Hódmezővásárhely, 1914. január (44. évfolyam)
1914-01-01
Távirat Telefon. Hódmezővásárhely. Decz. 31. Halálos ítélet. Ma két halálos ítéletet mondott ki az osztrák bíróság, és mindkét halálraítélt asszony, Prompasen Antónia a szeretőjét, Neubauer József szeretője pedig a férjét ölte meg. Mindkettőt kötél általi halálra ítélték. Szülészek párbaja. Nádsi szabadkai színigazgató párbajt vívott a Szendrey színigazgató fiával. Nádasi súlyosan megsérült., Milliós nyeremény. A Jelzálog Hitelbank konvertált sorsjegyének egy milliós főnyereményét Adlerbe, csei kereskedő "nyerte meg. A nyereménnyel azonban egy kis baj van. Adler sikkasztás miatt Amerikába szökött. Vájjon jelentkezik-e majd a nyeremény felvételéért? Egy másik hír szerint Marberger kereskedő nyerte meg a milliót. Nagy betörés, Szabadkán a Dávid R. ékszerboltjába az éjjel betörtek s 20ezer korona értékű ékszert elvittek. Beteg a szultán. Konstantinápolyból jelentik hogy a szultán nagy betegséggel óta eszméletlen. Halálát minden percben várják. Utóhangok a Mari tárlatáról: »A költő és a sorsharag egy anyaméhből született« Eh! Hagyjuk el ezt a sablonos, ősi hangnemet, kezdjük csak prózában. Nem is képzelik sokan, hogy micsoda ínyenceknek való élvezet, micsoda isteni mulatság szabadon, érdek nélkül, a más kiállításán ülni és egyebet mit se tenni, csak figyelni a közönséget. A Mári kiállítása részeltetett engemet e nem mindennapi gyönyörűségben s én kihasználtam az alkalmat ahogy csak tőlem tellett. íme, néhány ott szerzett impresszióm és tapasztalatom : A közönség,az aranyos jó közönség, szentül meg van arról győződve, hogy áldozatot, kedves, kötelességszerű áldozatot hoz azzal a művészetnek és a művésznek akkor, amikor egy hatosért megengedi, hogy a lelke legszentélyébe, a legtitkosabb szobájába akárki beléphessen, bizony nagyon sokszor bizony nagyon is sáros csizmában. Föltéve természetesen, hogy igazi művész és igazi lelki élményeket ad az egy hatos ellenében, nem pedig lélek nélküli, kiállításra gyártott toázolmányokat. Ez a két, lényegesen különböző, sőt ellentétes dolog ugyan teljesen mintegy az aranyos jó közönségnek általában é^kg^^vásárhelyi közönségnek is. Vagy ha úgy tetszik: különösen a vásárhelyi közönségnek. Mert hiába öntötte ezt a jó magyar talajt lelkének a verejtékével Török Károlytól kezdve, Béla cigányon át egész Kis Lajos öcsénkig annyi jóravaló önzetlen és nemes tehetség; azért a vásárhelyi közönség, — mély tisztelet a kivételnek! — sokkal együgyübb e tekintetben a vak légynél. Az meg tudja különböztetni a lépes mézet a kocsikenőcstől, de ez nem a művészetet a képtől. Neki kép-kép. Legfelebb az ár különbözteti meg egyiket a másiktól, így esett azután meg, hogy az idevaló, kiállítóktól sajnáltak 20 koronát; a pesti sokkal hitványabb, tartalmatlanabb, de fortélyosabb pingálmányért szívesen adtak 2—300 vagy több koronákat. No de, dicsértetessék ezért is a Jézus szent neve. Mindenesetre azonban érdekes és a krónikás följegyzésére méltó, hogy a Gaál István tárlatán a legjobb képet a későn jövő Zsarkó Antal vette meg és a Mári tárlatát legigazabb szívből élvezte és legjobban megértette — a művészeken kívül — egy tíz esztendős, 4-ik elemibe járdogáló kis fiúcska, ki neveztetik Pákozdy Ferkónak. Ez eddig rendben van, érthető és természetes, de ha majd Ferkő öcsénk a gimnáziumba kerül, mit fog majd csinálni vele az igazgató úr?.. Mit a tudós tanári kar?? Ez az, ami egy kissé aggaszt engemet. Már a belépésnél meglátja az ember, különösen az átkozott szemű piktorember! — hogy ki jött el csak úgy — hogy is mondjam? — a kegyelemből és kit hozott a szíve. Van aki nagyképű kritizálással, szellemes aranyköpéssel akarja eltakarni és éppen ezzel fedi fel a lelke végtelen sivárságát. Azt a szorongást is élvezet nézni, azt a belső szorongást, amely külső megnyilvánulásában oly igen hasonlatos egy egészen másminemű szorongáshoz; ez az, mikor megáll valaki tudós képpel egy szerény kép előtt és nagyon de nagyon szeretne valamit mondani, de egy árva szót sem tud mondani, csak megáll, néz és km.. így áll, úgy képzelem, egy vidéki tűzoltó főparancsnok a Felség előtt. Ilyenkor azután nem csodálandó, ha a szegény delikvens nagyobb dologra képtelen leven, elköp a szentegyházban s megereszt egy-egy triviális, nem ordináré viccet. (Jobb magyar szót nem találok rá hevenyében.) Oh, azok az ordináré viccek, ezek az elköpések a lelke szentélyében, hogy eshetnek a szegény, érzékeny lelkű művésznek, gondolt-e erre valaha az, aki megcselekszik. Aligha. Egy pár példa: Egy fehér lelkű úriasszonynak több gyermek édesanyjának az ura megvett egy képet. Falusi udvar, a kerítésen pár színes ruha kiakasztva száradni, fölötte derült nyugalom. EZ az egész téma, de eben az az asszony a maga tiszta, derült lelkét megtalálta. Egy szellemes úri ismerős azonnal élt az alkalommal s elsütötte a jó viccet: azért veszed meg éppen ezt, mert piros szoknya van rajta kiakasztva! Oh, irgalom atyja (piros blúzos Reggeli!) Ne hagyj el!!. Egy jónevű aranyos óvónénike egy képre, amelyet e sorok szerény írója vett meg, azt az ítéletet hirdette ki Ő Felsége a Többség nevében, hogy azt igazán kár volt kiállítani. Azon a felhők nem felhők, hanem halogatuskák, amilyeneket ő szokott árulni jótékony célra a nőegyletek estélyein. Oh, nőegyleti szent estély, könyörögj érettünk bűnös művészekért, most és halálunk Óráján Amen!.. Bejön egy jó húsban levő úr négy kis gyermekével egyetemben. Már a lépésén, min,den mozdulatán első pillanatra meglátja a félszemű is, hogy sokkal inkább fajfenntartásra mint művészeti lendülésekre teremtődzött. Aszongya: — Messziről csak mutatnak valamit a képek. — Illő távolság kell nekik, mondok. — A kétségbe vonhatatlan remekműveket azonban, — pardon! — meg lehet nézni egészen közelről is, akár nagyítós üveggel is, kérem! — Persze, hogy meglehet! Sőt meglehet olvasni azt is, hogy hány szál szőr van a «természetisen megfestett« nyúlnak a hasán! És meghajtván magamat és telkemet ekkora massza műtörténeti tudomány előtt, — véget ért a cercle. Ez a jő ur nyilván Auspitz Arany Jenő János ur kritikáján nevelődött — elsőrangú müitészszé. Oh Arany János nevemen való szent szűz, irgalmazz minekünk, szélesen festő piktoroknak. Irgalmazz minékünk! Az se éppen utolsó vicc, noha az özönvíz óta mindig használják az igazi »műpártolók«, mikor a belépésnél kijelentik, hogy a java kép már mind elkelt. Vagy vásárhelyiesen szólva: ennek ugyan már kivették a zsírját! Akkor rábök egyre az ujjával ezt én is megvettem volna; sajnálom, hogy már elkapták az orrom elől. Vannak még jó viccek a földön, csak az legyen, aki élvezze őket... Mártélyon az őszi délután arany tónusában fürdik minden. A falu felett azúrkék ég, kék ég alján sárga, mámorossárga nyárfák. Olyan csudálatos, mesés szép itt minden, akár a Kapri-szigeti kék barlangban. Az emberek, hölgyek és férfiak, kiint ülnek, pipálnak és köpködnek a ház előtt, vagy sütkéreznek a parton, nézik, mekkorát apadt a Víz?.. Némelyik a kertben fütyörészve piszmog, másik az istállóból talyicskázza ki a gőzölgő trágyát. Szóval él minden szent, békességben. Egyszerre ismeretlen, gyanús zúgás hallszik, mintha távoli égzengés közelednék. Antombil... szólal meg egy világjártas ember. De hiába tekerődnek a nyakak jobbra meg balra, északnak, délnek, nyugatnak, sem a Bauer urék, sem a Hódi úr autombilja nem látszik semerre. Más automobil pedig nincs a világon, azt ugyan kár volna vigyázni. A zúgás azonban nem szűnik, sőt közeledik és szinte megrémítő dugássá válik. A repülő embert kiáltja öt torok is egyszerre. Az égre néznek s az egyszerű, a mindennapi gondban elfásult arcok neki pirulnak, a szemek égnek s egy fohászszerű sóhaj hagyja el az ajkat. Ebben a nem is hallhatót sóhajban, az arcok pirjában, a szemek ragyogásában benne van: ime az ember, a porban csúszó ember, a mi csontunkról és vérünkből való ember fönt repül az egekben. A magasságban. Ez a jelenet csak így történhetett, igy történt és nem is történhetett másként, mint ahogyan itt leírtam, igaz-e? Fenét nem!! Dehogy is igy történt. És szólt egy gubás: Én nem ülnék belé — fene a csináló, mesterit! — a Ferenc Jóska kincstér sé! És szólt a másik, a sipkás , szent meggyőződéssel: Én sé! És szóljanak mindnyájan: Nem is való, a röndös embercsak az szánja a fejét erre a mesterségre, akinek semmije sincs. Újra szólt a gubás: Én a megboldogult öregapám tól hallottam, hogy régeben is szállt már föl valaki, de mikor közel ért a naphoz elolvadt a szárnya oszt leesett. Oszt kitört a nyaka. Oszt akkor betiltotta az ilyesfélét a följebbvalóság. Ennek nyilván újra szabadalmat adott a császár. A repülőgép már messze, messze messze úszott ekkor, karcsú testét még láttam egy pillanatra az ujfón eltűnt a levegő azúrjában. A Mári kiállítása alatt sokszor eszembe vágódott ez a mártélyi történet. A repülőgép »Mári és a mártélyi polgárok« a vásárhelyi tudományos műitészek. És száll az égben és tökéletesedik a repülőgép és tovább pipál és köpköd a földön szent nyugalomban a magyar. " Mindezek pedig történtek, jó istenünk kegyelméből, az Urnák 1913. esztendejében, Hódmezővásárhely nemes várossában »Latiatuc« feleim, zumtukkiel, mik vogmuk. Magorok vogmuc, mogorok vogmuk! Tornyai János: HÓDMEZŐVÁSÁRHELY 104. január 1 Az uramnak, vőlegényemnek jóakarómnak, szivességtevőmnek karácsonyi vagy újévi ajándékul hol vegyek finom száraz szivart? ___ Udvarhelyi Kossuth téri tőzsdéjében az ó templommal szemben, hol kaphatók valódi tajték szipkák, fa és selmeci pipák, pipaszárak, hüvelyek, sétabotok, képes lapok, karácsonyi és újévi és élclapok. — Török here© govinai és magyar dohány stb.. A Rfiilli görög palotában van IDlijl illo I ti ill i kézi munkákat, hettyűt, disztollatgyászruhát szépen fest, tiszi ki 'wa w’ tit és remekül vasal Boros József (a görög egyház palotában.)