Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1864-01-02 / 1. szám

XV. ÉVI FOLYAM. Szindur mint háziúr csinálja a honeure-öket. Lapvezérem tavaly, azaz 3 nap előtt igy szólt: Uj év első napjaiban a közönség rettenetesen el lesz halmozva szerencse-kivánatokkal. Az ember jan. 3-káig nem tehet egy lépést, hogy fülébe ne kiáltsák: boldog új esztendőt! — úgy, hogy utoljára (főkép ha ideges) fél az ember az embertől. Azután micsoda kivánatok nagy részben azok? Értelemnélküli hangok; épen mintha egy szajkó mondaná: boldog új évet! boldog új évet! s a szajkó legalább nem nyújtja ki tenyerét — míg az olyan üdvözlők nagy része. . . No de ez is egy keresetmód? Legyen! Hanem mi nem folyamodunk hozzá. Szóval: édes Uzindur, ha önnek a közönséghez ily szava lenne: „Boldog új évet!“ stb., kérem, csak mondja el még az ó esztendőben, s szavait a szerint intézze, hogy az ne rrjon ki, mintha mi másnak kívánjuk ugyan, de magunknak óhajtjuk a szerencsét.(Ennek következtében írtam a múlt évi utolsó számunkban közlött üdvözletét.) Azt se akarnám, kezdém a lap vezérem, hogy vendégeinket, t. c. munkatársainkat és a t. c. közönséget senki se fogadja. Ön a tárcában már úgy is fél háziúr. Utolsó számunkban egész a lépcsőkig kisérte látogatóinkat. Siessen most is „Tálcánk“ előteremének küszöbére, és csinálja ott a honeure-öket. t. r. kivtek és írótársaink! Ah, önök itt.? Nagyon szép, hogy rólunk nem feledkeztek el!• Ez a meleg, néma kézszorítás pótolja hiányzó szavaimat. Érzem, nagy küzdelem várakozik reánk, de önök nem olyan tésztából vannak gyúrva, hogy ellágyuljanak. „Igazság“ és mai társadalom ellentétes dolog, nem is háladatos. Azonban olykor még az üldöztetés is lehet jutalom. Előre hát! foglalják el szószékeiket. ■—• A terem egyik zugában találnak egy szerény ülőhelyet. Én bitoroltam eddig, de csak jobbak és érdemesebbek hiányában. Kérem váltsanak fel, foglalják el olykor. így talom az önök szelleméből én rám is viszszasugárzik egy kis fény. .. c. közönség! Fogadják üdvözletemmel hódolatunkat. Megindulással szemléljük régibb ismerőinket! Örömmel látunk soraik közt egészen íjakat! Óhajtjuk, hogy e régi ismeretség minél kellemesebbé váljon! Soha meg ne szakadjon! Hogy ez uj bizalom fakadó csirája, szilárd bizalommá növekedjék. És most beljebb, méltóztassanak csak a „Tárca“ társalgó-teremébe, hol ezúttal a kandalló előtt: nálam tapasztaltabb, szellemduscibb csevegő várja a t. c. közönséget. q n •lb 211/leU/ill. Sylvester estéjén 1863. — Tehát ismét egy évvel öregebbek vagyunk! — sóhajtoznak a komoly férfiak. — Végre itt az újév remény hajnala! — örvendenek a vidorlelkű hölgyek, kik az idő működésének egyformaságában is nem a pusztító szellemek rombolását, hanem a változatosság leplébe burkolt angyalokat pillantják meg, melyek mosolyában a vidámsága életkedv, remény, szerelem, boldogság és megelégedés tündöklik. — Mily ellentét! — gondolja a bölcselő. — Mennyi igazság! — mondja a tárcaíró geniusa, aki az életet nem az elméletek, hanem a tények szemüvegén nézi. És mégis mindkettőnek igaza van. A bölcseség az életet úgy tekinti, mint lennie kellene; az élet pedig, a rajta elkövetni szándékolt kényszer viszonzásául meghazudtolja a bölcsészetet. Ez az egész. Furcsa, én csak most veszem észre, hogy magam is ellentétbe jövök az est természetével, mely vidor, élénk, míg én hideg, mogorva és szemlélődő vagyok. Mit sem tesz! segítek én mindjárt a dolgon. A toll az ember kezében olyan, mint Bosco kezében a bűvös palack, melyből mindenféle szinti nedvet ereszthet. Tehát méltóztassék parancsolni, milyen szintit óhajtanak? — Sárgát! Tetszésük szerint. Szíveskedjenek engem ide, ennek a nagy háznak első emeletébe követni; itt még a bútorok is sárgák. Mindjárt a fogadóteremben a nyájas háziasszony mosolyával találkozunk. Magas, testes alak, mely 40-et mutatna, ha a szem élénksége, a frisura divatos volna, és az arc egyengetett simasága az ellenkezőt nem bizonyítná. — Üdvözlöm önöket szép, hogy a szerény polgárházat meg nem vetették. — Ezzel a delnő egyik vendégének karjába csimpaszkodik, és utat mutatva a többieknek, benyit a belső terembe, hol fényes társaság van együtt. Az egyik figyelmesebb vendég ugyancsak keresi a polgár és a szerény fogalmak hollétét, de kudarcot vall. Elegantia, comfort, bőség és élénkség itt egyaránt otthonosok és a jó kedv csak úgy pezseg. Hát még az ebédlőben! Mayonnaise, fogas á la tartár, fácán, fogoly, őz, torta több a soknál, a pezsgők pedig valóságos torlaszt képeznek. — Hát hol itt a sárga szín? — kérdik önök. Mily türelmetlenek! Kövessenek kissé a folyosóra, itt balra benyitunk egy kicsi szobába és találunk egy egészen elmélyedt férfiút. Körülbelül 50 éves lehet, de az aggodalom, hidegség és búskomorság, mely arcán visszatükröződik, 70 évet árul el. Körülötte kereskedelmi könyvek, és ő időközben csak annyit mond: 140 ezer deficit, fel kell függesztenem fizetéseimet.... Hirtelen eszébe jut, hogy vendégei vannak, becsapja könyveit és megy a terembe, derült arcot erőltetvén magára. Igyekszik nyájas lenni, és nyájassága közepette eszébe jut valami .... Keresi nejét és nem találja; keresi a könyvvezetőt — nem találja. Megy a másik terembe, itt néhány csoportot talál, amely művészi dolgokról értekezik. Az egyik csoportot a háziasszony és a könyvvezető képezi, kik arról értekeznek, váljon jövő tavaszra jobb volna-e Olaszországba, vagy Ostendéle utazni? A háziúr visszamegy dolgozószobájába és midőn íróasztalához ül, sárgább mint a legérettebb narancs. Váljon a féltékenység sárgatorca-e, vagy a 140 ezer forint deficit, maradjon titokban. Hát most milyen szint parancsolnak? — Pirosat! Legyen! Itt egy rozzant ház földszinti lakásában egy szegény család ül együtt, örömtől sugárzó arccal. Előttük néhány bankjegy, egy-két arany és egynéhány huszas. — Nem vádolhatjuk magunkat hanyagsággal, — mondja a család feje, — munkánk után éltünk egy egész esztendőn át, és ime még valamit meg is takarítottunk. — Ebben neked van a legnagyobb érdemed, édes leányom, — mondá a háziasszony egyetlen leányához, egy nyúlánk termetű, szőke hajú,kék szemű kedves fiatal hajadonhoz, a ki kézimunkából ruházta magát és még a családi vagyon szaporításához is hozzájárult. — A jövő évben még szorgalmasabb leszek, kedves anyám, mert jövömről is kell gondoskodnom. Pedig Emil azt mondta, hogy őszszel egybekelünk. Az ajtó megnyílt és Emil belépett. Finom szabású dandy, ki első pillanatra elárulta származását. Csak Guszta, a szép szőke hajadon hitte őt szegény származású fiúnak, mert oda szerelmes leányok nagyon rövidlátók. Emil néhány üdvözlő szót mondott és Guszta mellé ült. A leány boldog volt, mert Emil sok szépet mondott neki, és ki tehet arról, hogy még a varró leányok is szeretik, ha szépet mondanak nekik. A földön azonban mi sem lehet állandó, és így Guszta boldogsága sem. Emil skatulyát vont ki zsebéből, melyből, midőn felnyitó, gyémántos függő és gyűrűk csillogtak. — Ezt neked hoztam, kedves Gusztám, újévi ajándékul, és ezért csupán azt kérem, hogy. . . Többet nem lehetett hallani, mert súgva mondta, de csak félig, mert Guszta felugrott ülőhelyéből és oly zajt ütött, hogy Emil jónak látta eltávozni. Guszta oly piros lett, hogy arcszinéhez képest a tavaszi rózsa szirmai oly halványak, mint az uzsorás lelke. Hogy később mily szinben volt Guszta, nem tudjuk, mi csak piros színnel akartunk szolgálni. — Fehéret, az ártatlanság színét kérjük. Szívesen, csupán annyit kérek, hogy a következő kis párbeszédet hallgassák A régig. Nagyon rövid lesz. — Hát miért nem hozott több pénzt? —• —Agonosz TÁRCA, első FÉLÉV.