Hölgyfutár, 1862. január-június (13. évfolyam, 1-77. szám)

1862-01-02 / 1. szám

— Igen, és Duch­emin Rosa meg van győződve, hogy ő alapíta meg Karl Alfonz hírét. Meg is mondja ezt mindenkinek, nekem is ő maga monda. — Ó uram, ezt én nem mondhatom. Ha egyik könyvébe akarná tenni, csupán megemlítve, hogy tőlem van----------­— Hozza hát el, majd meglátjuk. Coquerel nem kérete magát kétszer. Öltönyéből egy terjedelmes pa­pírtekercset vont ki, mely szalaggal volt összekötve. Átvevén a tekercset, megvallom mély borzadály érzésével. Nem is tudhatni, regényíróra nézve menyi ijesztő van egy ki nem adott kéziratban. Feloldom a szalagot és nem minden öröm nél­kül vevém észre, hogy a levelek csak egyik oldala van beírva. Mindazáltal a kézirat meglehetős terjedelmű volt. De elvégre is megígértem, meg kelle tehát tartanom. Elolvasom egyik végétől a másikig még azon estve. Mig az ol­vasmány tartott kíváncsiságom s csodálkozásom folytonos feszült­ségben tartattak. Egy részről a legenda maga, mely szemeim előtt volt, érdekes­nek s meghatónak látszott; más részről e lapokon élénk s könnyű elbeszélési modort találtam, s irátya ámbár néhol hibás, mindazáltal mindig folyékon volt. Másnap Coquerel eljött. — Tehát uram ? kérdé tőlem. — Elolvastam, — felelek — s igen meg vagyok elégedve. — Tehát nem rész ? — Nem. — S ki fogja nyomatni ? — Igen. —■ S megmondja, hogy én írtam ? — Kétségkívül. — És mikor uram ? — Mennél hamarább. — Ez évben még? — Alkalmasint. Ez ígéret örömmel tölté el a halászt, ki hálája jeléül másnap mindenféle ritka halcsemegével halmozott el, minőket Párisban csak Chevet-nél találhatni, s melyek drágaságuk miatt csak miliomosak torkát csiklandoztatják. Egyébiránt lehetetlen volt oly hamar kiadnom, mint kívántam. Közrebocsájtom hát most a nélkül, hogy változtatnék az étre­­tati halász kéziratán s kérem olvasóimat ne tekintsék e nyilatkozatot azon cselek egyikének, melyek a hivékony közönség rászedésére irá­­nyozzák. Coquerel él még­ Coquerel fiatal, s még jó erőben van. Ez órában talán a sziklák közt halász a tenger mélységében, vagy cipőt gyárt. A történet, melyet olvasni fogsz, tőle van. Nem tudom mi lesz az olvasó véleménye, de állíthatom, hogy e mű egy halászról igen nevezetes dolog. II. A koldus tárcája. 1811-diki junius egyik szép reggelén Romain étretati halász lassan tért vissza Vaudieu sziklájáról. Kövessük mialatt a falu felé tart. Alig volt fél után Amont felé, midőn lába valamiben megbotlott. Lenézett azon helyre keresgélt a fű­ben s egy ócska tárcát lelt, vagy legalább olyas valamit, mi hozzá hasonlított. Haza térve a tárcát vizsgálat alá véve. Csaknem egé­szen tömve volt vastag, gyűrt, szennyes és rosz állapotban levő pa­pírral. Az első, mi figyelmét magára vonta következő tartalmú le­vél volt: „Derviche ur ! azon javakból, melyek önéi s melyek gondnoka én vagyok, megvettem nevében ama kis házat, mely folyó hó 15-én adatott el. „Remény­em uram, hogy ezen vétellel meg lesz elégedve. A ház két kis jószág közt van, és alkalmatlan szomszédságtól nincs mit tartani. „A vételár 1846 frank, ide értve a szerződés költségeit is. 2000 frankból tehát, melyet nekem átadott még 154 frank maradt, mely összeget hasznára értékesitendem, mint a többit. „Legmélyebb tisztelője J. B. Saint­ romaini jegyző. íme mondá magában Romain, egy levél, mely tökéletes rendes vásárt tanúsít. Megforditá a levelet, cime igy hangzott: „Fauvilleban. Criquetoti járás. Poste restante. Átadandó Der­­viche koldusnak. — A pokolba! . . . gondolá a halász, — e vidéken koldus-birto­­kosak laknak! . . . Felbontott másik levelet, melynek tartalmát szinte közöljük: „Derviche ur ! a mérnöki munka felvállalója elutazni kénytele­­nitetvén szólott velem azon ügyről, melyre önnel szerződött. „Nem levén ideje írni, felkért hogy nevében tegyem én azt. . . . A levél többi része el volt ázva s a tárcától megrongálva. A cím ugyanaz volt, mint az elsőn. A harmadik levél még nagyobb csodálkozással tölté el, mint a két első. Igen csinos női írás volt, s úgy szólott a koldushoz, mint jóltevőhöz. Neki köszöné éltét, s ezt a legérzékenyebb modorban. — A szerencsét — kiáltá a halász koldus-tarisznyában talál­hatni fel!... egy rongyokkal fedett koldus — hálára gerjeszt! Ez em­ber sorsát irigylem! Igen szerencsés lehet, hogy koldús, nem fél ke­nyere elvesztésétől, s olyan mint a madár az ágon. A többi levél a jegyzőveli üzletekről szólott. Romain mindezen iratokat éltévé, feltéve hogy megkísérti e papírkincs birtokosának felfedezését. % % % Nem épen mindennapi, hogy koldusokat látunk kik gazdálko­dásuk eredményéből házakat vesznek. Fejtsük meg azonban, mi még különösebbnek tetszik ez ese­ményben, mely bennünket foglalkoztat. A rémuralom végzetteljes órája megkondult az 1793-diki szo­morú évben. Sokan kényszerítve voltak elhagyni azon lakot, mely őket születni látó, hogy számkivetés ege alatt keressenek vendégsze­rető lakást. Angolhon volt a hely, mely a számüzöttek nagy sokaságá­nak jön menhelye. Azon időben, midőn a forradalmárok az apátságokat elpuszti­­ták s a templomokat kirabták, leginkább a papok költözenek An­golhonba. Végre megszűnt a rémuralom, saját kegyetlensége emésztő meg. A szomorú menekültek ismét visszatértek hazájukba, sokan közülök vagyon nélkül, főkép az egyházbeliek, kiknek nagyrésze alamizsna kéregetéssel gazdagodott meg. Ezek közül volt Derviche koldus is. % % * Ha tetszik, térjünk vissza komámhoz. Tudakozásait folytatva nem h­anyagolt el azon munkákat, melyek a halászathoz tartoznak. A tengerpaton, hol a sziklák közt halászott, készített magának egy kis kunyhót, itt aludt, itt tartott konyhát, itt élt hetekig, míg vala­mely szélvész vagy eső nem kényszeritő hazatérni a faluba, mi min­dig kellemetlenül hatott rá. Ez élet, e folytonos magánosság Romaint némikép vaddá tevék. Ugyan e vadság volt oka, hogy nem elegyedett a többi halász társa­sága, játéka közé. Mindazáltal nem volt rosz­indulaté, mindenki ös­­meré barátságosságát, s az egész világ iránti engedelmességét, — ha rajta állott valamivel szolgálni. Otthon kis kertet műveit, mely szor­galma következtében bőven látá el gyümölcscsel s főzelékkel. Hanem Derviche koldus felfedezésére tett lépései sikeretlenek maradtak. Ez igen kinozó. Egy napon következő gondolatra jött: papirt von s reá e sorokat­­rá: „Uram! ön egy hónap előtt elvesztette tár­cáját, midőn az Amont és étretati dombon lejött. E tárca kezemben van. Ha érdemesnek tartja, átveheti tőlem. Romain étretati halász.“ Aztán a talált levél szerint cimeré­s postára téve. III. A koldus. Több nap mult el a nélkül hogy Derviche koldustól hir érkezett volna. Végre egy reggelen midőn Romain szokása szerint halászaton volt, rongyokkal fedett szegény kopogtatott a lak ajtaján, hol a halász atyja élt. Az aggastyán azt Isivé először, hogy alamizsnát kér, és ké­szült is neki egy darab kenyeret szegni, midőn a koldus jelt adott hogy nem éhezik. (Folytatása következik.)

Next