Hölgyfutár, 1934 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1934-04-01 / 1. szám
Miért bántjuk egymást! Irta : Thury Zsuzsa. A mama elment otthonról úgy nyolc óra felé. Azt mondta, hogy nem bírja a lármát, szétpattan a feje és rá se nézett a két kislányára, amíg sietve, kapkodva felöltözött. Megmondta a lánynak, hogy a két kislánynak adjon tojást vacsorára, aztán fektesse le őket. A fiú egye meg a déli főzeléket, ha hazajön, mert nem jön rendes időben a vacsorához. Aztán úgy kiszaladt a szobából, mint aki menekül. A két kislány viszszafajtott nevetése most teljes erővel tört ki belőlük. Nekiestek a nagy parasztcselédnek, belekapaszkodtak, körülugráltak, hogy a lány alig tudta a tálcát tartani. — Na mi az, Bözsike, Mari, elment az eszük ? A szegény anyukájukat beteggé teszik a rosszaságukkal és akkor meg nem győzik kivárni, hogy elmenjen otthonról. Na várjanak csak, egyszer csak itt hagyja magukat egészen, aztán futhatnak utána. Mari, nyughasson már! De hisz beszélhet ezeknek az ember. .. A két kislány egy szót sem hallott az egész szép beszédből, gyorsan ettek, egymás kezéből kapkodva és a kis összemarkolt kezükkel szedve ki a tálból a falatot. A kis nyolcéves Mari már azt se tudta, hogy mit csináljon féktelen jókedvében, csak törte a fejét valami nagy rosszaságon és apró, fényes szemét ide-oda forgatta izgatottságában. A nagyobbik két évvel volt idősebb, magas, szép kislány, aki mindig haragosan nézett maga elé. — Te Bözsi, ne fürödjünk hideg vízben? — állt elő tán a huszadik ötlettel Mari. — Majd meglátjuk, mit csinálunk, meg kell várni Lacit. Majd ő megmondja — vélekedett a másik. Már akkor jött is a fiú. Nagy robajjal csapta ki az ajtót, úgy látszik, már a konyhában halott, hogy nincs itthon a mama. Tizenötéves volt, izgatottnak és dühösnek látszott, a haja előre esett a szemébe. Köszönés nélkül kérdezte: — Mi van vacsorára? — Kelkáposzta — vihogott össze a két lány. — Szereted, mi? — Ne vicceljetek velem, — dühöngött a fiú. Zsebredugott kezekkel járkált fel és alá a szobában, nagyokat lépett, néha belemarkolt a hajába, mintha, ki akarná tépni. Egyszer hátrafordult, akkor meglátta a két kislányt, akik hosszukat lépve sétáltak mögötte, bele-bele markolva a hajukba. Mikor látták a fiú dühös arcát, újra nevetni kezdtek. A fiú egyet lökött a kisebben, hogy az hátratántorodott, aztán tovább rohant fel és alá. A leány jött, a tálcán hozva a főzeléket és letette az asztalra. A fiú ránézett, akart valamit mondani, aztán mégse szólt. Egy ideig gondolkozott, hogy megegye-e a főzeléket, aztán megvetően elfordult. Egy párszor végigment a szobán, közben rá ránézett a főzelékre. A két kislány, mikor ezt látta, nagyokat nevetett. A fiú végre megállt, leült az asztalhoz és dühösen enni kezdett. A másik kettő egy sarokban ült a földön, onnan nézték a fiút, lökdösték egymást, aztán halkan mondta a kicsi : — Kelkáposzta, ugye ? Kitört a nevetés, és mindig bátrabban kezdték mondani: — Kelkáposzta, kelkáposzta, Lacikám, kell káposzta ? Mikor látták, hogy a fiú nem felel, eszik tovább, közelebb merészkedtek az asztalhoz, a kicsi már az ujján kezdte mutogatni — kelkáposzta, — mint egy kis csirke ugrált a fiú körül, az orra alatt hadonászott a kezével : Kelkáposzta ? A fiú egyszerre felugrott, lecsapta a villát, rekedten ordította: — Komisz kölykök, látjátok, hogy dühös vagyok és akkor jöttök a buta tréfáitokkal! Vigyázzatok magatokra, mert adok nektek! — Mit adsz, Lacikám, kérdezte szép szelíden a nagyobbik kelkáposztát ? Keelkáposztáát ? Szemtelen, nevető kis arcát a fiú felé fordította és mikor az ütésre emelte kezét, a két lány összekapaszkodva szaladt körül a szobában, folyton visszakiabálva: kelkáposzta. A fiút egészen elöntötte a düh. Rohant utánuk, egy nagy ugrással utólérte őket, átnyalábolta mind a kettőt és ledobta a földre, az öklével kezdte ütni a nagyobbikat. A két lány még akkor is nevetett, mintha nem is éreznék az ütéseket, a fiú erre újra ütött, most már a kisebbet is verte, ahol érte. Egyszerre Mari szeméből kicsordult a könny, először halkan, szepegett, aztán mindig hangosabban zokogva kért: — Lacikám, elég . . . Laci . . . MADÁCHHOZ SZÓLVA. Mert szép volt úgy, ahogy te láttad: Adám kezében kard, szívében harcos eszme. Nyomból nyomába lép az assszony. Hogy tartsa őt, ha esne. Hogy balzsamizzadó kezével A vérebuggyanó sebeket betapassza, Hogy szennypokolból, kín kietlenéből Átváltsa Édenkerttavaszba. .Ádám arcverítéke immár nem elég Évának két kezébe adott kenyérre. Zsenge nyakunkkal, nézd, járomba törtünk, Beüttettük szivünkbe az eszmék tövisét. 5 lásd: nem vagyunk hitványabb harcosok ; Hitünk zászlóin nincs mocsok. Pedig rajtunk vagyon a bibliai átok, És Achilles-sarok minden kis porcikánk. Megperzsel egy sóhaj, egy érintés hhamvaz, Szívünkig szúr egy szószilánk , És még vállunkra vettük az Ádám bűnhődést is. Arcunkon veríték foly, sarkunkon foly a vérünk. Ismered ezt az Évát ? Mondd: hol a mi bérünk? Jön valaki nyomunkba, kinek parancs az eszménk ? Balzsamot csorgató kéz áhítja sebeinket? Egyetlenkönnyező szem kisér-e minket? Nézd: Ádám felkacagna, ha rogyva összeesnénk ! Berde Mária 3