Hódmezővásárhely, 1909. január-június (39. évfolyam, 1-78. szám)

1909-01-01 / 1. szám

Péntek 1906. Január hót. 1. szám. Harminckilencedik évfolyam. Szerkesztőés­i ktiadóhivatal: V., Kossuth-tér.ev. term. templombazár. Megjelenik: minden kedden, renteken és vasárnap. Telkon : 85.Z. POLITIKAI L­A­P. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos : ROTH ANTAL. Helyben. Előfizetési dij : Vidékre. Negyed évre 80 f. | Negyed évre 1 K. 60 f. Fél évre 1 K. 60 f. | Fél évre 3 K. 20 f. Egész évre 3 K. 20 f. | Egész évre 6 K. 40 f. Egyes sírm­ára 2 fillér. i mű (R. A.) -i magy' történe­lemben neveztes dám­ marad az 1908-ik estendő, mirt úgy a bel, mint a klső politai viszo­nyok igen zártak, yannyira ziláltak, hogy néhány év előtt még nagyobb katasztrától is lehetett tartani. Azonban — amit a jelek mutatják — gy a ülő rende­zetlen politikai helyzet, mint a külső veszélyeet tal sikerül eloszlatni s háldozat imán is, meg­találják módját annak, hogy a renes kerekigásba jussunk. Az ipar és­reske­­delem, a politius és dlomata urak kisded békáit ke­vesen fizetik meg . ámcsak a élesen dühöngő bojlett teszi önkre iparunkat és kereskedelm­ket, hanem a belső bizonytali hely­zet is. Nemzetünk nagyjaira óriási feladat vár az 909-ik évn. A három év óta tegődő koalíciós politi, amelyn min­den tudomány abban mdt ki, hogy kenyeret iztosítson hány bizonytalan e­sztenciám nem arra való, hogy örök idők talp­köve legyen a magyar fizikai életnek, annál­­ inkább, ért a szabadelvű szem ezen politi­­kából teljesen átüzve­­. A magyar temperaratum nem tűri meg,­ hogy igya­­zán kimondjuk­ a csalópoli­­tikát. A magy­ ember irmé­­szete nem egyek azzal,hogy külső hatalom :­ pápa átkoz­zon belügyeibe ! feldúlja fele­kezeti békét. Függetlenségtörekvésk is csak úgy fejlődtnek Aztriá­­val szemben, ha szabad­ség szelleme lengi a magyr poli­tikát. Nemzetünk próbált sbad­­elvű politikusai,akik hám év óta visszavonult a polkától, nagy feladat vannál is i­ább, mert a mai kaányférfi is érzik, hogy a ré gárda­élkül nem boldogulnak. Három év ótojástánc jár a kormány, ami elvégre nem lehet örök időke át folatni. Higgadt, nyugodkomoly mun­kára van szükségegy nézeti államunkat kiépít. A szabadelvű kor verfér­­fijainak nem szá a fejük nyújtott kezet visutasital an­nál is inkább, meg az igazi elégtételük; azon a politisjuk­­ból egy jottányi sem sibad engedniük, mert nemi étünk biztos létalapja ugzik zon. Különben is, mai ezető politikusok és orszöglést­öbb­­ség, belátja ezt sík frmát keresnek ahhoz, Iva 67-esek­­kel kötendő egyezeülső képe is megfelelő legye ez len a legkönnyebb . . . Az uj esztendőben minden komoly hazafira nagy szükség lesz, mert az uj választási tör­vény egész politikai életünket fel fogja forgatni. Nem lehet tudni, hogy milyen elemek fognak is­mét a felszínre kerülni, és ezért szükséges a terepet előre meg­munkálni. Nem arról van szó, hogy kik kormányozzanak, hanem arról van szó, hogy akik kormányoz­nak, azok a haza minden pol­gára javát mozdítsák elő s ne szítsák a felekezeti békét s ne nyomják el a jognélküli embertö­megeket, hanem teljes fényében ragyogjon a lelkiismereti szabad­ság s minden igaz magyar em­ber részesüljön az összes emberi jogokban. Ha ez beteljesedik s az ég is ráadja áldását mezőinkre : bol­dog új évünk lesz, impressionizmus a festészetben. Tornyai, mint impressionista. Irta: Gonda József dr. (A második közlemény.) Az impressionizmus tulajdonkép a XIX. század művészeti renaisance-a. Radikális forradalom a formák ellen. Az ifjú, erős, fejlődni akaró, indivi­duális tehetségeknek sorakozása az akadémiák hideg és vérszegény elmé­leteivel szemben. Keletkezett pedig a múlt század 30 as éveiben, akkor, midőn az aka­démiák szürke és avult művészeti igazságai valósággal lehetetlenné tet­tek minden művészeti önállóságot s merőben a sablon patinájával vontak be minden szabadelvű művészeti evo­lúciót. Az akadémiák pedantériája és­ féltékenysége szinte páratlanul állott a múlt század 30-as és 40-es éveiben. Az ifjú festő-generáció tehetségtelen, szürke doktrinérektől volt kénytelen a szabadságot és függetlenséget kö­vetelő művészetet tanulni. Az alkotni vágyó elme vonalakat rajzolt, fabábo­kat kopírozott, redőket árnyékolt. A festők teljesen sablonok és receptek szerint dolgoztak. Adva volt az előtér, a középtér, a háttér s adva voltak e testek színei és méretei is. Elosztandók voltak a színek a festményen, elkülö­nítendő volt a fény és az árnyék, elkülönítendők voltak a hideg és me­leg színek. Meg voltak szabva a fest­mény alakjainak méretei. Hogy a fej az egész test hányadrésze lehet, hogy­ a test mozdulatok minő törés és milyen szög alatt történhetnek. Elő voltak írva a színek. Az előtérnek sötétnek a középtérnek világosnak és a hát­térnek szürkének kellett lenni, elő lévén irva, hogy az árnyék minden­kor barna, a fű okvetlen zöld, az ég kék, a hegyek kékes-zöldek legyenek. Szóval a festő egyénisége, önállósága, ereje, tehetsége teljességgel alá volt rendelve a száraz akadémikus elméle­teknek. A festmények tárgya rendszerint az uralkodó arisztokrácia és közép­­osztály ízléséhez simult s a művelt embert akkor elsősorban a történelmi tárgyú képek érdekelvén, a 30 as évek festői Európaszerte hatalmas csata­képeket, hadi és udvari felvonulásokat, vizenyős, romantikus tárgyú festmé­nyeket, szóval mindig olyan dolgokat komponáltak, amelyeket ők maguk sohasem láttak s a tárgy közvetlen szemléletéből művészi inspirációt so­hasem meríthettek. Minden művészetek ősforrása, igaz édesanyja, az­ örökkévaló ter­mészet. Az akadémikusok hűvös és kendőzött elméleteiből tehát a művé­szetek ősforrásához, a természethez kellett visszatérni a festészetnek is. Azonban a természet­szemlélet és a természet szépségeinek, a ter­mészeti tárgyaknak minden mellékíz nélküli, közvetlen és hamisítatlan meg­festése csak­ a múlt század 40 es évei­ben történik, amikor az úttörő francia naturalista Auguste Courbet nyíltan és vehemsen foglalt állást az akadé­mikusokkal szemben s azt hirdeti, hogy a festő csak azt festheti igazán, amit tulajdon szemeivel látott és azt is csak úgy festheti, ahogy épen látta. Radikális fellépése, szilaj, szinte erőszakosan elszánt harca felhívja kortársainak figyelmét a természet ta­nulmányozására s támadásával hatal­mas réstt ütvén a konzervatív művé­szeti dogmákon, erőt, bátorságot és kitartást önt a fiatal generációba is. Kortársai: Millet, Rousseau, Dupré és Corot már művészeti hitvallásuk­nak tartják a természet hiúságos ta­nulmányozását s a fontainebleaui erdő mélyébe rejtőzve, teli tüdővel szívják lelkükbe a természet fenségesen szép, csodásan igaz és hamisatlanul őszinte impressióit s kifényezett, üres, léleknélküli színpadi tablókra emlé­keztető pózoló csataképek helyett a természetet magát igyekeznek igaz egyszerűségében a vászonra lopni. A modern festészet radikális, szinte forradalmi hatásának különben egyik pregnáns oka, — amelyet talán már előbb fel kellett volna említenem, — a színszemlélet gyökeres átalaku­lása volt. A modern festők ugyanis az ő gondos és ízekre ható természettanul­mányaik során felfedezték azt az óriási fizikai különbséget, amely a műteremben egy oldalról világított tárgyak és a szabad ég alatt meg­világított tárgyak között és a tárgyak szemlélete szempontjából konstatál­ható. Ez a felfedezés valóságos művé­szeti forradalmat teremtett. A műterem egyoldalú világításá­ban ugyanis egészen más a tárgyak elhelyezkedése, egészen más azok színe, mint a szabadban, ahol a min­den oldalról előtörő fény körülöleli, átvilágítja, szinte színeire bontja a testeket. Változván a fényforrás, változnak a színek is s a­mi a műterem világí­tásában esetleg sötét, ugyanaz a test a szabad levegő színes fényözönében már világos, kékes tónusokat is kap. A műteremben a színek állan­dóak, legfeljebb egy ugyanazon szín­nek variációi, a szabad tér fényhullá­mai ellenben, át meg át­világítják, a színek egész skálájára bontják a tár­gyak körvonalait. A­mi tehát a műteremben sötét, vagy zöld, épenséggel nem követke­zik, hogy a szabadtér fényözönében szintén sötét, vagy zöld legyen. A­minthogy nem is az ! Ez a színmegismerés, óriási szín­­forradalmat teremtett, mert a festők­nek egészen más szempontból, egé­szen új világításban kellett nézniük a testeket; szakítaniuk kellett az avult doktrínákkal, mert más lévén a vilá­gosság, más lett a kép is ! Sőt Courbet és társai, elsősorban Corot és Millet, a levegő színvariációin kívül még mást is meglátnak. Corot már észreveszi, hogy a levegő burá­ján át tekintve, a tárgyak a szemben nem miniatűrszerűleg jelentkeznek, azaz a szemlélő nem látja a fák lombozatának leveleit, a leveleken az erecskéket, nem látja az ember haja­­szálait, ujjait külön-külön, szóval nem lát detailokat, de lát fény és szim­­­ónusokat, egybefolyó vonalakat, a­melyek azután együttesen, összhatás­kép teremtik meg a szem recehár­tyáján a képet. Ím az impressionizmus, a han­gulat, szín és levegő-festés első út­törője ! Nem egyes festők különcködésé­ről, nem rövid életű divatszeszélyről van itt tehát szó, hanem szervesen fejlődő művészeti akcióról, amely a tárgyak át világításának megismerésé­vel, a színek hatásának megértésével, öntudatos és logikus irányban a fes­tészeti impressionizmushoz vezetett. Az úttörő naturalisták művészeti iránya azonban mielőtt az impressioniz­­musban betetőződött volna, előbb még egy sajátszerű művészeti áramlat sod­rába került és ez volt az úgynevezett tiszta naturalizmus. Ez a művészeti irány, amelyet a hatvanas években Franciaországban Bastien­ Lepage képviselt, a természet hűséges és a részletekig pontos meg­rögzítését követelte. A képek technikája brilliáns, le­vegőjük, tónusuk világos és üde, ki­dolgozásuk minuciózusan pontos, szinte hű, zsarnoki fotográfiája a természet­nek és a modellnak. Ez irány kép­viselői nem ú­ műterem koncentrált világításában, de a természet fény­özönében dolgoznak, azonban hűvös tárgyilagossággal, az egyéni tempera­mentum teljes leszerelésével. Szó sze­rint fogták fel a fontainebleaui mes­terek tanítását s hiven, mereven, szinte gépiesen kopirozták a természe­tet, azonban az egyéni temperamen­tum, a művészi individualitás teljes kiküszöbölése mellett. (Folytatom.)

Next