Hölgyfutár, 1934 (1. évfolyam, 1-8. szám)

1934-04-01 / 1. szám

Miért bántjuk egymást! Irta : Thury Zsuzsa. A mama elment ott­honról úgy nyolc óra felé. Azt mondta, hogy nem bírja a lármát, szétpattan a feje és rá se nézett a két kis­lányára, amíg sietve, kapkodva felöltözött. Megmondta a lány­nak, hogy a két kis­lánynak adjon tojást vacsorára, aztán fek­tesse le őket. A fiú egye meg a déli főze­léket, ha hazajön, mert nem jön rendes időben a vacsorához. Aztán úgy kiszaladt a szobából, mint aki menekül. A két kislány visz­­szafajtott nevetése most teljes erővel tört ki belőlük. Nekiestek a nagy parasztcselédnek, belekapaszkodtak, körülugráltak, hogy a lány alig tudta a tálcát tartani. — Na mi az, Bözsike, Mari, elment az eszük ? A szegény anyukájukat beteggé teszik a rosszaságukkal és akkor meg nem győzik kivárni, hogy elmenjen otthon­ról. Na várjanak csak, egyszer csak itt hagyja magukat egészen, aztán futhatnak utána. Mari, nyughasson már! De hisz beszélhet ezeknek az ember. .. A két kislány egy szót sem hallott az egész szép beszédből, gyorsan ettek, egymás kezéből kapkodva és a kis összemarkolt kezükkel szedve ki a tálból a falatot. A kis nyolcéves Mari már azt se tudta, hogy mit csi­náljon féktelen jókedvében, csak törte a fejét valami nagy rosszaságon és apró, fényes szemét ide-oda for­gatta izgatottságában. A nagyobbik két évvel volt idő­sebb, magas, szép kislány, aki mindig haragosan né­zett maga elé. — Te Bözsi, ne fürödjünk hideg vízben? — állt elő tán a huszadik ötlettel Mari. — Majd meglátjuk, mit csinálunk, meg kell várni Lacit. Majd ő megmondja — vélekedett a másik. Már akkor jött is a fiú. Nagy robajjal csapta ki az ajtót, úgy látszik, már a konyhában hal­ott­, hogy nincs itthon a mama. Tizenötéves volt, izgatottnak és dühösnek látszott, a haja előre esett a szemébe. Köszö­nés nélkül kérdezte: — Mi van vacsorára? — Kelkáposzta — vihogott össze a két lány. — Sze­reted, mi? — Ne vicceljetek velem, — dühöngött a fiú. Zseb­­redugott kezekkel járkált fel és alá a szobában, nagyo­kat lépett, néha belemarkolt a hajába, mintha, ki akarná tépni. Egyszer hátrafordult, akkor meglátta a két kis­lányt, akik hosszukat lépve sétáltak mögötte, bele-bele markolva a hajukba. Mikor látták a fiú dühös arcát, újra nevetni kezdtek. A fiú egyet lökött a kisebben, hogy az hátratántorodott, aztán tovább rohant fel és alá. A leány jött, a tálcán hozva a főzeléket és letette az asztalra. A fiú ránézett, akart valamit mondani, aztán mégse szólt. Egy ideig gondolkozott, hogy megegye-e a főzeléket, aztán megvetően elfordult. Egy párszor végig­ment a szobán, közben rá­ ránézett a főzelékre. A két kislány, mikor ezt látta, nagyokat nevetett. A fiú végre megállt, leült az asztalhoz és dühösen enni kezdett. A másik kettő egy sarokban ült a földön, onnan nézték a fiút, lökdösték egymást, aztán halkan mondta a kicsi : — Kelkáposzta, ugy­e ? Kitört a nevetés, és mindig bátrabban kezdték mondani: — Kelkáposzta, kelkáposzta, Lacikám, kell ká­poszta ? Mikor látták, hogy a fiú nem felel, eszik tovább, közelebb merészkedtek az asztalhoz, a kicsi már az uj­­ján kezdte mutogatni — kelkáposzta, — mint egy kis csirke ugrált a fiú körül, az orra alatt hadonászott a ke­zével : Kelkáposzta ? A fiú egyszerre felugrott, lecsapta a villát, reked­ten ordította: — Komisz kölykök, látjátok, hogy dühös vagyok és akkor jöttök a buta tréfáitokkal! Vigyázzatok maga­tokra, mert adok nektek! — Mit adsz, Lacikám, kérdezte szép szelíden a nagyobbik­­ kelkáposztát ? Keelkáposztáát ? Szemtelen, nevető kis arcát a fiú felé fordította és mikor az ütésre emelte kezét, a két lány összekapasz­kodva szaladt körül a szobában, folyton visszakiabálva: kelkáposzta. A fiút egészen elöntötte a düh. Rohant utánuk, egy nagy ugrással utólérte őket, átnyalábolta mind a kettőt és ledobta a földre, az öklével kezdte ütni a nagyobbikat. A két lány még akkor is nevetett, mintha nem is éreznék az ütéseket, a fiú erre újra ütött, most már a kisebbet is verte, ahol érte. Egyszerre Mari sze­méből kicsordult a könny, először halkan, szepegett, az­tán mindig hangosabban zokogva kért: — Lacikám, elég . . . Laci . . . MADÁCHHOZ SZÓLVA. Mert szép volt úgy, ahogy te láttad: Adám kezében kard, szívében harcos eszme. Nyomból nyomába lép az assszony. Hogy tartsa őt, ha esne. Hogy balzsamizzadó kezével A vérebuggyanó sebeket betapassza, Hogy szennypokolból, kín kietlenéből Átváltsa Édenkerttavaszba. .Ádám arcverítéke immár nem elég Évának két kezébe adott kenyérre. Zsenge nyakunkkal, nézd, járomba törtünk, Beüttettük szivünkbe az eszmék tövisét. 5 lásd: nem vagyunk hitványabb harcosok ; Hitünk zászlóin nincs mocsok. Pedig rajtunk vagyon a bibliai átok, És Achilles-sarok minden kis porcikánk. Megperzsel egy sóhaj, egy érintés hhamvaz, Szívünkig szúr egy szószilánk , És még vállunkra vettük az Ádám bűnhődést is. Arcunkon veríték foly, sarkunkon foly a vérünk. Ismered ezt az Évát ? Mondd: hol a mi bérünk? Jön valaki nyomunkba, kinek parancs az eszménk ? Balzsamot csorgató kéz áhítja sebeinket? Egyetlen­­könnyező szem kisér-e minket? Nézd: Ádám felkacagna, ha rogyva összeesnénk ! Berde Mária 3

Next