Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1878-08-01 / 31. szám

III. évfolyam Kolozsvárit, 31-ik szám Csütörtök, augustus 1. 1878. HÖLGYFUTÁR m —is MEGJELENIK I MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. J $ ELŐFIZETÉSI ÁRA : $ Elsősz évre . . 0 írt. — kr. I Félévre .... 3 „ — „ 1 Évnegyedre . y irt 50 kr. IS--------------------------^ SZÉPIRODALMI HETILAP. FELELŐS SZERKESZTŐ: K PAPP MIKLÓS. 35 ~ m —-----SS SZERKESZTŐSÉGI IRODA : I I LYCEUMI NYOMDA. í 1 —- t Nem használható kéziratok nem küldetnek vissza, j ss--------m & IPPOLITO NIEVO. (Folytatás). Mint lyrai költőt a „Le L u c c io 1 e“ után ítélhetjük meg és röviden összefoglalva azt mondhatni róla, hogy azon tökély daczára, melyet a lyrai formákat kezeli, még itt is inkább jellemfestőnek, mint lyricusnak mutatkozik a szó valódi értelmében. Nem annak szükségét érzi, hogy saját bensőjét tárja fel, amint az az élet változékony jelenségével szemben önmaga előtt nyilatkozik, ellenkezőleg, e kedves füzetke minden sorából az a kedvtelés szól hozzánk, melylyel maguk az életnek e változékony jelenségei szivét eltöltik, még akkor is ha kedélye csak futólag van érintve általuk. E vidám kis könyvecske valójában megérdemlené, hogy az olaszok többre becsüljék ama modern elegicusoknál, akik Leopardi ódáját Olaszországhoz, ezerféle változatban utánnyögdécselik, annak pessimisticus confessióit fáradhatlanul utánozzák, s e mellett a színházakban és kávéházakban töltik el jóformán fölösleges életüket. És másfelől mégis kevésbbé csodálkozhatni azon, hogy egy korán elhunyt költőnek kis költemény füzete elveszett a nagy tömegben, mint azon, hogy három regénye fölött oly gyorsan összecsaptak a feledékenység hullámai. Nievo alig volt még huszonnégy éves midőn első regénye a „L’ Angelo di bonta“ megjelent. A világ literaturában alig találkozunk ennél sikerültebb első föllépéssel. Vannak nagy szellemek, kiknek első kísérlete, a szenvedély tüzére, elragadó gondolat és képzelet gazdagságra nézve túlhaladják e regényt; de alig találunk egyet, amely világosság, a szerkezet változatossága és ügyes beosztása, a jellemzés élessége és találósága, emberismeret és a művészi eszközök fölött való föltétlen uralkodás tekintetében felülmúlnák azt. Csak az aki elbeszélőnek született, mutatkozhatott ily kitűnő mesternek mindjárt az első föllépés alkalmával. Igaz, hogy oly iskolában nevekedett, ahol sokat lehetett tanulni: ifjúkorától fogva Manzonit tekintette mintaképének. A nagy mester iránti lelkesedés azonban nem az ő kizárólagos sajátja volt. Egész Olaszország osztozott abban, és bizonyára nem mint legutolsók, az olasz történelmi regények szerzői, és mégis, a bámulat és kegyelet egynél sem hozott oly érett és saját zamata gyümölcsöket mint Nievonál; de azért nevét hasztalan keressük ama huszonnyolcz ismeretes és ismeretlen olasz regényíró között, kiket Sauer M. Manizoni Sándorról írott becses tanulmányában felemntt. Csak Gubernatis Angelo emlékezik meg róla a jelen olasz regényirodalomról Írott művében, habár röviden is, csak anynyit mondván, hogy „J. Nievo két kötetes regényét, a „nyolcvan éves aggastyán vallomásai“-t mindenkor megindulással fogják olvasni.“ Nem szándékunk a legcsekélyebben is levonni Manzoni érdemes utódainak, egy Tomaso Grossi, Massima d’ Azeglio, egy Caesare Cancunak érdeméből, de mindegyiknél hiányzik egy prolog, mi pedig a történelmi regénynél roppant fontosságú , a teljes egyensúly, a tehetség és a tudás között, a tudományosság és fantasia, a történészi és a költői tehetség között. Grossi és d’ Azeglio regényeiben sokkal kitűnőbb a történelmi, mint a költői anyag és feldolgozás; a történelmi kép érdeke túluralkodó bennük s a szereplők többé kevésbbé ügyes és sikerült kistrioknak látszanak, akiknek szerepük van ugyan, de hangjuk és mozgásaik által gyakran egész váratlanul elárulják modern származásukat. Mennyire másként van ez Manzoninál, akinek regénye ép oly kevéssé játszhatnék más korban, amily kevéssé képzelhetjük magáról a költőről, hogy e modern tárgy feldolgozására teljes odaadással képes lett volna szentelni tehetségét. E korlátozás azonban, e látszólagos egyoldalúság az egyetlen feltétel, mely mellett valamely életkép az elmúlt időkből teljes költői megvalósulásban állhat elő. A szerző kell hogy teljesen otthonos legyen a berit korszakban, ha azt akarja, hogy alakjai és azoknak története hatást eszközöljenek az olvasónál. Ama hideg elméleti tan, valamely tárgy korszak vagy históriai alak „hálás“ voltáról legfeljebb egy érdekes tanulmányt eredményezhet, melynél azonban a külsőségek rendesen túlságos jelentőséget nyernek, a forma rendesen megöli a szellemet, és olvasásunknál soha sem szabadulhatunk ama kellellemetlen érzéstől, hogy itt tulajdonkép egy mondvacsinált szépséggel van dolgunk. Csak oly korszak lehet kedvező az ily irányra, melyben a művelődés utáni egyoldalú törekvés az elbeszélés okozza a naiv örömet, és a költői élvezet után való vágyakozást háttérbe szorítja. Innen magyarázható talán, hogy ép az, ami Nievo költői egyéniségeinek legszebb sajátságát képezi, működhetett egyúttal közre abban, hogy őt árnyékba helyezze. Két regénye, Manzoni „Jegyzései“ után az egyedüli valóban történelmi regények, a velenczei köztársaság utolsó évtizedében játszanak ; de bármennyire belemélyednek is ez elmúlt művelődési korszakba, sehol sem találkoznak bennük azzal a fitogtatott régészeti tudátossággal, mely már csak a nagy tömegre gyakorol hatást, sehol sem azzal az odamutatással a kútfőkre és tanulmányokra, melyekből szerző a rajzolt kor oly alapos ismeretét szerezte meg magának. A történelmi apparátus sehol sem szorítja háttérbe az életet a bemutatott alakok belső világát. Nievo oly otthonosnak érezte magát ősapja korában, hogy a „nyolcvan éves aggastyán vallomásaidban e korszakot egész naivitással saját ifjúságának korszaka gyanánt tüntethette fel. Velencze és a Terra ferma képezik a tért, melyen Nievo képzelete legszívesebben időz. úgy látszik családi hagyományok is segélyére jöttek történelmi tanulmányainak, s hogy a fressai kastély, melyben a nyolcvan éves regényének első fele lefolyik és úgy létezik, mint kétségtelen az, hogy a regényben szereplő alakokhoz még élő személyek szolgáltatták a mintát. E tekintetben a költőnek egy kimerítő életrajza, s talán levelezései nyújthatnának felvilágosítást. Első regényének meséje azonban, mint egy teljesen szabad képzelődés eredménye tesz hatást reánk. Magunk előtt látjuk a múlt századbeli Velenczét elavult állam szokásai és törvényével, fényes, féktelen társadalmával sötét és mégis kényelmű titkaival. E gyanús társadalom közepett,e fekélyezett, ragályos gőzöket kilehelő talajon, a nemes jellemek teljes biztonságával jár kel egy fiatal leány, kinek jósága és szűziessége, az erkölcsileg sülyedt környezet mialmai daczára minden árnyéktól tiszta marad. Valóban mesteri fogás, hogy a „Jóság angyala“ nem öntudatán kivül, nem együgyű tudatlanságánál fogva menekül az őt környező veszélyektől, hanem tisztán látva, s Éva leányainak valódi ösztöne által vezettetve halad el a rut, a visszataszító mellett, míg MELLÉKLET A „MAGYAR POLGÁR“ 176-ik SZÁMÁHOZ.