Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1878-02-14 / 7. szám
Néhány nap múlva kifésülve, összefűzve, fodoritva s isten tudná elmondani miféle műtétek után ott ékeskedtem a fodrászbolt fényes kirakatában. Annyi bámulója nem volt ez időben senkinek, semminek, mint énnekem. Nem mehetett el egy nő a kirakat előtt, — aki véletlenül szőke hajjal birt, — hogy vágyó szemeket nem ne vessen reám. Gyönyörűség volt hallani napestig a külömbféle megjegyzéseket, miket szépségemért szórtak reám. „Nézd csak mama — szólt egy szép szőke gyermek — mily gyönyörű fonadék. Ah, mint szeretném bírni!“ „Tekints oda, gyermek, s okvetlen megbánod kimondott vágyadat.“ Fölöttem egy aranykeretű jegy állott e felirattal: „E chignon ára 100 forint.“ A kis leány sóhajtva olvasta e szavakat, s szomorúan mondá: „az már csak mégis sok, most már nem vágyom reá mama!“ Hanem azért midőn távoztak, még egyszer visszafordította bájos fejecskéjét, s egy utolsó pillatást vetett reám. A szép világos kék szemekben mintha kényeket fedeztem volna fel. Máskor B. . . tanácsosáé haladt el ott, négy felnőtt leányával; mind szőkék voltak az istenadtát. „Ah, there mama — sipitott a nagyobb — voila! ez aztán fonat. Superbe!“ „Csakhogy száz forint az ára!“ — mondá egyik. — Ah, vraiment! — sipított ismét az öregebb — C’ est trop! igen sok. Pedig mily jól állna nekem. N’ est-ce pas Evelin? „Azt hiszem nekem jobban állana“ — felelt amaz gúnyos hangon. — „Az enyimhez inkább talál, mint a tiétekhez, — szólt a harmadik. — A tanácsosné közbeszólása vetett véget a vitának. „Jobb lesz ha hallgattok, hiszen láthatjátok, hogy száz forint e dhignon ára.“ Az ékes familia — daczára az anya intésének — vitatkozva, gúnyolódva, morogva tovább sietett. Irtóztam volna e sovány, irigy arcza leányok valamelyikének fejét ékíteni. Ah, az én álmaim, kocsikról, nagyúri palotákról, fényes estélyekről szólanak. Napok múltán egy ifjú pár haladt el a kirakat előtt. A nő magas, nyúlánk, arisztokratikus termettel birt, s arczán meglátszott a sorsávali elégedetlenség. „Ah! — sóhajtott fel megállva — nézd, Elek, mily felséges hajzat!“ „Ép oly aranyszőke, mint tiéd“ — felelt a férj udvariasan. — „Mit ér — szólt a nő lenéző tekintetet vetve férjére — ha nem tudod nekem megvenni “ „De, kedvesem, száz forint!“ „Persze, hogy annyi, s neked ez soknak tűnik fel, mert gyávább vagy hogysem nődnek egy ennyi gyönyörűséget, ennyi örömet megtudnál szerezni, hiszen te nem is igyekszel mint más férjek, hiszen--------. „De kedvesem !“ — szólt közbe a szerencsétlen férj. — „Oh, milyen iszonyú dolog szegény emberhez menni férjhez !ol, ha én a mostani eszemmel bírtam volna, bizonyosan Cseresnyésnek adtam volna előnyt, hiszen ő — kérlek, ne folytasd — szólt a férj izgatott hangon — ha perelni akarsz ismét, menjünk haza, ott legalább csak a négy fal tanúja megaláztatásomnak.“ Tovább mentek, de nem állok jót, hogy a nő figyelemre méltatta volna férje jogos intéseit. Szegény férjek! Jöttek aztán fényes fogatok tulajdonosai, kik megbámulták szépségemet, de hát végül is száz forint. Tisztelteti a nagysás asszony az urat, s kéreti küldené be a kirakatban levő szőke cignont. Ilyenforma üzenetek majdnem naponként érkeztek az üzletbe. Aztán jött egy fodros hajú segéd, gondosan bepakolt egy dobozba, s mentünk mendegéltünk gyakran óra hosszat is, s végre egy-egy fényes falon, vagy bondokban találtam magamat Következett aztán a próbálgatás, s szépségemért a legnagyobb elismerés — de a száz forint, az sehogy sem tetszett senkinek". Már-már azt hittem, hogy a nyilvános kirakatok szomorú légkörében vész el életem, midőn egy napon ismét fényes fogat állott meg üzletünk előtt. Egy fiatal úr és egy gyönyörű rokonszenves arczú nő szálltak ki belőle, s az eléjök alázattal siető főnöktől kérdezték értékemet. „Száz forint, amint méltóztatik olvasni a kirakatban, — felelt a főnök. — A férj szótlanul húzta össze szemöldökét, s halgatott, mig a nő vontatott hangon felelt. — „Azt hittem olcsóbb lesz, mert hát végül is sok egy chignonért. Azt hiszem elhagyjuk — folytató férjére tekintve — nemde, Charles, igen drága.?“ „Ahogy parancsolod, kedvesem.“ — szóltamaz udvarias, de hideg hangon, mialatt sokat mondó tekintetet vetett nejére. A nő lesütötte azokat az ábrándos méla szemeket, s mintha egy másodperczig valami ideges rángás futott volna arczán keresztül ; azután ép oly finom mosolylyal köszönt, s férje kíséretében távozott. Oh mint szerettem volna veled menni! E nő az első perczben megnyerte rokonszenvemet, s én szívesen lettem volna szerencsétlenségében hű társa, mert hogy nem boldog, hogy ez elzárt finom ajkak titkot és szenvedést őriznek, azt első percben beláttam. Oh, nagyvárosi élményeim sok emberismeretre tanítottak meg! Szegény nő, szegény nő! Szomorúan néztem egész nap a bámuló sokaságot, s nem tudtam elfeledni ama kedves, légies alakot. Esteledett, midőn egy livrós inas lépett az üzletbe, kiben azonnal felismertem a ma reggeli úrnő szineit. Kérem a szőke cignont bepakoltatni gondosan, ime itt az ára — szólt — mialatt egy bankjegyet lökött az asztalra. Majdnem ugráltam örömömben, hogy hát mégis övé leszek, hogy diszkeni fogom azt a kedves halvány arczot, s megbocsátottam minden bűnét a férjnek, hogy ilyen gyöngéd meglepetést szerez magának. Előre elgondoltam magamban, hogy fog örülni az a bájos asszonyka, s milyen édes odaadó pillantást vetenk férjére, mialatt suttogó hangon rebegi, köszönöm, Charles! Ilyen, s ehez hasonló gondolatok foglaltak el, mialatt csinos dobozban, haladtunk rendeltetésem helyére. Végre, sok erre, arra menés, lépcsőkön való felmenések után éreztem, hogy megérkeztünk. Nem láthattam még semmit, de a sok sürgés-forgás, ajtó nyitogatások után ítélve, gondoltam, hogy nagyúri ház lesz jövendőbeli lakásom. „Itthon van-e ő nagysága?“ — kérdé az inas ki ide hozott. — „Itthon“ — felelt egy más hang. „Jelentsen be.“ Pár ajtón mentünk keresztül, s régire a finom kábító illatról — mely a dobozba is behatott — gyanítottam, hogy az úrnő szobájába értünk. „Mit hozott, Jean?“—kérdé egy fiatal üde hang, melyben nem ismertem a ma reggeli nőére. „Uram, tiszteli nagysádat, s e csomagot küldte ide.“ Mohó kipakolást, majd a bámulat és öröm felkiáltását hallottam. Egy gazdag pompával butorzott terembe találtam magamat. Puha szőnyeg terült a földön, nehéz selyem damaszt bútorok, a kerevetek előtt mahagóni faasztalok, telvék értékes csecsebecsékkel; itt-ott szobrok, virágvázák, melyek illata bóditólag hatott a belépőre, mindenütt pazar fény, s a gazdagság, vagy könynyű költekezés jelei — de megvallom, nem volt izlésem szerinti; nekem minden túlterheltnek látszott, s csodálkozva kerestem e légkörben ma reggeli ideálomat. A nő ki kezében tartott semmiben sem hasonlított ő hozzá; ama légies, finom, rokonszenves alak volt, s csak hosszabb szemlélet után tűnt fel szépsége, melyet inkább a lélek nemessége vont arczára, mint a vonások hibátlan metszete. Emez, egy tökéletes szépség, az első perezre szenvedélyre ébresztő. Magas, kevéssé telt idomokkal birt, mi a hozzá tapadó divatos szűk ruhában teljes classicitással tüntette termetét elé. Gyönyörű szőke haj folyta körül, a halvány pírral bevont hibátlan szépségű arczot, s ilyen különös, bűvös fényű szemeket soha sem láttam életemben. Nem volt sem kék, sem fekete, de mindkettőből valami, s ha hosszú szempillái alól feltekintett, egy egész világ tele hieroglyphekkel sugárzott belőle. Azt hiszem nem volt tanácsos e csodafényű szemedbe tekinteni. Midőn felpróbálva engem, a tükör teljes világításba adta őt vissza, hosszan elbámultam e tökéletes idomokon, a finom ragyogó arczán, s mégis elégedetlenül gondoltam arra, hogy e nő lesz ezután úrnőm. Volt egy könnyelmű vonás arczán, egy Bugár szemében, mely sok mindenre engedett következtetnem. De hát váljon ez lesz- ezután csakugyan úrnőm. — Hol van hát a másik? — — Nem azon ar-é vevőm, ki ma reggel avval a kedves asszonykával megnézett.-------Vagy hát melyik már most neje? Az é kire oly szigorú tekintetet vetett midőn félig-meddig — 50 —