Hölgyek Lapja, 1878 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1878-06-30 / 26. szám

302___ _____ — Ön engem szeret ? — kérdé mohó kíváncsisággal. — Tagadjam el ? kívánja ? — Ne, ne tagadja, ha nem akar meg­ölni ! — kiáltá Irén. — Azt akarom, hogy éljen és boldog legyen ! — Boldoggá tesz ugye ? — Mert szeretem és a sírig szeretni fogom! — Áldja meg az isten nagy szerete­­téért. Ha „nem“-et mond, senkié nem aka­rok lenni, mint a kolostoré. — Irén! — Adorján! — Oltárt állítok és szétbontom a sírboltot. A csóktól, mely két szerető szív fri­gyét, szerelmét megpecsételé, lebomlott az egész kripta, melyet kétkedésem épített. — Másé nem leszek soha, mint a tied! — rebegő Irén. Az ajtó nyílt s a vendégek léptek be. Irén megigazgatá a kaméliát hajában és kezdé zongorázni a dalt: „Szeretlek én egyetlen egy virágom, Szeretlek, mint senkit e nagy világon.“ VII. Egykét rövidke perez s mennyi vál­tozás. Előbb még kételkedtem Irén szerel­mében, most már bizonyos voltam benne. Ő szeret. Ha Croezus kincseivel lepett volna meg valaki, nem örvendek úgy meg neki, mint Irén igazszívű vallomásának. Még a kétkedésnek árnyéka sem férhetett szívemhez. A vacsora alatt a házi kisasszony mellett ültem s azon ürügy alatt, hogy bú­csúzó életmentője iránt különös szívesség­gel kell lennie, előzékenységének egész ke­gyével elhalmozott. A lopva váltott pillantás, egy-egy forró kézszorítás kárpótolt mindenért. Arról az örömről le kellett mondanom, hogy abban a ritka boldogságban részesüljek, mint mikor szobájába léptem s rózsája után nyúltam. Azok a mennyei perczek nem volnának az üdv perczei, ha egész éle­tünk lefolyása abban a mederben végezné útját. Megegyeztünk Irénnel, hogy leve­lezni fogunk, de úgy, hogy az öregek meg ne tudják. Nem bíztunk egészen udvarias jó indulatukban. Meglehet, sokat megbo­csátanának a szép leány megmentőjének, de hogy kiszabadítván a veszélyből, maga ragadja el, azt aligha bocsátanák meg. Vagy elküldenék Irént a kolostorba, oda, a­hova való indulással előbb ő fenyegette öreg apját, de melylyel most őt lehetne úgy megrendítni, hogy megátkozna min­den zárdát és apáczát. Nem zárda, kolostor, remeteség az, melyre a szerelem vágyik. Mennél többet beszélt a tanár úr, annál inkább elmerültem Irén arczképének nézésében. Nem tudtam betelni vele. Halmos Adorján észrevette és oly jól­­­esett neki e néma csodálkozás. — Higyje el kedves barátom, rendkí­vüli tüneménynek kell annak lennie, ki az én elfásult, rideg szívemet lángra gyullasz­­totta. Nem bámulom, hogy Szentes Lajos barátunk nem tudta tekintetét eltávolítni az album utolsó arczképéről. Ez az utolsó arczkép felér egy tuczat album minden képével. És a távolban Irén kisasasszony nem feledkezett meg önről? írt önnek több­ször? — kérdem kíváncsian. — üli, de hányszor! Rózsás ujjaival aranyos hetüket, miket ezerszer és ezerszer is össze vissza csókoltam. Hallja csak ked­ves barátom ezt a levelet s ítélje meg, van-e szendébb, áldottabb, imádatraméltóbb te­remtés az én Irénemnél. A tanár e szavakkal oldalzsebébe nyúlt és rózsaszín papírra írt következő levelet olvasta föl: „Kedves barátom! Oly jól esik olvasni öntől — rólam. De ha ol­vasom levelét, mindinkább be kell látnom szellemem szegénységét az öné mellett. Aki egy igénytelen falusi hölgyecskéből, kinek egyéb érdeme sincs önmaga előtt, csak hogy önt szereti, oly angyalt fest, mint ön belőlem, annak nagy adományait kétségbevonni lehetlen. Pedig semmi sem vagyok egyéb, mint egy gyarló földi lény, ki nem állhat ellen és nem is akar ellen­állni az ön varázsának , aki felismervén az ön szívének igaz jóságát és szeretetét, ha­sonlóval viszonozza e vonzalmat és igyek­szik, hogy szeretetét megtartsa s biztosítsa magának a sírig. „De látja, mily önző boldogságában, édes Adorjánom ! Életéből, „most kétszerte drágább életéből“ adna oda pár évet, hogy megrövidítse amaz időközt, mely még egy­más hírhatásától elválaszt, s nem gondolja meg, hogy ama pár év az enyém is. Én nem adok belőle egy perczet sem, még a nagy mindenségnek sem ! Egy pár évet a boldogságból! Mert ugy­e mi boldogok le­szünk? Ki akadályozhatná meg boldogsá­gunkat ? „Köszönöm bizalmát, hogy senkire nem féltékeny. Másnak hiúságát sértené ez a bizalom, de mert én én így gondolko­zom ön felől, jól esett olvasnom. Nem is tudnám elképzelni, hogy­ ön a főváros za­jában is, hol szellem és művészet, szépség és báj ölelkeznek, elfeledne engem s a szemkápráztató csillárok mellett ne jutna eszébe az igénytelen gyertyafény, mely csak önért, te érted lobog. Irén.“ A tanár úr, mikor elolvasta a levelet, megcsókolta, aláírását sokszor, nagyon sokszor és egész szenvedéllyel kiáltott föl: „Dehogy feledlek édesem! ki feled­hetne el téged? Ha elvonnák alólam a földet, érzem, hogy repülve is eljutnék hozzád! “ Mily egyszerű, érzelmes levél, nincs benne az aflektációnak egy szemernyije sem. Mintául választhatná minden igaz szerel­mes .. Milyen mély az igaz érzés kifejezé­sében, mily őszinte a bizalmasságban, mily igaz szerelme nagyságának kifejezésében­­ szóltam, midőn a tanár úr a levél nézé­sébe merült. — Igen, igen, ön megértette e leve­let és e levélből formálhat magának véle­ményt arról a hölgyről, ki előttem azt a rút városkát is oly széppé varázsolta. Későre járt az idő. A városház tor­nyának órája már rég elütötte az éjfélt s a tanár úr még mindig szorgalmasan rakta a tüzet a kandalóba és tudott újabb és újabb beszélgetésbe merülni szerelme tár­gyáról. Oh, a szerelmesnek soha sincs későn, ha akad bizalmas szív, mely meghallgatja s méltányolni tudja ragaszkodását. Utoljára már magam figyelmeztettem, hogy jó lesz lepihenni, mert a tanár úrnak sok dolga van holnapra és törődött testtel­­a munka nem folyhat szakadatlanul. Jó éjt kívánt, levezetett a szomszéd szobába pihenőre és megszorítván kezemet, bocsánatot kért, hogy unalmas elbeszélé­sével rabolta időmet, de a szerelmes má­sodik gyermek: cseveg, beszél, nyilat­kozik, kifecsegi örömét, boldogságát, mert azt hiszi, ezzel fokozza gyönyörűségét. Én a lámpa világánál még olvastam, azaz lapozgattam az éji szekrényen fekvő regényt, hol két szívet a gőgös szülők örökre elszakítnak. A regény czíme ez volt: „A végzet.“ Önkénytelenül arra gondoltam: hát ezek boldogok lesznek-e ? Az „igénytelen gyertyafény,“ mely ígéri, hogy mindig ezért a derék tanárért fog lobogni, váljon, lo­­boghat-e mind­végig háborítlanul ? Váljon a drága perczek, melyekből a kedves leány a nagy mindenségnek sem hajlandó aján­dékozni, csakugyan meg lesznek-e tartha­tók a hű szerelmes számára ? Hű szerelmes ? — Lehetne-e olyan megátalkodott, ki e két szerető hűségében kételkednék ? A regény czíme ez volt: „A végzet.“ Hátha a végzet nem akarja ? Halmos Adorján elszenderült és ál­mában is mindig egy név keringett agyá­ban, egy név szállott el ajkairól és e név: „Irén“ neve volt. Ők mégis boldogok lesznek. VIII. Ez tíz év előtt volt. E bizalmas és közlékeny esti társal­gás után hosszabb ideig nem találkoztam Halmos Adorjánnal. Végre szembe kellett volna jönnünk, de idejekorán kikerült, mintha szégyenlené magát előttem. Mit véthettem én neki és mit ő nekem ? Csakhamar megtudtam a szerelmi regény folytatását és érteni kezdtem, hogy nem vétettünk egymás ellen s mégis fel­ HÖLGYEK LAPJA

Next