Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)

1863-01-01 / 1. szám

— E maradékból lehet valami, mondá magában. Igen, az meg­történhetik, hogy e bőröndből egy szellemet idézen­ek föl, mely ép oly hatalmas lesz, mint az ezer e­g­y é­n­i tündér, az a b­osszú szel­leme leend, és talán a gazdagságé is. . . - Ki tudja? kezdjük először az egyikkel. Ha önök e bőrönd tartalmát látják, kétségkívül azt gondolták volna, hogy annak tulajdonosa nem tehet jobbat, mintha azt valamely zsibároshoz viszi. Nagy része oly cikkekből állt, melyek alakra és szövetre a régibb századok divatjához tartoztak, s csupán egy vagy két női öltözék képezett kivételt; de ennek is mi hasznát veheti ezen fiatal ember, kinek képzelete a sajátszerű­ ruhatár előtt anyira hevü­letbe jött? Farsang még messze van. — Pszt! az óra tizet üt! mon­dá egyszerre- Sietnem kell, mert boltját a vén gaznép mindjárt bezárja S mig ekként önmagával beszélt, frakkját sietve begomboló, vál­lára vadász köpenyt von, gyorsan le­futott a lépcsőkön, fölnyitá az ajtót­­végig haladt a főutcán, befordult egy szűk sikátorba s végül megál­lapodott egy bolt üvegajtaja előtt. E bolt talán csak egymaga volt még nyitva az egész városban s az üvegajtón keresztül a legkü­lönbözőb­bru cikkek, bútorok, köny­vek, látcsövek, ezüstművek, ékszerek, órák s piperetárgyak valának észrevehetők. A cikkek legnagyobb részén papirszeletek függtek, me­lyekre az árak valának följegyezve. Egy összeégetett íróasztal mö­gött egy férfi ült, kinek füle mögé egy toll vala szúrva s ki gyakran volt kénytelen számításait félbeszakasztani a miatt, hogy a gyertya hamvát elvegye, mert mindezen gazdagság dacára az iroda embere takarékosságból, prózai fagygyugyertyát égetett, mely egy avult üres palackba volt illesztve. E férfi ép úgy, mint a vendéglőbeli fiatal­ember, az által ű­ze­to­v­a az unalmat, hogy hosszú beszédeket tartott, maga tevén föl a kér­déseket és feleleteket. — Mindig igaz marad, úgymond, hogy egy shilling ép úgy hordozza a milliót, mint egy szem búza egy egész aratást, a titok csak abban rejlik, hogy a shillinget és búzát jó földbe kell vetni. Az ér­telem és takarékosság értéket ad a zérusnak, mert elébe a számokat helyezi, míg az oktalanság és pazarlás a számokat állítja a zérus mö­gé. Ez újra pompás hét volt. A kétszáz font sterling, melyet tíz év előtt Evans Tamás kölcsönzött, ugyancsak kiadta a kamatot .Az ok­­tondi elvesztette körlevelemet, miként szokott hanyagsága mellett nem is történhetett máskép. Végre még a pénzt is elveszti, ha kezé­hez veheti vala, azonban meghalt fiára, Györgyre hagyván az öröksé­get, ki még nagyobb tékozló mint ő volt. Én azt hiszem valóban, hogy Evans Tamás engem akart örökösíteni, ámbár a fiú a kétszáz font sterling miatt levélben már megkeresett, azt állítva, hogy atyját nem fizettem ki. „Kedves úr !“ válaszolom neki, adják vissza körlevelemet, én saját aláírásom iránt mindig tisztelettel szoktam viseltetni s ha ön, uram, adóssában nem bízik, jöjjön személyesen ! Hanem a fiatal ember több érvet talál abban, ha egy színésznővel a világot bekalandozhatja s pénzét Amerikában fecsérelheti, honnét, úgy hiszem, soha sem té­­rend vissza többé. Azt mondják, hogy maga is színészszé ven. . . Szí­nész ! bárcsak a színpad visszaadná neki, a­mit a színészetre költött! Tisztelendő. M. Mac­Holynak igaza van ; ő azt állítja, hogy a színház a sátán iskolája. Ha Evans Tamás tudta volna, hogy fia ez iskolában fogja kezdeni tanulmányait, nemcsak a kétszáz font sterlingről szóló kötvényt, hanem azon vagyont is nekem hagyományozta volna, me­lyet a fiú oly bűnös célokra fordított. Evans Tamás vagyonát egy szí­nésznővel költeni el, s azzal végezni a mulatságot, hogy végre maga is a színpadra lép! ... Ez a fiatal ember el van veszve. Én ugyan nem nézem meg játékát, ha csak ingyen jegyet nem küld ! M. Benson, a magány ezen szónoka, ki kettős mesterséget űzött árukalmár és záloghitelező lévén, talán ép oly hálátlan volt a színé­szet, mint egykori barátja, Evans Tamás iránt, mert tudni kell, hogy a boltját díszítő cikkek egy része egykor ép azon szegény színészeké volt, kiket ő a sátán tanítványaivá avatott, s melyeket egy bukás al­kalmával az uzsorás bocsáron alól kerített kezéhez, jj Végszavait, miket M. Mac Holyhoz méltó kenettel ejte ki, a vendéglőbeli fia­tal­ember tisztán megérthető, mert egy perc óta az ajtóban állt s e pillanatban belépett a boltba. — Szolgája uram — mondá M. Bensonnak, örülök, hogy bolt­ját még nem zárta be. Beszélni óhajtok önnel egy jelentéktelen do­logban. — Önnek több üres órája van, mint guineaja, nemde? kérdé M. Benson, egy kisded fiókot fölnyitva. — Nem, uram, nekem nincs egyetlen egy órám sem; a­mi pedig a guineakat illeti, azokból van talán anyi, hogy azon bútort meg­ve­hessen­, melyet ma reggel ön boltja előtt elmenve, láttam , egy kis­ded fiókos szekrény . . . tölgyfából, úgy hiszem ... Ak­­épen ez az! — Bocsánat! — viszonzá M. Benson, látva, hogy roszul ítélte meg vevőjét, ki vásárolni oly időben jött, midőn az ember dolgait szokta rendezni. Bocsánat, ha önnek e szekrény tetszik, egészen szol­gálatára áll . . . Csinos bútor, valóban. . . és tölgyfából . . . igen. . . s mi több, elsőosztályú tölgyfából. E szekrényt Merrywoodtól vettem, és fölötte drágán. A derék ember a múlt héten halt meg. Hanem én csekély nyereménynyel beérem, ámbár nem tagadhatni, hogy ez ódon bútorok ismét divatba kezdenek jönni. Merrywood azt mondá, hogy családjában e szekrény tovább szolgált kétszáz évnél. Ha tetszik, két ont sterlingért átadhatom önnek. Nem állítom, hogy értek a régi bútorokhoz, mondá az ifjú, de van egy nagynéném, kinek örömet csinálnék, ha e szekrényt meg­venném, hogy általa bútorzatunk kiegészítve legyen. Én nem alkudo­zom, íme a két font sterling. Két föltét alatt azonnal fizetek: először, hogy a cikk még ez este ingyen hazaszállittassék, másodszor, ha az nagynéném tetszését meg nem nyerné, ön holnap reggel egy másik cikkért kicserélendi, mely esetben a visszahozatali költséget én fi­zetem. — Szívesen, szívesen ! — mondá M. Benson készséggel , — de miként küldjem­ el a szekrényt még ez este ? — Az rám nem tartozik, viszonzá a vevő; én csupán egy nyug­tát kívánok öntől, melyben kiemelendő, hogy a bútort mindenestől megvettem, mert gyakran az ember kincseket talál az ily­­en szekré­nyekben, folytatá mosolyogva. Voltak esetek, hogy a tulajdonos bankjegyeket rejtett el bennök. — Oh! a veszteség fölött épen nem bánkódom, monda M. Ben­son, meg­írva a nyugtát ... a­mi pedig a szállítást illeti ... a szek­rény nem igen nehéz . .. tehát magamra vállalom. . . . Hová kell kül­deni ? — Mistress Trumanhez,­ Salisbury Street 2. szám, a külvárosban. Nem igen szép hely, de midőn a lakás drága, az ember ott lakik, a­hol lehet. — Barátságtalan utca, s a mellett igen rosz hírben van, mondá a záloghitelező. Nem várhatna ön holnap reggelig ? Kívülem a ház­nál csak egy szolgáló lakik, s miután e pillanatban hordárt úgy sem találhatnánk, megvallom, a szekrényt magamnak kellene cepelnem. Pedig mintegy húsz év előtt egy embert kiraboltak és megöltek azon utcában. — Oh! húsz év előtt! mondá az ifjú nevetve, a Salisbury utca azóta nagyon megjavult. Egyébiránt melyik rabló kockáztatná életét egy üres szekrényért, mely két vagy három századon át szolgálta a Merrywood családot ? M. Benson kétkedő pillantást vetett vevőjére, de az alig húsz éves ifjú nyílt, őszinte arca ismét megnyugtatá őt. Különben mitől is tarthatott volna ? ez alkalommal azon haszna volt, hogy a vitelbér zsebében maradt. — Valóban, úgymond, e fiatal embert estek­re kellene meghívnom. Azonban e jó szándék is elpárolgott, mint any­­nyi más. — Ha ön korábban ér nagynénémhez, mint én, szólt a vevő, csak anyit mondjon neki, hogy a bútor unoka­öcscsétől jó, de remé­lem, hogy magam fogadhatom el önt. Csupán egy pillanatra állapo­dom meg a főutcán, mert már nagyon késő van. Ezt mondva az ifjú magára véve köpenyét s elvált M. Bensontól. Ez utóbbi elégü­lten tekintett maga körül. — A mai nap, úgy­mond, szép hasznot hozott be. A derék ifjú­ nagyon kell szeretnie nagynénjét, hogy csak azért vásárol, mikép neki meglepetést csinál­jon. Siessünk tehát s vigyük el neki a szekrényt, melyről már azt hit­tem, hogy örökre nálam fog veszni. S előkiáltva a szolgálót, kivel tá­vozását tudató,, M. Benson vállára emelé a kisded bútort, bezárta a bolt ajtót és sietve a Salisbury­ Street felé intézte lépteit. Az eső meg­szűnt , fölismerve a 2-ik számot, zörgetni kezdett a kapun, a nélkül, hogy feleletet kapott volna. Ej, ej, mondd magában, azt hiszim’

Next