Hölgyek Lapja, 1878 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1878-06-30 / 26. szám
302___ _____ — Ön engem szeret ? — kérdé mohó kíváncsisággal. — Tagadjam el ? kívánja ? — Ne, ne tagadja, ha nem akar megölni ! — kiáltá Irén. — Azt akarom, hogy éljen és boldog legyen ! — Boldoggá tesz ugye ? — Mert szeretem és a sírig szeretni fogom! — Áldja meg az isten nagy szeretetéért. Ha „nem“-et mond, senkié nem akarok lenni, mint a kolostoré. — Irén! — Adorján! — Oltárt állítok és szétbontom a sírboltot. A csóktól, mely két szerető szív frigyét, szerelmét megpecsételé, lebomlott az egész kripta, melyet kétkedésem épített. — Másé nem leszek soha, mint a tied! — rebegő Irén. Az ajtó nyílt s a vendégek léptek be. Irén megigazgatá a kaméliát hajában és kezdé zongorázni a dalt: „Szeretlek én egyetlen egy virágom, Szeretlek, mint senkit e nagy világon.“ VII. Egykét rövidke perez s mennyi változás. Előbb még kételkedtem Irén szerelmében, most már bizonyos voltam benne. Ő szeret. Ha Croezus kincseivel lepett volna meg valaki, nem örvendek úgy meg neki, mint Irén igazszívű vallomásának. Még a kétkedésnek árnyéka sem férhetett szívemhez. A vacsora alatt a házi kisasszony mellett ültem s azon ürügy alatt, hogy búcsúzó életmentője iránt különös szívességgel kell lennie, előzékenységének egész kegyével elhalmozott. A lopva váltott pillantás, egy-egy forró kézszorítás kárpótolt mindenért. Arról az örömről le kellett mondanom, hogy abban a ritka boldogságban részesüljek, mint mikor szobájába léptem s rózsája után nyúltam. Azok a mennyei perczek nem volnának az üdv perczei, ha egész életünk lefolyása abban a mederben végezné útját. Megegyeztünk Irénnel, hogy levelezni fogunk, de úgy, hogy az öregek meg ne tudják. Nem bíztunk egészen udvarias jó indulatukban. Meglehet, sokat megbocsátanának a szép leány megmentőjének, de hogy kiszabadítván a veszélyből, maga ragadja el, azt aligha bocsátanák meg. Vagy elküldenék Irént a kolostorba, oda, ahova való indulással előbb ő fenyegette öreg apját, de melylyel most őt lehetne úgy megrendítni, hogy megátkozna minden zárdát és apáczát. Nem zárda, kolostor, remeteség az, melyre a szerelem vágyik. Mennél többet beszélt a tanár úr, annál inkább elmerültem Irén arczképének nézésében. Nem tudtam betelni vele. Halmos Adorján észrevette és oly jólesett neki e néma csodálkozás. — Higyje el kedves barátom, rendkívüli tüneménynek kell annak lennie, ki az én elfásult, rideg szívemet lángra gyullasztotta. Nem bámulom, hogy Szentes Lajos barátunk nem tudta tekintetét eltávolítni az album utolsó arczképéről. Ez az utolsó arczkép felér egy tuczat album minden képével. És a távolban Irén kisasasszony nem feledkezett meg önről? írt önnek többször? — kérdem kíváncsian. — üli, de hányszor! Rózsás ujjaival aranyos hetüket, miket ezerszer és ezerszer is össze vissza csókoltam. Hallja csak kedves barátom ezt a levelet s ítélje meg, van-e szendébb, áldottabb, imádatraméltóbb teremtés az én Irénemnél. A tanár e szavakkal oldalzsebébe nyúlt és rózsaszín papírra írt következő levelet olvasta föl: „Kedves barátom! Oly jól esik olvasni öntől — rólam. De ha olvasom levelét, mindinkább be kell látnom szellemem szegénységét az öné mellett. Aki egy igénytelen falusi hölgyecskéből, kinek egyéb érdeme sincs önmaga előtt, csak hogy önt szereti, oly angyalt fest, mint ön belőlem, annak nagy adományait kétségbevonni lehetlen. Pedig semmi sem vagyok egyéb, mint egy gyarló földi lény, ki nem állhat ellen és nem is akar ellenállni az ön varázsának , aki felismervén az ön szívének igaz jóságát és szeretetét, hasonlóval viszonozza e vonzalmat és igyekszik, hogy szeretetét megtartsa s biztosítsa magának a sírig. „De látja, mily önző boldogságában, édes Adorjánom ! Életéből, „most kétszerte drágább életéből“ adna oda pár évet, hogy megrövidítse amaz időközt, mely még egymás hírhatásától elválaszt, s nem gondolja meg, hogy ama pár év az enyém is. Én nem adok belőle egy perczet sem, még a nagy mindenségnek sem ! Egy pár évet a boldogságból! Mert ugye mi boldogok leszünk? Ki akadályozhatná meg boldogságunkat ? „Köszönöm bizalmát, hogy senkire nem féltékeny. Másnak hiúságát sértené ez a bizalom, de mert én én így gondolkozom ön felől, jól esett olvasnom. Nem is tudnám elképzelni, hogy ön a főváros zajában is, hol szellem és művészet, szépség és báj ölelkeznek, elfeledne engem s a szemkápráztató csillárok mellett ne jutna eszébe az igénytelen gyertyafény, mely csak önért, te érted lobog. Irén.“ A tanár úr, mikor elolvasta a levelet, megcsókolta, aláírását sokszor, nagyon sokszor és egész szenvedéllyel kiáltott föl: „Dehogy feledlek édesem! ki feledhetne el téged? Ha elvonnák alólam a földet, érzem, hogy repülve is eljutnék hozzád! “ Mily egyszerű, érzelmes levél, nincs benne az aflektációnak egy szemernyije sem. Mintául választhatná minden igaz szerelmes .. Milyen mély az igaz érzés kifejezésében, mily őszinte a bizalmasságban, mily igaz szerelme nagyságának kifejezésében szóltam, midőn a tanár úr a levél nézésébe merült. — Igen, igen, ön megértette e levelet és e levélből formálhat magának véleményt arról a hölgyről, ki előttem azt a rút városkát is oly széppé varázsolta. Későre járt az idő. A városház tornyának órája már rég elütötte az éjfélt s a tanár úr még mindig szorgalmasan rakta a tüzet a kandalóba és tudott újabb és újabb beszélgetésbe merülni szerelme tárgyáról. Oh, a szerelmesnek soha sincs későn, ha akad bizalmas szív, mely meghallgatja s méltányolni tudja ragaszkodását. Utoljára már magam figyelmeztettem, hogy jó lesz lepihenni, mert a tanár úrnak sok dolga van holnapra és törődött testtela munka nem folyhat szakadatlanul. Jó éjt kívánt, levezetett a szomszéd szobába pihenőre és megszorítván kezemet, bocsánatot kért, hogy unalmas elbeszélésével rabolta időmet, de a szerelmes második gyermek: cseveg, beszél, nyilatkozik, kifecsegi örömét, boldogságát, mert azt hiszi, ezzel fokozza gyönyörűségét. Én a lámpa világánál még olvastam, azaz lapozgattam az éji szekrényen fekvő regényt, hol két szívet a gőgös szülők örökre elszakítnak. A regény czíme ez volt: „A végzet.“ Önkénytelenül arra gondoltam: hát ezek boldogok lesznek-e ? Az „igénytelen gyertyafény,“ mely ígéri, hogy mindig ezért a derék tanárért fog lobogni, váljon, loboghat-e mindvégig háborítlanul ? Váljon a drága perczek, melyekből a kedves leány a nagy mindenségnek sem hajlandó ajándékozni, csakugyan meg lesznek-e tarthatók a hű szerelmes számára ? Hű szerelmes ? — Lehetne-e olyan megátalkodott, ki e két szerető hűségében kételkednék ? A regény czíme ez volt: „A végzet.“ Hátha a végzet nem akarja ? Halmos Adorján elszenderült és álmában is mindig egy név keringett agyában, egy név szállott el ajkairól és e név: „Irén“ neve volt. Ők mégis boldogok lesznek. VIII. Ez tíz év előtt volt. E bizalmas és közlékeny esti társalgás után hosszabb ideig nem találkoztam Halmos Adorjánnal. Végre szembe kellett volna jönnünk, de idejekorán kikerült, mintha szégyenlené magát előttem. Mit véthettem én neki és mit ő nekem ? Csakhamar megtudtam a szerelmi regény folytatását és érteni kezdtem, hogy nem vétettünk egymás ellen s mégis fel HÖLGYEK LAPJA