Hölgyek Lapja, 1880 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1880-01-04 / 1. szám
IV. évfolyam 1. számához. KÉT DAL. 1. számára húzták meg a harangot. Hordja a szél, el-el kapja a hangot. Messze távol mennyi csillag ég, ragyog. Sötét búban egyedül csak én vagyok. Bár csak nékem szólna ez a harang szó S volna e köny szememben az utolsó, Mely letörli s mely befogja két szemem . Azt a kezet áld meg uram, istenem ! II. Ae mondjátok, ne vessétek szememre, Hogy mily nagyon bevettem a szivembe, Tudja isten, róla én nem tehetek, Hogy ily nagyon, végtelenül szeretek. Egy szív helyett keblemben ha száz volna, Mind a száz szív csak ő értté lángolna S életem, ha tart még egy más világon. Szivem, lelkem ott is neki ajánlom. Hajnalka. A HOGY EL VOLT VÉGEZVE. ELBESZÉLÉS. VÉRTESI ArnOLYTÓL. I. L?- nap már lement, de még egészen világos volt, mint ahogy szokott lenni a hosszú nyári estéken. A tanyán lecsöndesedett már minden. Csak a faragó béres motozott még valamit a szekerek körül s egy legény neselkedett a kút kávájánál egy vihogó leánynyal. A cselédházból egy béresné lassú, mormoló danolása hallatszott, a mint szopós gyerekét altatja. Semmi más hang nem zavartaa békák egyhangú, melancholikus kuruttyolását. Egy nagy lompos eb lustán végig ment a tanya udvarán s leheveredett az ispánház előtt egy fiatal ember lábaihoz. A fiatal ember maga is, egy ócska szűrt terítve maga alá, fáradtan heverészett a földön, mintha a sok munka s a rekkenő hőség elnyomta volna. Sokáig tartotta lehúnyva pilláit, aztán szórakozottan körüljártatta szemeit a gazdasági épületeken, az ákáczfákon, melyek a tanyát körülvették ; egy darabig a kétágason állt meg pillantása, mely mellőla dévajkodó legény s a vihogó parasztleány már eltűntek, aztán hallgatózott, nem hallja-e valami közeledő kocsi robaját, végre megint lankadtan húnyta le pilláit s csak akkor emelte föl, a mint lépteket hallott egészen közel. — Édes anyám ! — kiáltott föl, egészen elcsodálkozva s hangjába némi keserűség vegyült. — Hát gyalog jött anyám ? — Miért ne jöttem volna, édes fiam? — szólt az öreg asszony, szelíden mosolyogva. — Hiszen nincs messze a falutól idáig. Mi az nekem? Egy fertályóra, vagy ne hát legyen félóra. Megbízom én még azt. — Mindegy, azért mégis befogathattak volna, — viszontá az ifjú s hangján ismét az a keserűség rezgett. ----És no, hiszen csak nem fogod azért mindjárt úgy összeránczolni a homlokodat ! — igyekezett megnyugtatni fiát az öregasszony. — Az a kis séta még jól esett, mondhatom neked. Na bizony, mintha én már olyan vén volnék, hogy ez a kis út is kifárasztana. Ohó ! jó lábaim vannak még nekem. Aztán bizonyosan be is fogattak volna, ha én nem mondtam volna, hogy gyalog akarok jönni. A fiatalember nem felelt, megcsókolta anyja ránczos kezét s bekísérte őt a házba. — Maradj te csak künn, — tolta vissza az öreg asszony, — ott künn most hűvösebb van. Én majd addig a vacsora után nézek. — Miattam ne fáradjon édesanyám, — szólt az ifjú, — én már ettem és igazán nem bírnék vacsorálni. — És mit ? Majd megjön az étvágyad, — vélte az öreg asszony. S fiának semmi beszéde vissza nem tarthatta, hogy ki ne menjen a konyhába, hol a szolgáló arról is fölvilágosította, hogy az ifjút bizony még egy harapást sem evett, mióta hazajött s meghagyta, hogy ne is készítsenek semmit a számára. — No lám, hogy akar engem elámítni! — gondolta magában az öregasszony. S nagy serényen hozzálátott mindjárt a vacsora készítéséhez, olyan fürgén, mintha versenyezni akarna a Panni leánynyal, akit tréfásan gyorsabb mozgásra nógatott, mert bizony nem kap vőlegényt, ha ilyen lassú lesz. Lassanként azonban mindinkább tünedezett jókedves tisztes, nyájas arczára mindinkább komorabb árnyék húzódott. — Annak a fiúnak valami baja van, — gondolta magában. —Nem lehet máskép. Csak tudta volna, hogy mi baja ? De már tegnap is hiába kérdezősködött. Ma megint úgy járt. Nemsokára az asztalon állt a párolgó paprikás csirke, az anya biztatta is eleget a fiát, de biz az csak alig kóstolta meg. — Nincs étvágyam, édes anyám, — mentegette magát. De miért nincs ? Hej, arra a kérdésre kellett volna megfelelni. A fiatal gazdatiszt ötölt-hatolt, nincs neki semmi baja. Mi baja volna? Nevetni is próbált , mintha nagyon mulatságosnak tartaná anyja hiábavaló aggódását. Hanem az öregasszony nem engedett. Az ő szemeit nem lehet megcsalni. Észrevette ő már azt egy idő óta, csakhogy nem szólt mindjárt, de tovább már nem bírja elviselni a lelkén, hogy az ő szeretett fiát így búsulni látja. — Szólj hát, Sándor, mondd meg hát, édes fiam, mi bajod ? A fiú egyre csak azt hajtotta, hogy semmi baja. Az anya sóhajtva elhallgatott. Úgy ültek ott egymással szemközt némán. De a fiúra, úgy látszott, nyomasztóan hat ez a némaság, nyugtalanul húzogatta körül ujjait pohara szélén egy darabig, néhányszor sűrűn egymás után ajkaihoz emelte a poharat, de soha sem ivott egy kortynál többet, aztán megint a kés élét próbálgatta s villáját rakosgatta majd idébb, majd odább. Végre megtörte a csöndet. — Ej, édesanyám nem is beszél, hogy mit csinálnak az udvarban ? Az öreg asszony szemei sajátságos szomorú, fürkésző pillantással függtek egy darabig fián, aztán sóhajtva szólt : — Hát mit csinálnának, fiam ? Készülnek a lakodalomra. Nem tudta, hogy folytassa-e, de mégis csak folytatta. Elmondta, hogy mennyit varrtak ma. Ő maga egész nap csak a betűket hímzette a zsebkendőkbe. — Ha te látnád, hogy mennyi fehérneműt hoztak Budapestről! — folytató, lassanként egészen belemelegedve a sok nagyszerű holmi elbeszélésébe, amiben ma és már két hét óta szemei gyönyörködnek. — Az osztán a pompás Stafirung! A nagyságos asszony mindent megmutatott ma nekem: „Nézze csak Horváthé,“ — mondta, — „azt hiszem, hogy a leányom csak meg lehet elégedve.“ A fiatalember idegesen igazgatta kése hegyével a sótartóban a sót. — Hiszi, édesanyám, hogy boldog lesz___? — Lilla kisasszony ? Az öregasszony szemei ismét ama sajátságos szomorú és fürkésző pillantással vizsgálták fia arczát. — Miért ne lenne boldog? Nem erőtette senki. — Igaz, — sóhajtott az ifjú.