HOLMI, 2003 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1. szám - Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Burokban születtem (Részletek. Sajtó alá rendezte Borgos Anna)
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona BUROKBAN SZÜLETTEM Részletek Sajtó alá rendezte Borgos Anna A burkot - olyan, mint a szárított marhabél, zizeg, ha hozzáérek - piros selyemzacskóban, fekete bársonyszalagon nyakamban viseltem. „Kötélen fogsz meghalni” - ijesztget Margit, második nagylány néném. „Szerencsés leszel” - vigasztal Gyula bátyám. Mindent elhiszek, amit a felnőttek mondanak. De miért is mondanak kétfélét? Ötödik testvérem, Aranka „pfuj”-t mond, ha erre fordul a szó. „Szégyelld magad.” Mintha az a megszáradt hártya a fogantatás szégyenének s a szülés borzalmának igazibb bizonyítéka volna, mint maga a gyermek. „Szégyelld magad” - ezt minduntalan hallom. [...] Amikor megszülettem, s papa megtudta, hogy lánynak születtem, ezt mondta: „A fene egye meg.” Ezt papa - később rájöttem erre - csak azért mondta így, mert nem tudott tökéletesen magyarul. A tótságból származott, leginkább németül beszélt, s valószínűleg csak annyit akart mondani, hogy „ejnye” vagy „az áldóját” vagy „a teremtésit”, csak valami indulatszót akart mondani. Biztosan jobban örült volna, ha a halott Imruska helyett megint fiút kap. A fiúnak mindenki jobban örül, mint a lánynak. Abban az időben a szülők őszintébben bevallották, hogy fiúnak jobban örülnek, mint lánynak. Harminc-negyven évvel későbben ezt letagadták, még önmaguk előtt is. Az első világháború után egy időre kiábrándultak a fiúkból, s később kiábrándultak a lányokból is. Nekem sokáig fájt, amikor megtudtam, hogy édesapám azzal fogadott, „a fene egye meg”. [-] Gyulát hazahozták a Vöröskeresztből. Vesebaja van és szívbaja. Mindennap forró fürdőbe ültetik, a kádat leborítják lepedővel, s a lepedőn akkora lyukat vágtak, hogy kiférjen rajta a feje. „Gyógyíthatatlan” - mondja Mari. Én azt gondolom, „gyógyíthatatlan” azt jelenti, hogy örökké, mindennap forró fürdőben kell ülnie, amit letakarnak lepedővel, s csak a fejét dughatja ki egy lyukon keresztül, de egy délután, mikor már megittam az uzsonnakávémat, s éppen beleharaptam a kifli csúcsába, egyszerre furcsa, hideg kiabálás kezdődött nálunk és nagy futkosás. „Meghalt, meghalt” - kiabálták összevissza hangon. Nem bírtam lenyelni a kifli csúcsát, fuldokolni kezdtem és köhögni. Amikor láttam, hogy mindenki sír, én is sírva fakadtam, és mindenkihez odamentem, és mondtam, ne sírjanak, hiszen látják, én se sírok. Erre még jobban elkezdtek sírni, papa is, mama is, Mari is és az összes gyerekek és én is. Azóta Gyulát mindnyájan úgy mondjuk: „Szegény Gyula”. Én nem sorolom többé