Hölgyfutár, 1877 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1877-10-25 / 43. szám

1877. Második évfolyam ELŐFIZETÉSI ÁR­A : Egész évr« . . . írt — kr. Félévre — „ Évnegyedre .­­ fit SD ki'. -----------------------­43-ik szám. Csütörtök, október 25. » •¥ HÖLGYFUTÁR -Wi.------­SZÉPIRODALMI hetilap. FELELŐS SZEIRÍJESZTŐ : K.­­P A. P . M­IK­LÓS. 28 ' *** Bfi SZERKESZTŐSÉGI IRODA : I LYCEUMI NYOMDA. I 1 Nem használható kézira­tok nem küldetnek vissza. »..............^6 Sg NÉPDALOK.*) I. Seríls égről hull az éjben a csillag, Sötét bútól szememben a köny csillog. Csillaghullás nem árt a fényes égnek; Könyhullatás gyógyít, ha fáj a lélek. . . Lenyugodt már egész falu jó régen, Magam vagyok benne egyedül ébren. A mély csöndben nem hallatszik semmi más: Csak ajkimról a sok, aüra sóhajtás. Ablakodnál kérem istent — te rész­lányt Ne verjen meg, hogy hűtlen vagy ónhozsá® , megcsókolom a küszöböt zokogva: Tudom, hogy ott — lábaidnak a pora!.. & its­m&wm&wwM®. Irta: Hegyes­ Vilmos. JéRagyogó szemei sötétek, mintáz éj. #Jk& eper, arcza rózsa, válla hattyú, termete czedrus. “ Valami poéta féle ember Így, vagy talán még sokkal szebben iroá le a kis kapitánynét,­­ egyedüli oka minden szerencsétlenségem­­nek. De én nem vesztegetem a szót. Elég tudni, hogy fülig szerelmes voltam bele, a többi a dolog lényegére úgy sem tartozik. Mindenekelőtt —­ mint olyan ember, ki tudja, mi az illendőség — van szerencsém bemutatni magamat. Nevem Bomba Anasz­táz , foglalkozásom: zongora-hangoló. Én e hivatásomra sokkal több súlyt fektetek, mint valami laikus ember az első pillanatban te­hetné. Azt hiszem, hogy szerény magam is igen fontos tényező vagyok a művészet nagy birodalmában. Egy lehangolt zongorán tud-e játszani akár Liszt Ferencz is?­­— Bizonyos kultur-missionariusi szvit kölcsönöz még a zon­­gora-hangolónak az, hogy egyátalában az egész világrendre nézve is mindenütt legelső dolog, hogy valami stimmeljen. A­mi éveim számát illeti, az kevesebb a soknál, de mégis elég arra , hogy már ne legyen okom dicsekedni vele. Külsőmre nézve elég megjegyeznem, hogy nemrég egy híres festő­művésznek annyira megtetszett, misze­rint megkért, engedném magamat fölvétetni egy genre-képébe, mely valami dühös utczai jelenetet ábrázol. Ültem neki három napig. Meg akart fizetni érte, de én méltósággal jegyzem meg, hogy a festő­művészetért is tudok áldozatot hozni. Harczias hangzású nevemből következ­tetve, önök bizony­nyal azt hiszik, hogy valami rabiátus ember­­vagyok. A világért sem. Roppant békés természetem van s nem emlékszem, hogy valaha indulatba jöttem volna. Nem vétek soha senkinek, nem élek haragban senkivel, s teljesen fölfogva az illem követelményeit, megadom mindenki­nek a magáét, inkább többet, mint keve­sebbet. Mindezekből, azt hiszem, sejteni lehet, hogy érzékeny szívem van. Hozzáteszem, hogy: túlságosan érzékeny. Szégyenkezve bár, de ha ádáz esetemet el akarom beszélni, őszintén be kell vallanom, hogy: szívem ér­zékenysége a szépnem iránt nyilvánul a leg­hevesebben. Tudja isten, de minden csinos női arca mély benyomást tesz reám; szőke, barna, karcsú, melett, kicsiny, nagy, asszony vagy leány — az reám nézve mind egyre megy. Nem tudnám számát adni, hányszor voltam már szerelmes; hány nyugtalan na­pot, hány álmatlan éjt szerzett már nekem ez az átkos szenvedély; hányszor epekedtem, hány nehéz sóhaj szállt­ föl keblemből, midőn bálványaim valamelyikét­ utczán vagy ablak­ban láttam. Hozzá még van valami igazán tragikus abban, hogy soha egyik előtt sem vallottam be érzelmeimet. Forró szívembe zártam édes titkomat, s hagytam emésztetni magam a szenvedély lángjaival, melyek egyet­­len­egyszer csaptak ki: ennek is megadtam az árát, iszonyúan! ----- — Mondják meg önök, elhihetik-e, hogy egy ilyen ember, minden jó tulajdon­ságai mellett, valaha azon helyzetbe jusson, hogy kénytelen legyen éjnek idején kiugrani egy szép asszony ablakából az utczára, két ölnyi magasból!? Pedig megtörtént. * * Bekövetkezendő nagy események előre­­­vetik árnyékukat. E közmondás igaz voltát magam is tapasztaltam. Az én árnyékom egy rengeteg uklárus­­kapitány képében mutatkozott. Egy napon nemes foglalkozásomban buz­­gólkodtam X. bárónál. Egyedül voltam a dí­szes teremben, s talán a mellékszobákban sem volt senki; az a gyengéje megvan min­den embernek, hogy a zongora-stimmolást nem igen szereti hallgatni, őszintén mondva, magam sem bolondulok utána. De hiába, minden hivatásnak megvannak apró kelle­­­metl­ens­égei. Tehát magamra valók s épen az alsó C-t törekedtem öszhangba hozni a szomszéd­jaival, midőn egyszer csak zavaros lárma hangzik fel az utczáról. Az ablakhoz rohanok, s látom a mint pár elvadult ló lova ragad egy kocsit, melyben két jajgató gyermek ült egy úrral. Az emberek összeszaladnak, s épen midőn a kocsi a ház elé ér, hol én voltam, egy ublárus­ kapitány ugrik elő a járdáról, erős kézzel a lovak kantárjába kap, s meg­állásra kényszeríti. A tömeg tapsol a bátor tisztnek, én is engedek a fölhevülésnek, ösz­­szeütöm a tenyereimet, de nem veszem észre, hogy az ablak tele van virágedényekkel, kö­nyökömmel hozzá ütök vagy kettőhöz, melyek csörömpölve hullnak ki a járdára. Rettenetesen megijedtem s egész rémület fogott el, midőn most egy éles női kiáltást s hallok s rá mindjárt hangos káromkodást. —■ Kruzifix nők e mal ! ki tette ezt !—~ , kiáltja alulról egy férfihang. Valakit megütöttem. Ne hisz lesz most ne mulass! — nemcsak a bárótól, kinek kárt ► tevék a virágjaiban, hanem valószínűleg az is, kire ráborítani. — Be sem fejezhetem rémült gondolat­­menetemet, midőn a terem ajtaja hirtelen nagy zajjal megnyílt, valaki berohant, s ne­kem, ki még dermedten ott állok az ablaknál, időm sem volt hátrafordulni, s már megfor­dított egy hatalmas marok, a galléromnál fogva. Az uklánus­ kapitány állt előttem, ugyan­az, ki az imént megfékezte az elvadult lo­vakat. — Ön dobta le a virágokat! — Kérdé dühösen, tűzbenforgó szemekkel Én összetevőm kezeimet, e némán emelt *) Mutatványul a szerzőnek sajtó alá rendezett költeményeiből. ‘ Szerk. II. Elhervadt kertemben A virág, kiszáradt; Elhervadok én is, Galambom — utánad ; Hervatag virágszál Kivirul a nyáron; Sohasem érem meg, hogy A szivem ne fájjon! Fehér galamb szállott A ház tetejére; Sötét bánat szállt, a Szivem közepébe: Az a fehér galamb Messzi-mes­zi szállhat; Hejh, soha ki nem száll Szivemből — a bánat! . . . Uré Pál. i&r MU­LFkjEI a „MAGYaR POLGÁR" 245-ik SZÁMÁHOZ. Tp|i

Next