Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1878-01-03 / 1. szám
tem, hogy tavasszal úgy érezhetik magukat, mint a tapulók szünidők kezdetén.* A Fontinka mentében, azután a Romanot's-hídon hajtottunk keresztül, s kocsink egy fényesen megvilágított ház kapuja előtt állott meg. A kivilágított ablakok élénk fényt vetettek az alant húzódó csatorna sötét vízét. A szomszédos házak sötétek és csendesek voltak, de azon házból, melybe ép belépni készültünk hangos kiáltozás, nevetgélés és előttem akkor még egészen ismeretlen surrogó hangok törtek elő az elhagyott utczára. „Miféle hang ez?– kérdezem társamtól, mialatt a bejárat első lépcsőjére helyeztem lábamat. „Oh, ez játéktermünkből jön,“ mondat egykedvűleg. „A gazdag orosz tisztek közül néhányan rendkívül szeretik a toulettet, és inkább játszanak itt, mint valamely nyilvános helyiségben.“ Ezt ő nyílt könnyed modorban mondotta, mialatt a csarnokba léptünk, mintha az angol és orosz klubok közötti különbségre akarva figyelmeztetni engemet. „Itt van-e a báró?kérdő az előteremben ácsorgó szolgák egyikétől. „Itt, uram.“ „Toganoff őrnagy?* „És most jött.* „Resnaux és Carrefoix?“ „Igen, uram, mindketten a játékteremben vannak.“ A fiatal tiszt bánatos arckifejezése mind mélyebb benyomást gyakorolt reám, midőn az első emeleten levő teres dohányzó teremben, majd ismét egy másik helyiségben ültünk, honnan a roulette surrogását és az izgatott játszók zajongását halhattuk. Azon terem végén, melyben ültünk, két szárnyastó nyílt egymással szembe. Midőn beléptünk, az egyik ajtó kulcslyukán átláttam, hogy a megötte levő terem sötét, de nemsokára ott is világot gyújtottak, s oda néhány egyén lépvén be, kártyázni kezdettek. Ezután suttogást hallottam, majd ismét feltárulván az ajtó, azon egy alacsony, mosolygó véres arcú és aranyfoglalványú szemüveggel felfegyverzett férfi lépett a terembe, és felénk közeledett. „Ah, Courtney,“ szólalt meg a báró franczia nyelven, „hogy van? Mutasson be barátjának, aligha szükségünk nem lesz rá, ha ugyan szíves lesz a whistben részt venni. Mint tudja, ebéd után bizonyos kiszabott ideig soha sem játszom. Mi az élet emésztés nélkül? mondogatom most, mint hajdan szoktam volt mondani: Mi az élet szerelem nélkül? De mióta a livóniai szép herczegnő kosarat adott, s egy öreg magyar nemes nejévé lett, egyetlen vigasztalásomat a gastronomia tudományában lelem. Szakácsom nem fog oly könnyen elpártolni tőlem, mint herczegnőm tette; nem, nem, nem fogja tenni.“ A báró megnyerő modorral birt, de uj barátom hidegnek látszott irányában, midőn gépiesen mosolyogva válaszolta: „Nem, mert ismeri legjobb barátait, tetszik tehát egy partié whist?“ téve hozzá felém fordulva. „Mint látom és most ülnek az asztalhoz. Én itt maradok, vagy lemegyek félórára a troulettet nézni. Udvarias embereket fog ott találni, de kik egyszersmind jó játszók.“ Kétséggel fogadtam el ez ajánlatot. Én Monsieur Carrefoix és Toganoff őrnagy voltunk a whistezők. Nekem nem igen tetszettek ez emberek, bármily szívélyeseknek tanúsították is magukat irányomban, de érzelmemről magamnak számot adni nem tudtam. Restiaux magas, szikár ember volt élesen metszett arczvonásokkal, s külsejéről ítélve, ügyvédnek nézett ki; napbarnított arczán, csillogó szemeiben és keskeny ajkán voltair és gunyoros mosoly ült. Első játékomat helyeselte, s sikert jósolt az eredményre. Az őrnagy mintegy hatvan éves erőteljes ember volt, lelógó fehér bajuszszal, nyers bonhomiával, valóságos régi katona, nyílt, szívélyes, gondtalan, vidám és barátságos! Monsieur Carrefoix öregrendi, hallgatag, nagyothalló zsémbes úriember volt, ki a játékon kivül semmivel sem törődött, s ki annak minden változatait nagy figyelemmel kísérte, ámbár különben egészen szellemszegénynek látszott. „Rendkívüli kártyám volt, — rendkívüli, ha, ha!“ kiáltott fel az őrnagy az első játék bevégeztével. „Monsieur Carrefoix, mint látom, ugyancsak rendbe kell szednünk magunkat, hogy őket megverhessük. De miért is hívott piquet, mon vieux brave? De igaz, nem szabad szólanom. Mint hiszem, magam követtem el pár hibát. Eh bien! Tirezl* „Ön jól játszanék, ha oly sokat nem beszélne,“ viszont az öreg, mialatt osztani készült. „Vigyázzon, mert ez angol igen ügyesen játszik! Sir,“ monda felém fordulva: „Ön még idővel elsőrendű játékos leend.“ A második játék már nagyobb tételben ment. Monsieur Resneaux és én ismét társak voltunk. Gazdag voltam, az első tételt megnyertem, s így a lehető veszteséggel nem igen törődtem, s különben is láttam, hogy társaimnál gyengébb játékos nem vagyok. Másodszor is nyertünk. Most ismét nagyobb tételben játsztunk, s ez alkalommal Carrefoix lett társammá. E játszma megkezdése előtt az őrnagy champagnert kért, s a báró ezt katonai lángészhez méltó gondolatnak nyilvánította. Látszott, hogy ő a társaság elismert humoristája. „Egy poharat mindenki, nem többet, s kettőt a nézők kedvéért!” kiáltott fel, most egészen otthonosnak éreztem magamat közöttük. Az őrnagy a játszma befejezése után megrázta kezemet, habár ő ismét vesztett. Carrefoix savanyún mosolygott ivási határozatunkhoz. Resneaux éles tekintetet vetett rám, mialatt koczczintottunk. A báró vállamat veregette, és rekedten nevetett, midőn látta, hogy ismét nyertem, s dicsérte társai előtt ügyességemet, habár kissé éreztelen hangja és sváb kiejtése e tekintetben nem nagy segélyére voltak, de tűzzel és lelkesedettséggel olvasott. Gyermeteg odaadással vett részt barátai mulatságaiban is. A Schillernél tartott vidám estélyről pár palack jó bor sem hiányozhatott. Naptára tanúságot tesz arról, hogy pinczéje jól el lehetett látva borokkal. 1802-dik év november havi jegyzetei között ez is olvasható : Negyven palaczk port-bor, 2 tallér palaczkonként, csegő pénzben. Ez alkalommal még Schiller jellemének egy másik szeretetreméltó vonásáról, a gyermekvilággal való szívélyes érintkezéséről is meg kell emlékeznünk, ő e tekintetben is hasonlított nagy barátjához, Goethéhez. Mindenki előtt ismeretes, hogy ez utóbbi Weimarba érkezése óta részt vett a gyermekek lapdázásaiban és minden másnemű mulatságaiban, s e hajlamát még élemedett korában is megtartotta. Előhaladt korú anyám még most is büszkén emlékszik vissza arra, hogy Goethe őt kis leány korában egyszer ölébe vette, arczát megsimogatta és megcsókolta, tok, költemények, rajzok és zeneszerzemények, a legtekintélyesebb egyéniségek névaláírásai stb. vannak egybegyűjtve. A Schiller-ház külseje most egy zöldredönyös egyszerű polgári lakáshoz hasonlít, de a ház diszités nélküli ajtaja felett ezen felirat olvasható: „Itt lakott Schiller“. Belépve a házba, először is egy kisded házikertre s abban Schillernek a folyondár dús lombjai által befutott szobrára esik első tekintetünk, mely szobor azon helyet jelöli, hol egykor a költő dolgozni szeretett, s hol kipihente fáradalmait; a Schiller-alapítvány czéljaira fordított első emeleti szobák előtt végigmenve a második emeletre, a költő megszentelt lakhelyére érkezünk. Az első szobában, mely egykor Schiller előszobája volt, most több ajándék: Wieland dolgozóasztala, Klio és Polyhymnia szobrai, a fent említett székek, egy Schiller műveit tartalmazó szekrény stb. van elhelyezve. A második szoba, a költő egykori elfogadó terme, a legközelebbi időkig a barátjaitól kapott ajándékokkal és egyes költeményei jelképeivel volt felszerelve. Ezekből meg van a szőnyeg, egy fülkében Schiller márványszobra látható, itt van továbbá Scherre őrnagy mellszobra, s a költőt 1786-diki alakjában elénk tüntető olajfestmény, melyet Károly Sándor nagyherczeg ajándékozott a Schiller-múzeumnak. Különben most már e szobát is olyanná igyekeznek átidomítani, milyen Schiller idejében volt; ennek lehet tulajdonítani, hogy a falak most már világosbarnaszinű kárpitokkal vannak bevonva , az ajtó kerete zöldszínű, ismét felállították a sajátságos alakú kályhát, s az akkori divat szerint készült bútorokat a költő hagyatéká-ból fenmaradt egy asztalka egészíti ki. Schiller életének ez utolsó szakában az idegen e házba csak legritkább esetben nyert bebocsáttatást. Schiller esküdt ellensége volt a szószátyár tisztelgéseknek és mindennemű bálványozásnak , de annál őszintébben csatlakozott barátjaihoz. Ez iránt tartaléktalanul nyílt és őszinte volt minden időben. Goethe szerint ez is Schiller magasztos tulajdonainak volt nyilvánulása. „Ő“ — írja Goethe Eckermannk — „ép oly nagy a thea-asztal mellett, mint amilyen az államtanácsban lett volna. Őt nem korlátozza, nem hozza zavarba semmi; gondolatainak röptét mi sem vonja a föld felé; nagy elveit mindig tartaléktalanul és aggálytalanul kimondja. Ez aztán igazán ember, s ilyennek kellene lenni mindnyájunknak“. Schillernek különösen kedve telt benne, hogy valamit felolvasson barátai előtt, sVége következik.