Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1878-05-23 / 21. szám
1878. Harmadik évfolyam 21-ik szám Csütörtök, május 23. HÖLGYFUTÁR 23 ^...... —S UEDJELE.VUI MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRA : Kgy.gz évre . . ft írt — kr. Félévre .... 3 — „ Évnegyedre . j frt 60 kr. -A FELELŐS SZERKESZ'FŐ : SZERKESZTŐSÉGI IRODA : LYCEUMI NYOMDA. 1 —I ! Nem használható kéziratok nem küldetnek vissza.?----------- SZÉPIRODALMI HETILAP. K. PAPP MIKLÓS: VIHAR ELŐTT. Hát az a sok vér, köny, ágyudörgés Még mostanig se volt elég? Hát a sok kínos jajveszékre Siket maradhat még az ég? Hát még a fagyos, zsarnok fajzat Vérszomjazása egyre tart? Bizony a hollók gyülekeznek S ismét csörögni kezd a kard! — Milliók átka, jajta nyög fel Nehéz, keserves gyász alól, Füstölgő falvak omladékin Az ínség némán panaszol; Künn a határok puszta síkján Ifjakat fed a durva rög, Népetlenek a bús családok S népesek lent a börtönök. Gazdátlan eb csatangol szerte, Éhség zaklatja, kergeti, Mely lánczot maga csörgetett rég, Azt most gazdája csörgeti; Vad bérczi erdők sűrűjéből Alá csapnak a farkasok, Megérezték a levegőben Feléjük hajtott vérszagot. — így, így, te zsarnok koronás fő, Nem kell tétlen henyélni hát! Játszasd el újra ezt a kedves, Mulatságos komédiát. Van szolga nép, mely szent szavadra Vérét olcsón ereszti meg, S annyi marad, hogy parancsolni Azután is csak lesz kinek. Mutass a porba annyi vért, hogy Legyen részeg a föld belé, S a magas pályán megszédülve : Bukjék le a pokol felé! Engem is hadd ízekre törjön! Testem örömest adom át, Csak tudjam azt, hogy összetörnek Vele a zsarnok koronák! . . . Jakab Ödön: EGY JÁMBOR EMBER TÖRTÉNETE Elbeszélés Indali Gyulától. (Folytatás.) Mikor az „úgylegyen“ elhangzott: szép arczán nem csak a szépség, hanem a szellem dicsfénye is ragyogott. Letette könyvét, s hozzám rohant, megszorította kezemet, aztán szenvedélyes zokogásra fakadt. Szemeiből csak úgy omlottak a könyek. A tudatlanság jármából fölszabadult szellem bála cseppjei voltak azok. E könyvek mondtak nekem néma, de fonó köszönetét fáradságomért. Oh, ti gazdagok, ti hatalmasok, megfizethettétek volna-e nekem összes vagyonotokkal, ezt a gazdag jutalmat? Van-e istenibb, magasztosabb érzelem, mint látni: egy szív, egy lélek mint nyílik meg előttünk napról-napra jobban? Látni mint lesz a szem tüköre, az arcz, a homlok, nyitott könyv reánk nézve, melynek szabadon olvashatjuk le utolsó betücskéjét is ? A gondolat még jóformán meg sem született: mi már ismerjük azt; az eszme csak most nyert terhet a szavakban, s mi már tudjuk, mi új eszmét fog létrehozni az, mert ebbe a főbe mi oltottuk bele a gondolatot, ennek a léleknek mi adtuk meg az irányt. Érezni, hogy egy szavunk el nem vész meghallgatatlan, egy eszménk méltányolatlan, egy mosolyunk viszonzatlan. Érezni, hogy van a nagy világban egy kis lényecske, kire nézve hasznosak, talán szükségesek, meglehet nélkülözhetlenek vagyunk s ha az emberek gúnyosan lobbantják szemünkre kicsinységünket, vigasztalást találni ama lényecske ragaszkodásában, tiszteletében, talán csodálatában — van-e ehez fogható tiszta öröm e földön ? Ezt az örömet köszönhettem én kis védenczemnek, Violettának. Senki sem tudta azt, mi varázsolja az egyszerű írnok arcára a lelki büszkeség kifejezését, hogy az emberek között miért jár emelt fővel az, kitől olyan természetes volna a meghunyászkodás. Csak én tudtam, csak én éreztem azt egyedül, s ha láttam, az emberek nagyobb része mily lázasan kergeti a világ örömeit, szánakozva gondoltam magamban : hiában futtok, hiában rohantok léha gyönyöreitek után, hiában vagytok nagyok és hatalmasok. Jámbor Lőrincz azért, ha napi munkáját bevégezte, nemesebb, tisztább örömeket élvez a kis berki lakban. Megvallom: félig-meddig úgy tekintettem Violettát, mint saját teremtményemet s iránta való vonzalmamban volt valami az atya szeretetéből. Egészen természetesen jött nekem, midőn rendesen igy szólítottam őt: „gyermekem !“ Violetta is teljes gyermeki szeretetet mutatott irántam. Bár rendesen „Lőrincz bácsi“-nak szokott szólítani újabb időben, olyan formán hangzott ez, mintha ezt mondta volna: „atyám!“ Szavaiból, tetteiből egyenként kitűnt, hogy bizonyos magasabb lényt tisztel bennem. Mindemellett a legbizalmasabb barátok voltunk s e barátság és bizalom napról-napra , erősbödött. Megszoktuk egymást, mint két testvér s örömmel vártuk a perczet, melyben találkozhatunk. Darab idő óta Violetta kis távolságba elém szokott lőni s nem tagadom, hogy nekem ez mondhatlan jól esett. Gyakran megtörtént, hogy kedvezőtlen, csúnya volt az idő, — de én azért csak nem maradtam el . Violetta csak előmbe jött. Ilyenkor örömtől sugárzó arccal kiáltottunk föl: — Tudtam, hogy el fog jőni, Lőrincz bácsi! — Tudtam, hogy elém jösz, gyermekem! Tanóráink most már nem úgy folytak, mint kezdetben. Én elláttam Violettát jó olvasmányokkal, de mikor együtt voltunk, nem volt szükségünk könyvre. Komor időben bent a szobában, holdas estéken künn a kertben, vagy ligetben bolyongva, tartottam előadásokat neki a tudományok különböző ágaiból, persze amelyekhez én is értettem, legalább egy keveset, s mind inkább és inkább kellett bámulnom gyors felfogását s éles itélő tehetségét. De volt valami, mi bámulatomat a legfelsőbb fokig csigázta. Néha ugyanis szerepet cseréltünk: én hallgattam és ő beszélt. Hogy miket beszélt ? Csodálatosnál csodálatos meséket, az az éjről, a csillagokról, a kert virágairól, a liget fáiról, a folyó hullámairól. És e mesékben annyi költészet, annyi ábránd és szenvedély, oly virágos képzelem nyilatkozott, hogy az ezeregy éj meséit véltem hallani. Ki tanította őt ezekre? Talán a magány, talán a csend, talán saját szive? . . . VIII. így múlt el a tavasz, így a nyár s beköszöntött az ősz, melynek első újdonsága az volt, hogy ellenőrré lettem előmozdítva, a másik pedig az, hogy a köztem s Violetta közt eddig fenállt viszony egy kis változás. Történt ugyanis, hogy egyszer, amint a berki lakban szokott látogatásom tevem: Violetta nem jött ki előmbe. Féltem, hogy valami baja van s aggó-