Hölgyek Lapja, 1880 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1880-01-04 / 1. szám

IV. évfolyam 1. számához. K­ÉT DAL. 1. sz­ámára húzták meg a harangot. Hordja a szél, el-el kapja a hangot. Messze távol mennyi csillag ég, ragyog. Sötét búban egyedül csak én vagyok. Bár csak nékem szólna ez a harang szó S volna e köny szememben az utolsó, Mely letörli s mely befogja két szemem . Azt a kezet áld meg uram, istenem ! II. A­e mondjátok, ne vessétek szememre, Hogy mily nagyon be­vettem a szivembe, Tudja isten, róla én nem tehetek, Hogy ily nagyon, végtelenül szeretek. Egy szív helyett keblemben ha száz volna, Mind a száz szív csak ő értté lángolna S életem, ha tart még egy más világon. Szivem, lelkem ott is neki ajánlom. Hajnalka. A HOGY EL VOLT VÉGEZVE. ELBESZÉLÉS. VÉRTESI ArnOLYTÓL. I. L?- nap már lement, de még egészen világos volt, mint a­hogy szo­kott lenni a hosszú nyári esté­ken. A tanyán lecsöndesedett már min­den. Csak a faragó béres motozott még valamit a szekerek körül s egy legény neselkedett a kút kávájánál egy vihogó leánynyal. A cselédházból egy béresné lassú, mormoló danolása hallatszott, a mint szopós gyerekét altatja. Semmi más hang nem zavarta­­a békák egy­hangú, melancholikus kuruttyolását. Egy nagy lompos eb lustán végig ment a tanya udvarán s leheveredett az ispánház előtt egy fiatal ember lábaihoz. A fiatal ember maga is, egy ócska szűrt terítve maga alá, fáradtan he­veré­­szett a földön, mintha a sok munka s a rekkenő hőség elnyomta volna. Sokáig tartotta lehúnyva pilláit, aztán szórako­zottan körüljártatta szemeit a gazdasági épületeken, az ákáczfákon, melyek a tanyát körülvették ; egy darabig a két­ágason állt meg pillantása, mely mellől­­a dévajkodó legény s a vihogó paraszt­leány már eltűntek, aztán hallgatózott, nem hallja-e valami közeledő kocsi ro­baját, végre megint lankadtan húnyta le pilláit s csak akkor emelte föl, a mint lépteket hallott egészen közel. — Édes anyám ! — kiáltott föl, egé­szen elcsodálkozva s hangjába némi ke­serűség vegyült. — Hát gyalog jött anyám ? — Miért ne jöttem volna, édes fiam? — szólt az öreg asszony, szelíden mosolyogva. — Hiszen nincs messze a falutól idáig. Mi az nekem? Egy fer­tályóra, vagy ne hát legyen félóra. Meg­bízom én még azt. — Mindegy, azért mégis befogat­hattak volna, — viszontá az ifjú s hang­ján ismét az a keserűség rezgett. ----És no, hiszen csak nem fogod azért mindjárt úgy összeránczolni a hom­lokodat ! — igyekezett megnyugtatni fiát az öreg­asszony. — Az a kis séta még jól esett, mondhatom neked. Na bizony, mintha én már olyan vén volnék, hogy ez a kis út is kifárasztana. Ohó ! jó lá­baim vannak még nekem. Aztán bizo­nyosan be is fogattak volna, ha én nem mondtam volna, hogy gyalog akarok jönni. A fiatal­ember nem felelt, megcsó­kolta anyja ránczos kezét s bekísérte őt a házba. — Maradj te csak künn, — tolta vissza az öreg asszony, — ott künn most hűvösebb van. Én majd addig a vacsora után nézek. — Miattam ne fáradjon édes­anyám, — szólt az ifjú, — én már ettem és iga­zán nem bírnék vacsorálni. — És mit ? Majd megjön az étvá­gyad, — vélte az öreg asszony. S fiának semmi beszéde vissza nem tarthatta, hogy ki ne menjen a kony­hába, hol a szolgáló arról is fölvilágosí­totta, hogy az ifjút bizony még egy hara­pást sem evett, mióta hazajött s meg­hagyta, hogy ne is készítsenek semmit a számára. — No lám, hogy akar engem el­­ámítni! — gondolta magában az öreg­asszony. S nagy serényen hozzá­látott mind­járt a vacsora készítéséhez, olyan für­gén, mintha versenyezni akarna a Panni leánynyal, a­kit tréfásan gyorsabb moz­gásra nógatott, mert bizony nem kap vőlegényt, ha ilyen lassú lesz. Lassan­ként azonban mindinkább tünedezett jókedve­s tisztes, nyájas arczára mind­inkább komorabb árnyék húzódott. — Annak a fiúnak valami baja van, — gondolta magában. —Nem lehet máskép. Csak tudta volna, hogy mi baja ? De már tegnap is hiába kérdezősködött. Ma megint úgy járt. Nemsokára az asztalon állt a pá­rolgó paprikás csirke, az anya biztatta is eleget a fiát, de biz az csak alig kós­tolta meg. — Nincs étvágyam, édes anyám, — mentegette magát. De miért nincs ? Hej, arra a kér­désre kellett volna megfelelni. A fiatal gazdatiszt ötölt-hatolt, nincs neki semmi baja. Mi baja volna? Nevetni is pró­bált , mintha nagyon mulatságosnak tar­taná anyja hiábavaló aggódását. Hanem az öreg­asszony nem enge­dett. Az ő szemeit nem lehet megcsalni. Észrevette ő már azt egy idő óta, csak­hogy nem szólt mindjárt, de tovább már nem bírja elviselni a lelkén, hogy az ő szeretett fiát így búsulni látja. — Szólj hát, Sándor, mondd meg hát, édes fiam, mi bajod ? A fiú egyre csak azt hajtotta, hogy semmi baja. Az anya sóhajtva elhallgatott. Úgy ültek ott egymással szemközt némán. De a fiúra, úgy látszott, nyomasz­tóan hat ez a némaság, nyugtalanul hú­zogatta körül ujjait pohara szélén egy darabig, néhányszor sűrűn egymás után ajkaihoz emelte a poharat, de soha sem ivott egy kortynál többet, aztán megint a kés élét próbálgatta s villáját rakos­gatta majd idébb, majd odább. Végre megtörte a csöndet. — Ej, édes­anyám nem is beszél, hogy mit csinálnak az udvarban ? Az öreg asszony szemei sajátságos szomorú, fürkésző pillantással függtek egy darabig fián, aztán sóhajtva szólt : — Hát mit csinálnának, fiam ? Ké­szülnek a lakodalomra. Nem tudta, hogy folytassa-e, de mégis csak folytatta. Elmondta, hogy mennyit varrtak ma. Ő maga egész nap csak a betűket hímzette a zsebkendőkbe. — Ha te látnád, hogy mennyi fe­hérneműt hoztak Budapestről! — foly­tató, lassanként egészen bele­melegedve a sok nagyszerű holmi elbeszélésébe, a­miben ma és már két hét óta szemei gyönyörködnek. — Az osztán a pompás Stafirung! A nagyságos asszony min­dent megmutatott ma nekem: „Nézze csak Horváthé,“ — mondta, — „azt hi­szem, hogy a leányom csak meg lehet elégedve.“ A fiatal­ember idegesen igazgatta kése hegyével a sótartóban a sót. — Hiszi, édes­anyám, hogy boldog lesz___? — Lilla kisasszony ? Az öreg­asszony szemei ismét ama sajátságos szomorú és fürkésző pillan­tással vizsgálták fia arczát. — Miért ne lenne boldog? Nem erőtette senki. — Igaz, — sóhajtott az ifjú.

Next