Hód-Mező-Vásárhely, 1897. július-december (27. évfolyam, 52-104. szám)

1897-07-01 / 52. szám

Csütörtök, 189­7- Julius 1. 52. SZÁM. Kuszontyeteck­i Sofolgam. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADAT,MI ÉS SZÉPIRODALMI LAP. A HÓDMEZŐ-VÁSÁRHELYI GAZDASÁGI EGYESÜLET KÖZLÖNYE Szerkesztőség és kiadóhivatal: Megjelen minden vasárnap és csütörtökön. Előfizetési dij: IV. kerület, Kossuth-tér, templom-bazár 7. szám. Hirdetési dijak: három hasábos petit sorért 3 kr. Egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, negyed évre 1 frt hova minden a lapra vonatkozók küldendők. Bélyegdij 30 kr. Nyilt tér sora 20 kr. *£• Egyes szám ára 5 kr. -t- A vásártér rendezése. Az állami óvónő-képző intézet elhe­lyezése óta mindig sűrűbben merülnek fel tervek, melyek a vásártér rendezését érintik. Városunk haladni akar a korral, anyagi érdekei azt kívánják, hogy minél több közintézet, vagy hivatal létesüljön nálunk, s valahányszor azon kérdés lép előtérbe, hol helyeztetnének el a szüksé­ges épületek, a legtöbb tervező mind­annyiszor önkénytelenül is a vásártérre gondol, a­hol ingyen adhat a város kö­zönsége helyet. Így jutott a­ vásártérre a most már építkezés alatt álló állami polgári fiúis­kola is, s így tervezik oda a közkórhá­zat, a kir. járásbíróságot s több más, remélhető állami intézetet is. Hiába is akarná bárki a létesítendő középületeket városunk úgy­nevezett köz­pontján, a városháza környékén elhe­lyezni. A­mikor állami épületről van szó, az állam megkívánja a várostól az in­gyen telket, a mi városunknak azonban a mostani központon nincsen telke s anyagi ereje sincsen arra, hogy nagyobb pénzösszegeket áldozhasson telkek vásár­lására. Mit tegyen tehát a város? Vagy el kell zárkóznia még a gondolatától is an­nak, hogy a nagyobb forgalmú városok nívójára emelkedjék, vagy azt kell oda­adnia, a­mit anyagi áldozatok nélkül adhat oda. Ott van a vásártér! — mondják erre sokan. De olyanok is nagy szám­mal vannak, kik a város fejlődésének csak azt a régi határvonalát akarnák meghagyni, a­minek a Kossuth-tér a központja; holott látni való, mikép­p szűk keretet a fejlődés természetes me­nete már is átlépte s az új­ templom kör­nyékén egy másik központ állott elő minden tároirozás nélkül, mely épen azért, mert természetes, azt bizonyítja, hogy immár elérkezett az ideje annak, a­mikor többé nem lehet kitérni e jelen­ség komoly megfigyelése s ezzel együtt a vásártér rendezése elől. Úgy hallom, hogy a kir. járásbíró­ság épületét ide tervezik, mivel a régi központon még drága pénzért sem lehet telket adni e monumentálisnak ígérkező épület részére s van egy olyan terv is, mely szerint az állami polgári leányisko­lát a »Szarvas« vendéglő helyére volna jó építeni, mivelhogy a »Mária Valéria« utczában nem képes az állam ezen vi­rágzó tanintézetetet fejleszteni telek hiá­nyában. Szinte látom, mily indignácziót kelt e két terv azoknál, kik mindent a régi központban szeretnének elhelyezni s a város többi részét régi elhagyatottságá­­ban meghagyni. Pedig indignálódás he­lyett a higgadt számítgatást érdemlik meg ezen tervek. Én itt ez alkalommal a polgári le­ányiskola elhelyezésének tervéhez szólok. A »Szarvas« vendéglővel előbb utóbb kell történni valaminek, mert az épület mai rozzant állapotában rohamosan veszti értékét; tenni kell vele valamit a, már ott levő két állami tanintézetre való te­kintetből is, hogy azok össze legyenek kötve a belvárossal. Vendéglőnk van már elég s építtethetnek magán­vállalkozók is. Leghelyesebb volna tehát valamely kulturális intézet részére átengedni e területet. Az állam közegei itt szeretnének a­­felsőbb leányiskolává fejlesztendő polgári leányiskola részére egy monumentális épü­letet emeltetni, a­mikor aztán három ál­lami tanintézet lenne egymás mellett. De mi történnék ez esetben a pol­gári leányiskola mostani helyiségével? — kérdezhetik sokan. Hát felhasznál­tatnék egy olyan iskola elhelyezésére, a miről a város közönségének okvetlenül gondoskodnia kell s a mi máskülönben­ ­ „Hód-Mező-Vásárhely“ tárczája. Részlet Gurzó Imre „Vázlatok a lélek természettanához" czimű­ könyvéből. Az egyén élete egybe­foly a természet és a társadalom életével s az ember, mint önállóan érző, gondolkodó és cselekvő lény, ezen együttes élet folyásában találja szüksé­geinek valamint kielégíttetését, úgy élesztését is; de viszont ugyanezen együttes élet folyá­sában találja különben természetes önösségé­­nek korlátait. Ugyanis a léleknek a természeti szüksé­gek érzéséből folyólag a gondolkodásban ere­deti és természetes rugója önösség, azoknál az önmaguktól fokozódó vágyaknál és kívánsá­goknál fogva, a­melyek a lehetőség határain túl is csaponganak s nem szűnnek meg az arra való tehetségeket a nehézségek és aka­dályok ellen küzdésre ösztönözni. Minthogy azonban a szükségek és vágyak által sugallt önelhatározásnak a külső nehéz­ségekkel és akadályokkal szemben való vég­rehajtásához erő kívántatik, é­s minthogy ilyen erő kifejtésére az emberi test alkata igen korlátolt képességgel bír, azért az ily nehéz­ségek legyőzésének módjait az ész találja ki azon tehetségek útján, a­melyek az okosság és leleményesség révén egyfelől ravaszságban és csalásban, másfelől bölcseségben érnek ha­tárt megnyilatkozásukkal. Mert az önösség, mint eredeti és természetes tulajdonság nem szükségképen lesz elfogulttá és egyoldalúvá. Sőt a józan önösség maga óv a törekvések összeütközésétől s okat szolgáltat és alkalmat nyújt a koc­kázatok mérlegelésére, azaz a meg­gondolásra, amelyből eredő elhatározásban és cselekvésben már a jellem is nyilatkozik. A természet életére ember befolyással nem bír; annak folyamatát sem egy perezre, sem egy parányban meg nem változtathatja. De a mellett, hogy a természet erőit hasznára for­díthatja, fenségessé és gyönyörrel teljessé te­heti magának a létezést a tudás által, ha azt a végtelen észhangot és örök egyensúlyt, amelynek háborítatlan biztosságában a ter­mészet csodás jelenségei feltartóztathatatlanul folynak egymásból, megérteni és nem magya­rázni akarja. Ellenkezőleg a társadalom életében az emberi akarat a főtényező s noha a természeti erők befolyásától ez sem független, mindazon­által azok itt csak az emberi természet és tehetségek sajátosságait tüntetik még jobban elő s a társadalmi élet jelenségeiben egészen az ember jelenti ki magát. A lélek természetének is megismerésére tehát legjobban elvezet az egyéni élet azon tényeinek és jelenségeinek vizsgálata, a­me­lyek a társadalmi összetartozás folytán kelet­keznek s a­melyekből a társadalmi élet jelen­ségei támadnak. Bármily eszményi czélban állapittattuék is meg az ember hivatása, annak mindenek előtt való szüksége és föladata a megélhetés, mely mind menedéket, mind szabályoztatást a társadalmi összetartozásban talál. Ez a föl­adat pedig mindenképen küzdéssel jár, s e küzdésnek közönséges tisztes neve: munka. Az embereknek kölcsönösen szükségük van egymás munkájára, szolgálattételére, a­miből az egymás kölcsönös megbecsülésének, a társadalmi öszhangnak és egyensúlynak le­hetne és kellene következnie. A tények azon­ban egészen mást bizonyítanak. Az egyéni megélhetés feladata magában foglalja annak biztosítását is, mely czélra a vagyon szolgál eszközül. A megélhetés szüksé­gének érzetével együtt jár tehát a vagyonszer­zés ösztöne. Hanem azután a megszerzett vagy készen nyert vagyon fölszabadít a megélhetés gondjától s a szükségtől, mely munkára kény­szerít. Mindazonáltal ez a körülmény magában a társadalmi egyensúlyt még nem szükségké­pen rontja meg. De azok az előnyök, a­me­lyekben a vagyonnál fogva részesülhetni,­­• az a hatalom és befolyás, a­mely a társadalom­ban a vagyon által gyakorolható, a vagyon­szerzést, a vagyonhoz jutást az egyéni életnek nemcsak közvetlen első, hanem legfőbb czél­­jává emeli, mely véget nem érő czélnak ren­deltetik alá minden más emberi feladat. S ettől fogva a megélhetésért folytatott küzdés

Next