja a má­zsáiéval ! A legjobb gazdák házat se vesznek addig, mig vagyonkájuk biztosítása czéljából közös kapusokat nem szereznek ! Aztán meg ez a mienk nem is amolyan mindenféle kö­zös kapus élet ám ! Sohsem látott emberek jönnek-mennek, alkudoznak, perlekednek, ki­abálnak és még más el sem mondható dolgo­kat cselekesznek a közös udvaron, ki - be hajtogatva a látványosságig gömbölyű „ma­­laczokat." Hiszen ez a sok látni, hallani és szagolni való magán­lakókra is csak áldás lehet, hát még egy iskolára ? Hogyne volnék kap­z­s­i, mikor ettől az áldástól meg aka­rok szabadulni? Mégis csak kapzsi vagyok ! Olyan­­v­il­l­á­g­o­s a közgyűlés határozata, hogy azok is érvelhetnek belőle, a­kik a Présházat és mellékhelyiségeit felajánlottaknak tartják, azok is a­kik nem. És ilyenkor kir. tanfelügye­­lőm meg én elő merünk állani azzal, hogy te, nemes város, add át nekünk a Présház egy, eddig át nem adott kicsiny részét is, mert az intézetnek szüksége van arra s aztán kérdéses.

Next