Hód-Mező-Vásárhely, 1897. július-december (27. évfolyam, 52-104. szám)
1897-07-01 / 52. szám
Csütörtök, 1897- Julius 1. 52. SZÁM. Kuszontyetecki Sofolgam. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADAT,MI ÉS SZÉPIRODALMI LAP. A HÓDMEZŐ-VÁSÁRHELYI GAZDASÁGI EGYESÜLET KÖZLÖNYE Szerkesztőség és kiadóhivatal: Megjelen minden vasárnap és csütörtökön. Előfizetési dij: IV. kerület, Kossuth-tér, templom-bazár 7. szám. Hirdetési dijak: három hasábos petit sorért 3 kr. Egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, negyed évre 1 frt hova minden a lapra vonatkozók küldendők. Bélyegdij 30 kr. Nyilt tér sora 20 kr. *£• Egyes szám ára 5 kr. -t- A vásártér rendezése. Az állami óvónő-képző intézet elhelyezése óta mindig sűrűbben merülnek fel tervek, melyek a vásártér rendezését érintik. Városunk haladni akar a korral, anyagi érdekei azt kívánják, hogy minél több közintézet, vagy hivatal létesüljön nálunk, s valahányszor azon kérdés lép előtérbe, hol helyeztetnének el a szükséges épületek, a legtöbb tervező mindannyiszor önkénytelenül is a vásártérre gondol, ahol ingyen adhat a város közönsége helyet. Így jutott a vásártérre a most már építkezés alatt álló állami polgári fiúiskola is, s így tervezik oda a közkórházat, a kir. járásbíróságot s több más, remélhető állami intézetet is. Hiába is akarná bárki a létesítendő középületeket városunk úgynevezett központján, a városháza környékén elhelyezni. Amikor állami épületről van szó, az állam megkívánja a várostól az ingyen telket, a mi városunknak azonban a mostani központon nincsen telke s anyagi ereje sincsen arra, hogy nagyobb pénzösszegeket áldozhasson telkek vásárlására. Mit tegyen tehát a város? Vagy el kell zárkóznia még a gondolatától is annak, hogy a nagyobb forgalmú városok nívójára emelkedjék, vagy azt kell odaadnia, amit anyagi áldozatok nélkül adhat oda. Ott van a vásártér! — mondják erre sokan. De olyanok is nagy számmal vannak, kik a város fejlődésének csak azt a régi határvonalát akarnák meghagyni, aminek a Kossuth-tér a központja; holott látni való, miképp szűk keretet a fejlődés természetes menete már is átlépte s az új templom környékén egy másik központ állott elő minden tároirozás nélkül, mely épen azért, mert természetes, azt bizonyítja, hogy immár elérkezett az ideje annak, amikor többé nem lehet kitérni e jelenség komoly megfigyelése s ezzel együtt a vásártér rendezése elől. Úgy hallom, hogy a kir. járásbíróság épületét ide tervezik, mivel a régi központon még drága pénzért sem lehet telket adni e monumentálisnak ígérkező épület részére s van egy olyan terv is, mely szerint az állami polgári leányiskolát a »Szarvas« vendéglő helyére volna jó építeni, mivelhogy a »Mária Valéria« utczában nem képes az állam ezen virágzó tanintézetetet fejleszteni telek hiányában. Szinte látom, mily indignácziót kelt e két terv azoknál, kik mindent a régi központban szeretnének elhelyezni s a város többi részét régi elhagyatottságában meghagyni. Pedig indignálódás helyett a higgadt számítgatást érdemlik meg ezen tervek. Én itt ez alkalommal a polgári leányiskola elhelyezésének tervéhez szólok. A »Szarvas« vendéglővel előbb utóbb kell történni valaminek, mert az épület mai rozzant állapotában rohamosan veszti értékét; tenni kell vele valamit a, már ott levő két állami tanintézetre való tekintetből is, hogy azok össze legyenek kötve a belvárossal. Vendéglőnk van már elég s építtethetnek magánvállalkozók is. Leghelyesebb volna tehát valamely kulturális intézet részére átengedni e területet. Az állam közegei itt szeretnének afelsőbb leányiskolává fejlesztendő polgári leányiskola részére egy monumentális épületet emeltetni, amikor aztán három állami tanintézet lenne egymás mellett. De mi történnék ez esetben a polgári leányiskola mostani helyiségével? — kérdezhetik sokan. Hát felhasználtatnék egy olyan iskola elhelyezésére, a miről a város közönségének okvetlenül gondoskodnia kell s a mi máskülönben „Hód-Mező-Vásárhely“ tárczája. Részlet Gurzó Imre „Vázlatok a lélek természettanához" czimű könyvéből. Az egyén élete egybefoly a természet és a társadalom életével s az ember, mint önállóan érző, gondolkodó és cselekvő lény, ezen együttes élet folyásában találja szükségeinek valamint kielégíttetését, úgy élesztését is; de viszont ugyanezen együttes élet folyásában találja különben természetes önösségének korlátait. Ugyanis a léleknek a természeti szükségek érzéséből folyólag a gondolkodásban eredeti és természetes rugója önösség, azoknál az önmaguktól fokozódó vágyaknál és kívánságoknál fogva, amelyek a lehetőség határain túl is csaponganak s nem szűnnek meg az arra való tehetségeket a nehézségek és akadályok ellen küzdésre ösztönözni. Minthogy azonban a szükségek és vágyak által sugallt önelhatározásnak a külső nehézségekkel és akadályokkal szemben való végrehajtásához erő kívántatik, és minthogy ilyen erő kifejtésére az emberi test alkata igen korlátolt képességgel bír, azért az ily nehézségek legyőzésének módjait az ész találja ki azon tehetségek útján, amelyek az okosság és leleményesség révén egyfelől ravaszságban és csalásban, másfelől bölcseségben érnek határt megnyilatkozásukkal. Mert az önösség, mint eredeti és természetes tulajdonság nem szükségképen lesz elfogulttá és egyoldalúvá. Sőt a józan önösség maga óv a törekvések összeütközésétől s okat szolgáltat és alkalmat nyújt a kockázatok mérlegelésére, azaz a meggondolásra, amelyből eredő elhatározásban és cselekvésben már a jellem is nyilatkozik. A természet életére ember befolyással nem bír; annak folyamatát sem egy perezre, sem egy parányban meg nem változtathatja. De a mellett, hogy a természet erőit hasznára fordíthatja, fenségessé és gyönyörrel teljessé teheti magának a létezést a tudás által, ha azt a végtelen észhangot és örök egyensúlyt, amelynek háborítatlan biztosságában a természet csodás jelenségei feltartóztathatatlanul folynak egymásból, megérteni és nem magyarázni akarja. Ellenkezőleg a társadalom életében az emberi akarat a főtényező s noha a természeti erők befolyásától ez sem független, mindazonáltal azok itt csak az emberi természet és tehetségek sajátosságait tüntetik még jobban elő s a társadalmi élet jelenségeiben egészen az ember jelenti ki magát. A lélek természetének is megismerésére tehát legjobban elvezet az egyéni élet azon tényeinek és jelenségeinek vizsgálata, amelyek a társadalmi összetartozás folytán keletkeznek s amelyekből a társadalmi élet jelenségei támadnak. Bármily eszményi czélban állapittattuék is meg az ember hivatása, annak mindenek előtt való szüksége és föladata a megélhetés, mely mind menedéket, mind szabályoztatást a társadalmi összetartozásban talál. Ez a föladat pedig mindenképen küzdéssel jár, s e küzdésnek közönséges tisztes neve: munka. Az embereknek kölcsönösen szükségük van egymás munkájára, szolgálattételére, amiből az egymás kölcsönös megbecsülésének, a társadalmi öszhangnak és egyensúlynak lehetne és kellene következnie. A tények azonban egészen mást bizonyítanak. Az egyéni megélhetés feladata magában foglalja annak biztosítását is, mely czélra a vagyon szolgál eszközül. A megélhetés szükségének érzetével együtt jár tehát a vagyonszerzés ösztöne. Hanem azután a megszerzett vagy készen nyert vagyon fölszabadít a megélhetés gondjától s a szükségtől, mely munkára kényszerít. Mindazonáltal ez a körülmény magában a társadalmi egyensúlyt még nem szükségképen rontja meg. De azok az előnyök, amelyekben a vagyonnál fogva részesülhetni,• az a hatalom és befolyás, amely a társadalomban a vagyon által gyakorolható, a vagyonszerzést, a vagyonhoz jutást az egyéni életnek nemcsak közvetlen első, hanem legfőbb czéljává emeli, mely véget nem érő czélnak rendeltetik alá minden más emberi feladat. S ettől fogva a megélhetésért folytatott küzdés