Hölgyek Lapja, 1877 (1. évfolyam, 1-16. szám)
1877-09-21 / 1. szám
HÖLGYEKL APJA. ______________ maradtam a kétségbeesett anyánál, hogy vigasztaljam. Nagy csapás szegényre, mert csupán gyermekének élt. Csendesen Björn ! Hargrove levetette öltönyét, kutyája azonban nyugtalanul futkosott és csaholt az előszobában. — Björn nem csalódik. Idegen van a háznál, rád vár a könyvtárban , de mielőtt bemegysz, költsd el vacsorádat, fáradt és éhes lehetsz. — Köszönöm, Elise, előbb felkeresem a vendéget, talán sürgős ügye van. Oly zajtalan lépett az olvasó szobába, hogy az idegen nő észre sem vette. Az asztal mellett, mely egészen a kandalló elé volt húzva, feketébe öltözött alak ült, az asztalon keresztbefont karjain pihentető fejét. A kutya ugatott, és hozzá ugrott; a hölgy erre hirtelen felállt, félredobta fátyolát s a lelkész elé lépett. — Hargrove Peyton tisztelendő úrral beszélek? — Az vagyok, mivel szolgálhatok ? Kérem foglaljon helyet. A hölgy mereven pillantott rá s kiáltá. — Ön is megfeledkezett volna rólam ? A lelkész csodálkozva nézett arczára s azután fejét rázta. A kandallóban lobogó láng fénye s a lámpa világa teljesen megvilágíták az átlátszó halványságú arczát, mely nagyon hasonlított valami művésziesen faragott kámeához Kedves leányarcz volt, tele ártatlansággal, de megtörve a fájdalom súlya alatt. — Ha már valamikor ismertem, akkor valószínüleg elfeledem! — Oh ne mondja azt, önnek emlé- lkezni kell rám, mert ön az egyedüli élő lény, ki azonosságomat bebizonyíthatja. Négy év előtt itt álltam a szobában,— emlékezzék vissza. A hölgy közel állott hozzá, lihegő kebellel, láthatta az ideges rángást összeszorított ajkai körül. — Mily különös körülmények közt találkozunk, hangja ismerős előttem, de — A lelkész kezével végigsimítá homlokát s mielőtt gondolatának hangot adhatott volna, látogatója közbe szólott: — Annyira megváltoztam ? Nem eskette meg egy szép májusi reggelen Merle Minniet Laurance Conráddal ? — Emlékszem rá, mert akkor meggyőződésem ellen cselekedtem. Azonban Merle Minnie barna fürtös lányka volt. Elhallgatott s gondolkodva nézte a hölgy sugár alakját, aranyszőke haját, mely a tiszta fehér homlokot dicsfénynyel övezé. — Én voltam Merle Minnie. Az ön szava avatott Laurance Minnie-vé. Isten tudja csak, hogy ez a valódi nevem, — az emberek el akarják tőlem rabolni. Zokogva beszélt, alig lehetett érteni. A lelkész megragadó kezét. — Hol van férje, ily fiatalon már özvegy volna ? — Kérjem, kinek engemet szeretni, védelmezni, mindentől óvni kellene! Ha ezek a férj kötelességei, akkor nekem soha sem volt férjem. Özvegy vagyok-e ? Az özvegyi fátyol nemes bánat jele, a világ részvéttel, szeretettel pillant rá. Áldás volna rám nézve ez az állapot. — Uram, én azt hittem, erős vagyok, tudok magamnak parancsolni, de ez a szoba, ezek a tárgyak,a virágillat, még az a vörös virágtartó is, mely az ablakon áll,mindarra a szép májusi napra emlékeztetnek, azokra a napokra, melyek örökre letűntek. Eszméletemet vesztem ! Az ablakhoz lépett, felnyitotta s míg a nedves hideg jég arczába csapott, fájdalmas zokogása lön hallható. Amint újra a lámpavilág felé fordult, kénytelen fényes, barna szemei sajátságos tűzben égtek. — Uram, adja ide a „házassági engedélyt,a melyet Laurance Conrad önnek kézbesített ! — Mit ér az kegyednek ? — És most többet ér mindennél a világon. — Asszonyom, emlékezzék vissza, hogy én nem akartam a szertartást végezni, miután mindkettőjüket fiatalnak tartottam. Nagyanyja, ki vele volt, s egyedüli támaszának vallotta magát, kijelenté, hogy óhajtja a házasságot. Kérje, kit majdnem gyermeknek tekintettem, felmutatá az engedélyt, mely engemet minden felelősségtől felold. Azzal az eseménynyel azonban soha sem tudtam megbarátkozni s bár tudom, hogy akárki bátran elvégezhette volna a szertartást, mégis úgy éreztem, mintha elhamarkodva cselekedtem volna, ezért igazolásus gondosan eltevem a házassági engedélyt ! — Hála legyen az égnek! adja ide. — Bocsásson meg, nem tehetem , a kiállítónál meg van a párja, hivatalos másolatot kaphat róla. — Árulás játszott közbe. Alkalmas időben tűz ütött ki az irattárban, a tanácsházban nem történt kár, csak éppen az a könyv égett el, melybe az én házasságom bejegyezve volt. — Az illető hivatalnok bizonyíthatja az irat létezését. — Nem teszi, mert megvesztegették. Kérem adja ön ide az iratot. Kezeit összekulcsolta, minden tagja reszketett. Szomorú kifejezés ült a lelkész komoly arczán, küzdött magával, ellentálljon-e az aggodalmasan rá függesztett szemek kérésének. — Üljön le asszonyom, s hallgasson rám. — Nem lehet! Lázas állapotban vagyok. — Hallgasson rám, kérem! Mindig tartottam tőle, hogy ez a hirtelenében kötött házasság nem jól végződik ; mint látom, sejtelmem nem csalt. Ismernem kell a helyzetet és körülményeket, mielőtt kérésének engedve, az iratot átadnám. Óvatosnak kell lennem, nehogy akaratlan csaláshoz, vagy bűntetthez szolgáltassak segítséget. A fiatal hölgy arcza lángba borult. — Mivel gyanúsít ? — Nem gyanúsítom, csak azt szeretném tudni, mert kívánja azt a fontos iratot. — Azért, mert azzal bizonyíthatom egyedül a házasság létrejöttét. — Két tanúm volt; az egyik nagyanyám, ki két év előtt Kaliforniába utaztában a gőzhajón meghalt; fia Kaliforniában él. Második tanúm André Herbert tanuló, ki múlt nyáron Grönland partjain hajótörést szenvedett. — Én is tanú vagyok s minden perezben készen állok bizonyságot tenni. Örökké fog ön élni ? Nem — épen mikor nekem lesz rá szükségem, akkor zárja majd le a halál ajkait. — Miként akarja a házassági engedélyt felhasználni, beszéljen őszintén! — Szentül őrizem egész addig, mikor szükségem lesz rá, hogy megmentsen, megvédjen vagy megboszuljon! — Mért kell házasságát bebizonyítani, ki vonja kétségbe? — Laurance Conrád és atyja! — Lehetséges ez ? mily alapon ? — Hogy Conrád még kiskorú, húsz éves sem volt, azonkívül hamisnak nyilvánítják az engedélyt. — Hol van férje ? — Mondtam, hogy nincs férjem. Oktalanság volna e szép nevet adni annak az embernek, ki engemet megcsalt és elhagyott, — ki szegény életemet lerántotta magához a sárba, — ki nem elégelte meg nyugalmamat, boldogságomat elrabolni, hanem még tiszta nevemet is beszennyezni akarja. Alig egy hóval azután, hogy az ön szava isten színe előtt nejévé tett, atyja távirattal hívta haza s azóta nem láttam őt. Laurance tábornok fiával rögtön Európába hajózott át és, — uram, ön nem fog szavaimnak hitelt adni, — ezen minden becsületről megfeledkezett atya kitagadással fenyegetve fiát, kényszerítő, hogy ismét megházasodjék, — és ... . kimerülten hallgatott el. Mr. Hargrove egy pohár vizet nyújtott neki s mormoló : „Szegény gyermek!“ Talán a részvétteljes hang jótékonyan hatott a bánatos nőre, fényes szemeiből könyek peregtek alá. De mintha restellené gyöngeségét, fejét felemelve szólt: — Szegény árva voltam, nagyanyám a diákok fehérneműjét mosta, vasalta, én az alacsony származású, ismeretlen Meide Minnie, nem versenyezhettem a második feleséggel, egy bankárnak ünnepelt, gazdag leányával, — ezért engemet lábbal tiporhatnak, megsemmisíthetnek s a második * 11