Hölgyek Lapja, 1879 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1879-06-28 / 25. szám
25. számához. D & E M E D....... ti kedves szemed, .y benne szív remeg, szeretni és szenvedni tud, arra, hogy könnyét bevallja, ak, ki szívvel erezi isti szellemével hallja. led, mint andalgó virág , nyilik, a ki fölkeres; sak, hogy ott egy dús világ, mely így suttog : Szeress rág... van édes harmata tine ; de nem hervad soha ! még a bú is kéjes, a tenger és veszélyes, itran fenekére száll, alált, nem ! gyöngyöket talál ; szebb, mint másnál a béke partja boldogság vidéke, vides fénynyel ragyog, a fényes csillagok ; 5 hű, nyugodt, de biztos, őrült, részben magasztos, fel és utolszor megy le árt ett néma sírkövedre fitott könyv ; isten írt belé igézetes regét ; ; szív hasztalan betűzi, kiben szebb ihlet ég ; izel bár, ah ! az mindig látjaimádó a napot, imádja. Ábrányi Emil: ITT BÉRKOCSIS. BESZÉLY. lassin Vilmos. (Folytatás.) III. este volt; a szél süvölkdlta a havat a járókelők ,ma ily időben az utczafergeteg volt a korlátikésett munkás tért haza is, majd rongyokba bur, mellettem, keblére szokisdedét, hogy meg ne ben. Azután ismét vagy ma lett a táj s csak a szél , ablakokat. ida temetkeztem a hideg időben még bérkocsin mki hazulról. Elszendeen vett ölelő karjaiba, embernek nincs is egyéb mint a jótékony álom ; válaszfalat a palota és ny és gazdag, a piszkos az eszményi grófkisasz III LA szony között. Az én álmom felért egy tündérvilággal: a szép Ilonka jelent meg álmaim fényes világában, mint a rege költészet büszke istennője, ki lehajol a szegény pásztorra, hogy édenné varázsolja számára a rideg földet. Álomnak tűnt az is fel, hogy Ilonka jött bérkocsimhoz, kopogott az ablakán s a vasúthoz hajtatott. A bakon ültem újra, a szél szemembe csapdosta a havat, a metsző hideg eloszlatta álmomat s én csakugyan hajtottam a vasút felé. Ébren voltam. Tehát nem álom volt a képzelet, csakugyan Ilonka ült bérkocsimban. Összerázkódtam, hogy jutott e kedves, gyenge, eszményi lény kocsimba ily időben! Már emlékszem. Nagy kendőbe burkolózva, félve, reszkető léptekkel közeledett kocsim felé. Emlékszem már reszkető, félve kiejtett szavaira, hogy az indóházig vigyem. Arra is emlékszem, hogy mielőtt beült a kocsiba, majd öszszerogyott, megfogta a kocsi ajtaját, majd újra betette, mintha vissza akarna fordulni; pár lépést tett, még egy tekintetet vetett elhagyott lakásának ablakaira, azután mintha valami rosz szellem kisértené, ijedten ugrott bérkocsimba s lázasan kiáltá, hogy csak gyorsan hajtsak a vasútig. Ha nem lettem volna oly félálomban, tán megmertem volna kérdezni, hogy mikép jutott eszébe ily időben a vasúthoz menni ? mit akar ? vagy tán vár ott valakit. A kocsiból fájdalmas zokogást hallottam, minő csak a bűnbánó lelkifurdalásé lehet. Alig voltunk a fele úton, Ilonka azt parancsolá, hogy hajtsak vissza lakákásuk felé. Feltűnt nekem, hogy a szép leány hangja most már nem volt oly reszketeg szemeiben nem voltak kények, inkább a diadal kifejezése volt, a diadalé, midőn a jó szellem legyőzi a sátán kisértését. Midőn bérkocsim lakásuk elé ért, Ilonka örömmel ugrott ki abból, mint a vízbefúló, kit kimentettek. Két forintot adva kezembe, vígan sietett be házukba. Sokáig gondolkoztam ez esemény felett s tudja az ég, mi indított rá, de ez esetben önkénytelenül Szederjesyre gondoltam, mintha nem is lehetett volna más e bevégzetlen tragoedia indítója. Következtetésem, úgy látszik, nem is volt egészen alaptalan, mert másnap reggel már, midőn Szalánczy úr eltávozott hazulról, a kis tót hordárt újra belépni láttam oda. Délfelé Ilonka is kijött sétálni s midőn visszatért, Szederjesy kisérte a sarkig. Nem tudom, miről beszélgethettek, de azt láttam, hogy Ilonka halvány volt, mint a fal, szemei telve voltak könyekkel, míg Szederjesy ugyancsak nagy tűzzel beszélt; úgy látszik, szemrehányásokat tett valamiért Ilonkának s valamire rábeszélni igyekezett. Szegény leány, ha édes anyja oly tehetetlen beteg nem lenne, tán volna őrangyala, ki támogathatná. Délután a kis hordár újra utamba akadt. Ismét voltak hírei. Igazi hírharang volt e kis ember. Én bizony nem szeretek mások dolgaiba avatkozni, nem is kérdezem, de ő magától is elbeszélte, hogy Szederjesy úr megkérte Ilonka kisasszony kezét, azonban az édesapa igen röviden kikosarazta s a szobaleány állítása szerint, ki ily dolgokban igen megbízható forrás, a papa kereken kijelenté, hogy nem ily semmiházi iparlovag számára nevelte a lányát. A szobalány azt is beszélte, hogy Ilonka sírt, könyörgött, de a papa kereken kijelenté, hogy inkább halva akarja látni lányát, mint Szederjesy, az iparlovag nejét, mire a kisasszony elájult, egész nap zokogott s csak estefelé vidult fel kissé, midőn Jenő úr azt szente neki, hogy ne búsuljon, majd túljár ő az öreg eszén, ki előbbutóbb még maga fog örülni, ha e házasságba beleegyezhet. A kisasszony nem érte ugyan ezt, de úgy látszik, mégis megörült neki. Talán azt gondolhatta, hogy Szederjesy úr hivatalt keres s majd méltóvá teszi magát a kisasszonyhoz. A kis tót hordárnak is azt ígérte Szederjesy, hogyha majd nőül veszi Ilonkát, kifizeti neki is minden díját. Halasy úrral is találkoztam azóta néhányszor. Egészen megváltozott, arcza halvány és beesett volt, így van ez : „Egyik csillag a másikat kergeti.“ Egy ízben Ilonka a zugligetben találkozott újra Halasyval. A szerencsétlen ifjú ki akart térni előle, de az út igen keskeny volt, szemeik találkoztak; lehetlen volt üdvözlés nélkül tovább haladnia. Ilonka kezét nyújtá, melyet Halasy hévvel vitt ajkaihoz. — Sokat szenvedhetett ön édes Alfréd? — kezdé a társalgást Ilonka. — Mi az én szenvedésem, csak ön boldog legyen ! — sóhajtá az ifjú ; meghajtá magát; egy rövid istenhozzádot mondott és elrohant. Miért is oly bátortalan ez a Halasy! ___________________________________________________________________________293