Hölgyfutár, 1877 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1877-10-25 / 43. szám
1877. Második évfolyam ELŐFIZETÉSI ÁRA : Egész évr« . . . írt — kr. Félévre — „ Évnegyedre . fit SD ki'. -----------------------43-ik szám. Csütörtök, október 25. » •¥ HÖLGYFUTÁR -Wi.------SZÉPIRODALMI hetilap. FELELŐS SZEIRÍJESZTŐ : K.P A. P . MIKLÓS. 28 ' *** Bfi SZERKESZTŐSÉGI IRODA : I LYCEUMI NYOMDA. I 1 Nem használható kéziratok nem küldetnek vissza. »..............^6 Sg NÉPDALOK.*) I. Seríls égről hull az éjben a csillag, Sötét bútól szememben a köny csillog. Csillaghullás nem árt a fényes égnek; Könyhullatás gyógyít, ha fáj a lélek. . . Lenyugodt már egész falu jó régen, Magam vagyok benne egyedül ébren. A mély csöndben nem hallatszik semmi más: Csak ajkimról a sok, aüra sóhajtás. Ablakodnál kérem istent — te részlányt Ne verjen meg, hogy hűtlen vagy ónhozsá® , megcsókolom a küszöböt zokogva: Tudom, hogy ott — lábaidnak a pora!.. & itsm&wm&wwM®. Irta: Hegyes Vilmos. JéRagyogó szemei sötétek, mintáz éj. #Jk& eper, arcza rózsa, válla hattyú, termete czedrus. “ Valami poéta féle ember Így, vagy talán még sokkal szebben iroá le a kis kapitánynét, egyedüli oka minden szerencsétlenségemnek. De én nem vesztegetem a szót. Elég tudni, hogy fülig szerelmes voltam bele, a többi a dolog lényegére úgy sem tartozik. Mindenekelőtt — mint olyan ember, ki tudja, mi az illendőség — van szerencsém bemutatni magamat. Nevem Bomba Anasztáz , foglalkozásom: zongora-hangoló. Én e hivatásomra sokkal több súlyt fektetek, mint valami laikus ember az első pillanatban tehetné. Azt hiszem, hogy szerény magam is igen fontos tényező vagyok a művészet nagy birodalmában. Egy lehangolt zongorán tud-e játszani akár Liszt Ferencz is?— Bizonyos kultur-missionariusi szvit kölcsönöz még a zongora-hangolónak az, hogy egyátalában az egész világrendre nézve is mindenütt legelső dolog, hogy valami stimmeljen. Ami éveim számát illeti, az kevesebb a soknál, de mégis elég arra , hogy már ne legyen okom dicsekedni vele. Külsőmre nézve elég megjegyeznem, hogy nemrég egy híres festőművésznek annyira megtetszett, miszerint megkért, engedném magamat fölvétetni egy genre-képébe, mely valami dühös utczai jelenetet ábrázol. Ültem neki három napig. Meg akart fizetni érte, de én méltósággal jegyzem meg, hogy a festőművészetért is tudok áldozatot hozni. Harczias hangzású nevemből következtetve, önök bizonynyal azt hiszik, hogy valami rabiátus embervagyok. A világért sem. Roppant békés természetem van s nem emlékszem, hogy valaha indulatba jöttem volna. Nem vétek soha senkinek, nem élek haragban senkivel, s teljesen fölfogva az illem követelményeit, megadom mindenkinek a magáét, inkább többet, mint kevesebbet. Mindezekből, azt hiszem, sejteni lehet, hogy érzékeny szívem van. Hozzáteszem, hogy: túlságosan érzékeny. Szégyenkezve bár, de ha ádáz esetemet el akarom beszélni, őszintén be kell vallanom, hogy: szívem érzékenysége a szépnem iránt nyilvánul a leghevesebben. Tudja isten, de minden csinos női arca mély benyomást tesz reám; szőke, barna, karcsú, melett, kicsiny, nagy, asszony vagy leány — az reám nézve mind egyre megy. Nem tudnám számát adni, hányszor voltam már szerelmes; hány nyugtalan napot, hány álmatlan éjt szerzett már nekem ez az átkos szenvedély; hányszor epekedtem, hány nehéz sóhaj szállt föl keblemből, midőn bálványaim valamelyikét utczán vagy ablakban láttam. Hozzá még van valami igazán tragikus abban, hogy soha egyik előtt sem vallottam be érzelmeimet. Forró szívembe zártam édes titkomat, s hagytam emésztetni magam a szenvedély lángjaival, melyek egyetlenegyszer csaptak ki: ennek is megadtam az árát, iszonyúan! ----- — Mondják meg önök, elhihetik-e, hogy egy ilyen ember, minden jó tulajdonságai mellett, valaha azon helyzetbe jusson, hogy kénytelen legyen éjnek idején kiugrani egy szép asszony ablakából az utczára, két ölnyi magasból!? Pedig megtörtént. * * Bekövetkezendő nagy események előrevetik árnyékukat. E közmondás igaz voltát magam is tapasztaltam. Az én árnyékom egy rengeteg ukláruskapitány képében mutatkozott. Egy napon nemes foglalkozásomban buzgólkodtam X. bárónál. Egyedül voltam a díszes teremben, s talán a mellékszobákban sem volt senki; az a gyengéje megvan minden embernek, hogy a zongora-stimmolást nem igen szereti hallgatni, őszintén mondva, magam sem bolondulok utána. De hiába, minden hivatásnak megvannak apró kellemetlenségei. Tehát magamra valók s épen az alsó C-t törekedtem öszhangba hozni a szomszédjaival, midőn egyszer csak zavaros lárma hangzik fel az utczáról. Az ablakhoz rohanok, s látom a mint pár elvadult ló lova ragad egy kocsit, melyben két jajgató gyermek ült egy úrral. Az emberek összeszaladnak, s épen midőn a kocsi a ház elé ér, hol én voltam, egy ublárus kapitány ugrik elő a járdáról, erős kézzel a lovak kantárjába kap, s megállásra kényszeríti. A tömeg tapsol a bátor tisztnek, én is engedek a fölhevülésnek, öszszeütöm a tenyereimet, de nem veszem észre, hogy az ablak tele van virágedényekkel, könyökömmel hozzá ütök vagy kettőhöz, melyek csörömpölve hullnak ki a járdára. Rettenetesen megijedtem s egész rémület fogott el, midőn most egy éles női kiáltást s hallok s rá mindjárt hangos káromkodást. —■ Kruzifix nők e mal ! ki tette ezt !—~ , kiáltja alulról egy férfihang. Valakit megütöttem. Ne hisz lesz most ne mulass! — nemcsak a bárótól, kinek kárt ► tevék a virágjaiban, hanem valószínűleg az is, kire ráborítani. — Be sem fejezhetem rémült gondolatmenetemet, midőn a terem ajtaja hirtelen nagy zajjal megnyílt, valaki berohant, s nekem, ki még dermedten ott állok az ablaknál, időm sem volt hátrafordulni, s már megfordított egy hatalmas marok, a galléromnál fogva. Az uklánus kapitány állt előttem, ugyanaz, ki az imént megfékezte az elvadult lovakat. — Ön dobta le a virágokat! — Kérdé dühösen, tűzbenforgó szemekkel Én összetevőm kezeimet, e némán emelt *) Mutatványul a szerzőnek sajtó alá rendezett költeményeiből. ‘ Szerk. II. Elhervadt kertemben A virág, kiszáradt; Elhervadok én is, Galambom — utánad ; Hervatag virágszál Kivirul a nyáron; Sohasem érem meg, hogy A szivem ne fájjon! Fehér galamb szállott A ház tetejére; Sötét bánat szállt, a Szivem közepébe: Az a fehér galamb Messzi-meszi szállhat; Hejh, soha ki nem száll Szivemből — a bánat! . . . Uré Pál. i&r MULFkjEI a „MAGYaR POLGÁR" 245-ik SZÁMÁHOZ. Tp|i