Hölgyfutár, 1849. november-december (0. évfolyam, 1-39. szám)
1849-11-15 / 1. szám
. De ugyan mit tegyen pénz és hitel nélkül, s e mellett igen jó egészséges gyomorral, és a legkiképzettebb henyélési ösztönnel, mindannyi jeleivel annak, hogy ő nagy urnák született ? Majd elválik , csak tűrjünk békével. — Az ajtó kopogtatás nélkül nyílik meg, s valaki belép, jele, hogy nincs bejelentő inas, és az érkező különben is meghitt lábon jár a háznál. De ki volt hát ezen meghitt lábon érkező ? Ki lett volna más , mint Rimfy Jácint, a nagy költő, ki a költésben valóban nagy vala, s ellenségei mégis megtagadák tőle a költészet babérát; ámbár fésületlen hosszú hajat viselt, az utcán minden embernek neki ment, és soha nem fizette ki adósságait. Sőt mi több, kilenc hírlapban dicséré meg tulajdon árva fejét, más-más nevek alatt, és kilenc érdemes írót dobált ugyanannyi lapban sárral, és a közönség mégis csak nevette őt, s szerencsétlen furulyásnak gúnyolta. E pillanatban olly marconán nézett ki szemeiből a kétségbeesés , mint frakkja újából az utolsó mosatlan ing foszlányos maradványa , és gyomra olly irtózatosan korgott az éhségnek miatta, hogy az utcán mellette elmenő bakólegény már gondosan forgatá a sodrony hurkot, mert azt gondolá , hogy valami ordas komondor ugat mellette. Bajusza szomorúan csüngött le , mint sűrű zápor után a pemetefű, és fehér keztyüi olly példás feketeségben díszlettek, mintha felséges magyar tintát főzött volna belőlök. Kalapjának alakja sokkal bizonytalanabb kifejezésű vala , mintsem gyönge tollunk kielégítőleg leírhatná , zsebkendőjébe pedig nem köthetne egy garas áradót, ha száz aranyon adnák is mázsáját. Hát lelkéről mit mondjunk ? Háborgott az, mint a feneketlen tenger, s nyugtalan vala , mint tizenkét malac egy másfél vékás zsákban; hogy pedig szemeiből villámok nem pörkölték föl az egész magyar írói köztársaságot, és olvasó közönséget , azt csak annak köszönhetjük , hogy feje üres volt, s jól tudjuk , mikép a felhőkből, csak terhességük esetén hullanak villámok szárnyain a pusztító mennykövek. Egyébiránt Rimfy Jácint igen jó ember volt , mert nemcsak a lélek halhatlanságát, hanem saját magáét is erősen hitte, s azért nem akaszta föl magát. Sajnáljuk őt, mert keresztények vagyunk. Midőn a szobába rohant, szokás szerint a borszék karjaiba szerette volna magát vetni, ennek hiánya következtében mindazáltal Arthur keblére lóditá szerencsétlen porhüvelyét és jobb ügyhez méltó elszántsággal kiálta : „Vége.“ „Szomorujátékodnak ?“ kérdé Arthur a részvét olly meglepő hangján , mellyen reggel inasunktól — ha van — kérdezni szoktuk, hogy honnan fú a szél. „Annak is , magamnak is.“ „Nekem is !“ vigasztalá Arthur , és Irakját begombolá , mert tegnap óta nem ebédelt, sőt estelizni is megfeledkezett , reggelizésre pedig talán még korán volt, mivel épen akkor harangozák a déli tizenkettőt. „Tegnap a színház üres volt!“ „Az én zsebem ma is az.“ „A közönség kegyetlen.“ „Hitelezőim is azok.“ „A közönség otthon maradt.“ „Hitelezőim nem maradtak otthon , s azért most nekem kell szalmán feküdnöm , mintha nospolya , vagy vadalma volnék.“ „Az újdonságírók halálra üldöznek, el kell vesznem.“ „Nekem is.“ „A helyett, hogy imádnának , kikacagnak , érted, kikacagnak.“ E rövid párbeszédet hosszú ölelés , ezt pedig ajtónyitás követé , s belépett egy mérges úr. Mérgesnek mondjuk , mert kalapját földhöz csapá , magát pedig olly keményen a szalmaágy szélére ülteté , hogy csak erős testalkotásának köszönhető épségben maradását. Eközben olly erősen fújt, mintha forró leves előtt ülne , pedig hitelesen tudjuk , hogy huszonnégy óra óta tulajdon körmein kívül egyebet alkalmasint nem rágott. Élt, ült, és szót sem szólt. Ez veszélyes ember lehet. Dehogy veszélyes, mindössze is csak olly szerencsétlen váltóügyvéd , kinek nyomába akadtak , midőn épen a huszadik hamis váltót bocsáto útnak , s csak azzal menthető meg szabadságát, hogy eddigi, becsületes keresményét utolsó fillérig átengedé azoknak, kiknek kellett. Preller Gusztáv ügyvéd — a mérges úr — is örömest fölakasztaná magát, de ezt már többen tevék, kiket olly érzékenyen megcsalt, hogy egyéb menedékük nem maradt, s ezekkel egy hajóban evezni csakugyan nem akarhatott. „Mi bajod ?“ — kérdé Arthur a mérgest, kinek jobb időkben gyakran vette hasznát. Preller magasra emelő ökleit, szemeit iszonyú kifejezésre kényszeríté , és színpadi mennydörgéshez hasonló hangon viszonzá: „Gyűlölöm az embereket, az egész világot, és leginkább ezen szerencsétlen országot.“ Még többet is mondott volna, de a harag elfogta hangját, s lelke olly erőszakos hullámzásba jött, hogy a gyönge szalmaágy recsegni kezde a három szerencsétlen alatt. „Pénz , pénz, — sohajta viharos esti szél gyanánt Rimfy , — mindig csak pénz ! Ha én csak pénzt vesztenék, de tőlem a dicsőséget tagadják meg. Ez fáj, ez kimondhatlanul fáj!“ És a nagy költő , egészen elérzékenyülve , gyomrára téve kezeit, hihetőleg ezért, mivel ott leginkább fájt dicsősége. Pillanatnyi csönd. Fogadni mernénk, hogy ezt vihar fogja követni. Úgy van , az ajtó ismétmegnyílik ? Ha csak meg-