Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1878-02-14 / 7. szám

Néhány nap múlva kifésülve, összefűz­ve, fodoritva s isten tudná elmondani miféle műtétek után ott ékeskedtem a fodrász­bolt fényes kirakatában. Annyi bámulója nem volt ez időben senkinek, semminek, mint énnekem. Nem mehetett el egy nő a kirakat előtt, — a­ki véletlenül szőke hajjal birt, — hogy vágyó szemeket nem ne vessen reám. Gyönyörűség volt hallani napestig a külömbféle megjegyzéseket, miket szépsége­mért szórtak reám. „Nézd csak mama — szólt egy szép szőke gyermek — mily gyönyörű fonadék. Ah, mint szeretném bírni!“ „Tekints oda, gyermek, s okvetlen meg­bánod kimondott vágyadat.“ Fölöttem egy aranykeretű jegy állott e felirattal: „E chignon ára 100 forint.“ A kis leány sóhajtva olvasta e szava­kat, s szomorúan mondá: „az már csak mégis sok, most már nem vágyom reá mama!“ Hanem azért midőn távoztak, még egy­szer visszafordította bájos fejecskéjét, s egy utolsó pillatást vetett reám. A szép világos kék szemekben mintha kényeket fedeztem volna fel. Máskor B. . . tanácsosáé haladt el ott, négy felnőtt leányával; mind szőkék voltak az istenadtát. „Ah, there mama — sipitott a nagyobb — voila! ez aztán fonat. Superbe!“ „Csakhogy száz forint az ára!“ — mondá egyik. — Ah, vraiment! — sipított ismét az öre­gebb — C’ est trop! igen sok. Pedig mily jól állna nekem. N’ est-ce pas Evelin? „Azt hiszem nekem jobban állana“ — felelt amaz gúnyos hangon. — „Az enyimhez inkább talál, mint a tié­tekhez, — szólt a harmadik. — A tanácsosné közbeszólása vetett véget a vitának. „Jobb lesz ha hallgattok, hiszen láthat­játok, hogy száz forint e dhignon ára.“ Az ékes familia — daczára az anya in­tésének — vitatkozva, gúnyolódva, morogva tovább sietett. Irtóztam volna e sovány, irigy arcza leányok valamelyikének fejét ékíteni. Ah, az én álmaim, kocsikról, nagyúri palotákról, fé­nyes estélyekről szólanak. Napok múltán egy ifjú pár haladt el a kirakat előtt. A nő magas, nyúlánk, arisztokratikus termettel birt, s arczán meglátszott a sorsá­­vali elégedetlenség. „Ah! — sóhajtott fel megállva — nézd, Elek, mily felséges hajzat!“ „Ép oly aranyszőke, mint tiéd“ — fe­lelt a férj udvariasan. — „Mit ér — szólt a nő lenéző tekinte­tet vetve férjére — ha nem tudod nekem megvenni “ „De, kedvesem, száz forint!“ „Persze, hogy annyi, s neked ez soknak tűnik fel, mert gyávább vagy hogysem nőd­nek egy ennyi gyönyörűséget, ennyi örömet megtudnál szerezni, hiszen te nem is igyek­szel mint más férjek, hiszen--------. „De kedvesem !“ — szólt közbe a sze­rencsétlen férj. — „Oh, milyen iszonyú dolog szegény em­berhez menni férjhez !­ol, ha én a mostani eszemmel bírtam volna, bizonyosan Cseres­nyésnek adtam volna előnyt, hiszen ő — kérlek, ne folytasd — szólt a férj iz­gatott hangon — ha perelni akarsz ismét, menjünk haza, ott legalább csak a négy fal tanúja megaláztatásomnak.“ Tovább mentek, de nem állok jót, hogy a nő figyelemre méltatta volna férje jogos intéseit. Szegény férjek! Jöttek aztán fényes fogatok tulajdono­sai, kik megbámulták szépségemet, de hát végül is s­z­á­z forint. Tisztelteti a nagysás asszony az urat, s kéreti küldené be a kirakatban levő szőke c­ignont. Ilyenforma üzenetek majdnem naponként érkeztek az üzletbe. Aztán jött egy fodros hajú segéd, gon­dosan bepakolt egy dobozba, s mentünk men­­degéltünk gyakran óra hosszat is, s végre egy-egy fényes falon, vagy bondok­ban ta­láltam magamat Következett aztán a pró­bálgatás, s szépségemért a legnagyobb elis­merés — de a száz forint, az sehogy sem tetszett senkinek". Már-már azt hittem, hogy a nyilvános kirakatok szomorú légkörében vész el éle­tem, midőn egy napon ismét fényes fogat állott meg üzletünk előtt. Egy fiatal úr és egy gyönyörű rokon­szenves arczú nő szálltak ki belőle, s az eléjök alázattal siető főnöktől kérdezték ér­tékemet. „Száz forint, a­mint méltóztatik olvasni a kirakatban, — felelt a főnök. — A férj szótlanul húzta össze szemöldö­két, s halgatott, mig a nő vontatott hangon felelt. — „Azt hittem olcsóbb lesz, mert hát vé­gül is sok egy chignonért. Azt hiszem el­hagyjuk — folytató férjére tekintve — nem­de, Charles, igen drága.?“ „A­hogy parancsolod, kedvesem.“ — szólt­amaz udvarias, de hideg hangon, mialatt sokat mondó tekintetet vetett nejére. A nő lesütötte azokat az ábrándos mé­la szemeket, s mintha egy másodperczig va­lami ideges rángás futott volna arczán ke­resztül ; azután ép oly finom mosolylyal kö­szönt, s férje kíséretében távozott. Oh mint szerettem volna veled menni! E nő az első perczben megnyerte rokonszen­­vemet, s én szívesen lettem volna szeren­csétlenségében hű társa, mert hogy nem bol­dog, hogy ez elzárt finom ajkak titkot és szenvedést őriznek, azt első perc­ben beláttam. Oh, nagyvárosi élményeim sok ember­­ismeretre tanítottak meg! Szegény nő, szegény nő! Szomorúan néztem egész nap a bámuló sokaságot, s nem tudtam elfeledni ama ked­ves, légies alakot. Esteledett, midőn egy livrós inas lépett az üzletbe, kiben azonnal felismertem a ma reggeli úrnő szineit. Kérem a szőke c­ignont bepakoltatni gondosan, ime itt az ára — szólt — mialatt egy bankjegyet lökött az asztalra. Majdnem ugráltam örömömben, hogy hát mégis övé leszek, hogy diszkeni fogom azt a kedves halvány arczot, s megbocsátot­tam minden bűnét a férjnek, hogy ilyen gyön­géd meglepetést szerez magának. Előre elgondoltam magamban, hogy fog örülni az a bájos asszonyka, s milyen édes odaadó pillantást vetenk férjére, mialatt sut­togó hangon rebegi, köszönöm, Charles! Ilyen, s ehez hasonló gondolatok fog­laltak el, mialatt csinos dobozban, haladtunk rendeltetésem helyére. Végre, sok erre, arra menés, lépcsőkön való felmenések után éreztem, hogy megér­keztünk. Nem láthattam még semmit, de a sok sürgés-forgás, ajtó nyitogatások után ítélve, gondoltam, hogy nagyúri ház lesz jö­vendőbeli lakásom. „Itthon van-e ő nagysága?“ — kérdé az inas ki ide hozott. — „Itthon“ — felelt egy más hang. „Jelentsen be.“ Pár ajtón mentünk keresztül, s régire a finom kábító illatról — mely a dobozba is­­ behatott — gyanítottam, hogy az úrnő szo­bájába értünk. „Mit hozott, Jean?“—kérdé egy fiatal üde hang, melyben nem ismertem a ma reg­geli nőére. „Uram, tiszteli nagysádat, s e csoma­got küldte ide.“ Mohó kipakolást, majd a bámulat és öröm felkiáltását hallottam. Egy gazdag pompával butorzott terem­be találtam magamat. Puha szőnyeg terült a földön, nehéz selyem damaszt bútorok, a kerevetek előtt mahagóni faasztalok, telvék értékes csecse­becsékkel; itt-ott szobrok, virág­vázák, me­lyek illata bóditólag hatott a belépőre, min­denütt pazar fény, s a gazdagság, vagy köny­­nyű költekezés jelei — de megvallom, nem volt izlésem szerinti; nekem minden túlter­­heltnek látszott, s csodálkozva kerestem e légkörben ma reggeli ideálomat. A nő ki kezében tartott semmiben sem hasonlított ő hozzá; ama légies, finom, ro­konszenves alak volt, s csak hosszabb szem­lélet után tűnt fel szépsége, melyet inkább a lélek nemessége vont arczára, mint a vo­nások hibátlan metszete. Emez, egy tökéle­tes szépség, az első perezre szenvedélyre ébresztő. Magas, kevéssé telt idomokkal birt, mi a hozzá tapadó divatos szűk ruhában tel­jes classicitással tüntette termetét elé. Gyö­nyörű szőke haj folyta körül, a halvány pír­ral bevont hibátlan szépségű arczot, s ilyen különös, bűvös fényű szemeket soha sem lát­tam életemben. Nem volt sem kék, sem fe­kete, de mindkettőből valami, s ha hosszú szempillái alól feltekintett, egy egész világ tele hieroglyphekkel sugárzott belőle. Azt hiszem nem volt tanácsos e csodafényű sze­medbe tekinteni. Midőn felpróbálva engem, a tükör tel­jes világításba adta őt vissza, hosszan elbá­multam e tökéletes idomokon, a finom ra­gyogó arczán, s mégis elégedetlenül gondol­tam arra, hogy e nő lesz ezután úrnőm. Volt egy könnyelmű vonás arczán,­­ egy Bugár szemében, mely sok mindenre en­gedett következtetnem. De hát váljon ez lesz-­ ezután csak­ugyan úrnőm. — Hol van hát a másik? — — Nem azon ar-é vevőm, ki ma reggel avval a kedves asszonykával megnézett.-------Vagy hát melyik már most neje? Az é kire oly szigorú tekintetet vetett midőn félig-meddig — 50 —

Next