Hölgyek Lapja, 1877 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1877-09-21 / 1. szám

H­Ö­L­G­Y­E­K­L A­P­J­A. ______________ maradtam a kétségbeesett anyánál, hogy vigasztaljam. Nagy csapás szegényre, mert csupán gyermekének élt. Csendesen Björn ! Hargrove levetette öltönyét, kutyája azonban nyugtalanul futkosott és csaholt az előszobában. — Björn nem csalódik. Idegen van a háznál, rád vár a könyvtárban , de mielőtt bemegysz, költsd el vacsorádat, fáradt és éhes lehetsz. — Köszönöm, Elise, előbb felkeresem a vendéget, talán sürgős ügye van. Oly zajtalan lépett az olvasó szobába, hogy az idegen nő észre sem vette. Az asztal mellett, mely egészen a kandalló elé volt húzva, feketébe öltözött alak ült, az asztalon keresztbefont karjain pihentető fejét. A kutya ugatott, és hozzá ugrott; a hölgy erre hirtelen felállt, félredobta fá­­tyolát s a lelkész elé lépett. — Hargrove Peyton tisztelendő úr­ral beszélek? — Az vagyok, mivel szolgálhatok ? Kérem foglaljon helyet. A hölgy mereven pillantott rá s kiáltá. — Ön is megfeledkezett volna rólam ? A lelkész csodálkozva nézett arczára s azután fejét rázta. A kandallóban lobogó láng fénye s a lámpa világa teljesen megvilágíták az át­látszó halványságú arczát, mely nagyon ha­sonlított valami művésziesen faragott ká­meához Kedves leányarcz volt, tele ártat­lansággal, de megtörve a fájdalom súlya alatt. — Ha már valamikor ismertem, akkor valószínüleg elfeledem! — Oh ne mondja azt, önnek emlé- l­kezni kell rám, mert ön az egyedüli élő lény, ki azonosságomat bebizonyíthatja. Négy év előtt itt álltam a szobában,— em­lékezzék vissza. A hölgy közel állott hozzá, lihegő kebellel, láthatta az ideges rángást össze­szorított ajkai körül. — Mily különös körülmények közt találkozunk, hangja ismerős előttem, de — A lelkész kezével végigsimítá hom­lokát s mielőtt gondolatának hangot ad­hatott volna, látogatója közbe szólott: — Annyira megváltoztam ? Nem es­kette meg egy szép májusi reggelen Merle Min­niet Laurance Conráddal ? — Emlékszem rá, mert akkor meg­­­győződésem ellen cselekedtem. Azonban Merle Minnie barna fürtös lányka volt. Elhallgatott s gondolkodva nézte a hölgy sugár alakját, aranyszőke haját, mely a tiszta fehér homlokot dicsfénynyel övezé. — Én voltam Merle Minnie. Az ön szava avatott L­a­u­r­a­n­c­e M­i­n­n­i­e-vé. Isten tudja csak, hogy ez a valódi nevem, — az emberek el akarják tőlem rabolni.­­ Zokogva beszélt, alig lehetett érteni.­­ A lelkész megragadó kezét. — Hol van férje, ily fiatalon már öz­vegy volna ? — Kérjem, kinek engemet szeretni, védelmezni, mindentől óvni kellene! Ha ezek a férj kötelességei, akkor nekem soha sem volt férjem. Özvegy vagyok-e ? Az öz­vegyi fátyol nemes bánat jele, a világ rész­véttel, szeretettel pillant rá. Áldás volna rám nézve ez az állapot. — Uram, én azt hittem, erős vagyok, tudok magamnak pa­rancsolni, de ez a szoba, ezek a tárgyak,a­­ virágillat, még az a vörös virágtartó is, mely az ablakon áll,mindarra a szép májusi napra emlékeztetnek, azokra a napokra, melyek örökre letűntek. Eszméletemet vesztem ! Az ablakhoz lépett, felnyitotta s míg a nedves hideg jég arczába csapott, fájdal­mas zokogása lön hallható. Amint újra a lámpavilág felé fordult, kénytelen fényes, barna szemei sajátságos tűzben égtek. — Uram, adja ide a „házassági enge­délyt,a melyet Laurance Conrad önnek kéz­besített ! — Mit ér az kegyednek ? — És most többet ér mindennél a világon. — Asszonyom, emlékezzék vissza, hogy én nem akartam a szertartást végezni, miután mindkettőjüket fiatalnak tartottam. Nagyanyja, ki vele volt, s egyedüli táma­szának vallotta magát, kijelenté, hogy óhajtja a házasságot. Kérje, kit majdnem gyermeknek tekintettem, felmutatá az en­gedélyt, mely engemet minden felelősségtől felold. Azzal az eseménynyel azonban soha sem tudtam megbarátkozni s bár tudom, hogy akárki bátran elvégezhette volna a szertartást, mégis úgy éreztem, mintha el­hamarkodva cselekedtem volna, ezért iga­zolásus gondosan eltevem a házassági en­gedélyt ! — Hála legyen az égnek! adja ide. — Bocsásson meg, nem tehetem , a kiállítónál meg van a párja, hivatalos má­solatot kaphat róla. — Árulás játszott közbe. Alkalmas időben tűz ütött ki az irattárban, a tanács­házban nem történt kár, csak éppen az a könyv égett el, melybe az én házasságom bejegyezve volt. — Az illető hivatalnok bizonyíthatja az irat létezését. — Nem teszi, mert megvesztegették. Kérem adja ön ide az iratot. Kezeit összekulcsolta, minden tagja reszketett. Szomorú kifejezés ült a lelkész ko­moly arczán, küzdött magával, ellentáll­­jon-e az aggodalmasan rá függesztett sze­mek kérésének. — Üljön le asszonyom, s hallgas­son rám. — Nem lehet! Lázas állapotban va­gyok. — Hallgasson rám, kérem! Mindig tartottam tőle, hogy ez a hirtelenében kö­t­­ött házasság nem jól végződik ; mint látom, sejtelmem nem csalt. Ismernem kell a helyzetet és körülményeket, mielőtt kéré­sének engedve, az iratot átadnám. Óvatos­nak kell lennem, nehogy akaratlan csalás­hoz, vagy bűntetthez szolgáltassak segít­séget. A fiatal hölgy arcza lángba borult. — Mivel gyanúsít ? — Nem gyanúsítom, csak azt szeret­ném tudni, mert kívánja azt a fontos iratot. — Azért, mert azzal bizonyíthatom egyedül a házasság létrejöttét. — Két ta­núm volt; az egyik nagyanyám, ki két év előtt Kaliforniába utaztában a gőzhajón meghalt; fia Kaliforniában él. Második ta­núm André Herbert tanuló, ki múlt nyá­ron Grönland partjain hajótörést szen­vedett. — Én is tanú vagyok s minden perez­­­ben készen állok bizonyságot tenni. Örökké fog ön élni ? Nem — épen mikor nekem lesz rá szükségem, akkor zárja majd le a halál ajkait. — Miként akarja a házassági enge­délyt felhasználni, beszéljen őszintén! — Szentül őrizem egész addig, mikor szükségem lesz rá, hogy megmentsen, meg­védjen vagy megboszuljon! —­ Mért kell házasságát bebizonyí­tani, ki vonja kétségbe? — Laurance Conrád és atyja! — Lehetséges ez ? mily alapon ? — Hogy Conrád még kiskorú, húsz éves sem volt, azonkívül hamisnak nyilvá­nítják az engedélyt. — Hol van férje ? — Mondtam, hogy nincs férjem. Ok­talanság volna e szép nevet adni annak az embernek, ki engemet megcsalt és elha­gyott, — ki szegény életemet lerántotta magához a sárba, — ki nem elégelte meg nyugalmamat, boldogságomat elrabolni, hanem még tiszta nevemet is beszennyezni akarja. Alig egy hóval azután, hogy az ön szava isten színe előtt nejévé tett, atyja távirattal hívta haza s azóta nem láttam őt. Laurance tábornok fiával rögtön Euró­pába hajózott át és, — uram, ön nem fog szavaimnak hitelt adni, — ezen minden becsületről megfeledkezett atya kitagadás­sal fenyegetve fiát, kényszerítő, hogy is­mét megházasodjék, — és ... . kimerülten hallgatott el. Mr. Hargrove egy pohár vizet nyúj­tott neki s mormoló : „Szegény gyermek!“ Talán a részvétteljes hang jótéko­nyan hatott a bánatos nőre, fényes szemei­ből könyek peregtek alá. De mintha restel­lené gyöngeségét, fejét felemelve szólt: — Szegény árva voltam, nagyanyám a diákok fehérneműjét mosta, vasalta, én az alacsony származású, ismeretlen Meide Min­nie, nem versenyezhettem a második fele­séggel, egy bankárnak ünnepelt, gazdag leányával, — ezért engemet lábbal tipor­hatnak, megsemmisíthetnek s a második * 11

Next