Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1878-11-21 / 47. szám
tort elfogja, vagy megöli. Ha ön tuja hollétét, ügyeljen, hogy a házat semmi szín alatt se hagyja el. A. Dumas:“ Mikor az ellenállás kisérlete meghiúsult, s a győzelem minden reménye szétoszlott, menekülésre kellett gondolni. Párist elhagyni, Francziaországból távozni : e feladat állt Hugó Victor előtt, midőn a győztes államcsíny úrrá lett Párisban. A küzdelem alatt áldozatul hozzuk életünket, de amint az elmúlik, menekülnünk kell, hogy vigyük külföldre a boszuló Nemezist. * A nemes, gondos nő, ki decz. 2-án és 3-án mindenütt kisérte a költőt, ki a Bastille-téren, midőn Hugó Victor a tábornokra a méltatlankodás szavait szórta, fülébe súgta: „Nehogy agyon lövesse magát,a ki a küzdelem napjaiban, midőn az ellenállási bizottmánynak Maupas gyilkosaival bujosdit kelle játszania, éber őrt állott, a fogdmegekre lesködött, s nyomozásaikat kijátszta: miután a gyülekezet kétszer szerencsésen értesítette a csapatok közeledtéről, most már arra vállalkozott, hogy Hugó Victor számára menedékhelyet keressen. E nő egyszer ötszáz frank erénydíjt eszközölt ki egy szegény asszony részére, ki két árvát vett fel örökbe, pedig csak saját munkájával tarta fenn magát, és fogadott gyermekeit. Most ez asszony jutott eszébe. D. asszony Hugó Victorral bérkocsiban ült, s a kocsisnak megadá védencenője adressét. Megérkeznek. D. asszony fölmegy a hatodik emeletbe, s kopogtat az ajtón. A munkásnő megjelenik. — Asszonyom, ön tudja, hogy mi történik most; önhöz fordulok: el tudná-e rejteni itt Hugó Victort? — Nem! D. asszony nem várt egyebet. A munkásnő gagyogott ugyan még holmi mentegetőzést, de D. asszony már rohant a sötét lépcsőkön lefelé, majd öszszetörte magát, négyeséval ugrotta át a fokokat, s lihegve, megbotránkozva ismét a kocsiba lépett, mely aztán csak úgy véletlenre gördült tovább Párisban. A külvárosokból ismét a központ felé tért, s a Palais-Royal terén vonult keresztül, hol Hugó Victor láthatta az utczákra mindenfelé kiszegzett ágyukat. A kocsi már több óra óta haladt így, s ideje volt, hogy valamit egyenek, s megpihenjenek. D. aszszony minden reményéből és erejéből kifogyva, M. marquisra gondolt, ki egy nagy legitimista hirlap igazgatója, Hugó Victornak rokona, s régen barátja is volt. Azt mondta magában, hogy nincs mit habozni, meg kell kísérteni mindent, a kocsi robogott, s a marquis ajtajában megállt. Hugó Victor a kocsiban maradt, D. aszszony pedig bejelentete magát a marquisnőnél. Anélkül, hogy fáradtságából, tűnődéseiből csak egy cseppet is elárult volna, mosolylyal lépik be, s napi dolgokról társalog. . . Hugó Victornak véletlenül hangoztatott neve a marquisnőt érzéketlenül hagyja. D. asszony nyugtalanság által gyötörve, s szivében elkeseredve, már búcsúzni akart, midőn a marquis belépett. — Ah, aszszonyom, nyugtasson meg ön! oly sok ellentétes hir van forgalomban! Azt mondák, hogy Hugó Victor kikötött Calaisban; igaz-e? — Valóban, marquis, ő mentve van. — Ah, mily szerencse ! . . . Más részről azt hallottam volt, hogy meggyilkolták. S D. aszszony — mialatt a marquisnő némi rendeleteket adott ki mint a marquisnak, ki hozzá közeledik, s erre gyorsan fülébe súgja: — Nos hát, nem úgy van, ő nem távozott el, Párisban van. — Oh, a szerencsétlen ! Legalább biztonságban van-e? Hol van ő? — Alant egy bérkocsiban. — Teringettél! kiáltá a marquis, és ön nem mondja ezt. E kis káromkodás kellemesebb volt D. asszonyra nézve a legszelídebb ígéretnél. Repeső szívvel szaladt a kocsihoz. Beesteledett, s a gáz nem volt még meggyújtva. Victor Hugó kiszállhatott, s a marquishoz mehetett, anélkül, hogy csak a kapus is észrevehette volna. A marquis és marquisnő szobái az ebédlő által voltak elválasztva. Hugó Victornak a marquisnő szobáját adták át, melynek ajtaját egy állványnyal elfedék. Megvették a szakácsnő hallgatását, s Hugó Victor fogoly lett. TARCZA: EGY KISZOLGÁLT SZÍNÉSZ ÉLMÉNYEI. Müller Hermannó II. Első szereplésem. Oly korszakban élünk, mikor a nagy művészek életrajzainak közzététele a mindennapi események közé tartozik, s mindezen életrajzok valódi regényírói képzelőtehetséggel vannak megírva. Igaz ugyan, hogy én híres művész soha sem voltam, de, s ezt esküvel ígérem, soha sem is fenyegetem a világot életrajzom megírásával. Egyedül czélom, hogy gondtalanul csevegjek arról, mit vidáman átéltem és komolyan éreztem ama deszkákon, amelyeken az élet eseményei vonulnak el szemeink előtt; egyedüli ez élem a mulattatás. Először is X. székváros operaházában léptem az ismert „világot jelképező deszkák“ra. Nevemnek ritkított betűkkel hirdetését, a kezdők fellépése alkalmával használt eme captatio benevolentiaet, az udvari színház igazgatósága elmulasztotta. Igaz ugyan, hogy Meyerbeer „Ördög Robert“-jében csakis egy néma lándzsás vitéz szerepét játszódtam. Tizenhét éves koromban szerettem magamban elandalogni, s vasárnapi sétáim rendesen az operaszínház előtt vezettek el, s végtelenül boldognak éreztem magamat, ha ilyenkor, ha a hátsó épületszárny földszinti ablakán át az ott elhelyezett kardalnoki ruhatárba egy-egy pillantást vethettem. Egy ily vasárnap délutáni sétám alkalmával, midőn szent borzalommal kerültem meg a színházépületet, a hátsó bejáratnál egy csoport embert vettem észre, kik egy méltóságteljes arcra elhízott egyént vettek körül, kit, mint később értesültem, Schuszternek neveztek. Ezen kövéres úriember kisded jegyeket osztogatott ki a körülállók között, amely jegyek segélyével ezen ház előttem eddig teljesen elzárt helyiségeibe juthatni. Az udvari színháznál két vagy három ily Schuszter volt szerződtetve, kiknek kellő számú jól begyakorlott statisztákról kellett gondoskodjak. Minden fellépő statisztára öt garas „tiszteletdíj“ volt számítva. A statisztavezetők természetesen kötelességüknek tartották, hogy oly embereket gyűjtsenek maguk körül, kik a művészet iránti lelkesültségből ingyen ajánlják fel szolgálatukat, s igy az ötgarasosak Schuszter uraim zsebeibe vándorolhattak. Sőt nem egy ura és jó borravalóval vásárolta meg a beléptetési engedélyt, hogy a statiszta-álarcz alatt egyik vagy másik ballerinával megismerkedjék. Kíváncsian közeledtem a csoporthoz, Schuszter úr kémlelő tekintete nyurga alakomra esett, mi úgy látszott, hogy megnyerte tetszését, mivel gyönyörtől reszketve vettem át e fontoskodó arczu ember kezéből egy darabka papirost, a melyre ez emlékezetes szavak voltak nyomtatva: „Királyi opera-szinház, Statiszta-jegy.“ Attól tartva, nehogy visszakérjék, siettem vele a többi kiválasztottak nyomába, azt a botosba bujtatott lábú cerberus kezébe nyomtam, s több homályos folyosón áthaladva a ruhatárba jutottam, ahol igen rövid idő alatt ő felsége a siciliai király csatlósai közé felcsaptam. Nem is kísérlem leírni az érzelmeket, amelyek között ama pillanatot vártam, midőn a fényesen kivilágított teremben összegyűlt nagy közönség előtt első színpadi kísérletemet tehetem, fájdalom, a kérlelhetlen sors, mi ez alkalommal Schuster védnököm alakjában intézkedett, ki időközben martialis csatlós-kapitánynyá öltözködött, egyebet határozott. Arra voltam kiszemelve, hogy az utolsó felvonásban Izabella herczegnő esketése alkalmával a színpad hátterében felállított főoltár előtt lábhoz bocsátott alabárddal, arczczal az oltár s háttal a közönség felé tiszteletőrként szerepeljek. Miden kísérletem, hogy egy pillantást vethessek a közönség felé, a színfalak mögött álló Schuszter kapitányunk egy-egy fenyegető kézmozdulatán hajótörést szenvedett, s így most utólagosan kell a közönség bocsánatát kikérnem, hogy mindjárt első felléptem alkalmával oly udvariatlannak látszhattam. Az utolsó felvonás bekövetkeztéig a színpadi munkások lökdösései és oldaldöfései elől egy homályos zugba menekültem, s onnan kísértem figyelemmel ezen dalmű különben igen érdekfeszítő cselekményének kifejlődését. — 370 —