Hölgyfutár, 1849. november-december (0. évfolyam, 1-39. szám)
1849-11-19 / 5. szám
18 könnyeden vagy 500 pfrtal megajándékozna! Chimaera! épen a te számodra teremték azt ? De hátha ? . . . No legalább kivánj vagy 10,000 pfrtot! Ő az igen sok ! 10,000 pfrt! Nem nem ! igen nagy öszveg, hogy ne publikálnák! s a visszaadás fájdalmas volna. De hátha dúsgazdag vesztette volna el ? Akkor is igen sok. Semmi esetre sem tarthatom meg. De ha a tulajdonos, látva becsületességed, megajándékozna az egészszel ? No azt elfogadnám! De 10,000 pfrt. igen sok. Jobb 500 pfrt. elvesztve egy vagyonos ember által, ki méltónak sem tart illy csekélységet publikálni. Tán a diófáig fűztem volna az illyszerü gondolatokat, jártamban a hatvani utcában a Horvátház előtt, ha e lapok szerkesztőjével nem találkozom. — Ügyeink, mondá kölcsönös üdvözletek után, jól állanak. Ma holnap kézhez kapom az engedelmet a Hölgyfutárra. — Milly szerencse ! Lesz praenumerans , lesz pénz , lesz dolgozat. —Csak az első legyen, az utolsók nemamaradandnak el. — Ő az kétségtelen ! Önnek előfizetője ne legyen ! Alig hogy elváltunk, találkozom a levélhordóval. — Ah , épen önhöz akartam menni! Egy levele van Kolosvárról. Kiváltom, fölnyitom s olvasom. Hogy mindez pillanat műve volt, akárki is fogja tudni, kinek megmondom. Arcom kiderül ... ezt nem vártam volna. Egyet s másaim, miután egy évig nem láttam azokat, Erdélyből útnak inditottak Pest felé, anélkül hogy bennök legkevesb kár történt volna. Két szerencse! Mint a nép hiszi, a szerencse hármasával jár. Két szerencse ! mi lesz a harmadik ? Ha 500 pártot találnék, ha vagyonos ember vesztette volna el! Legalább percre segítve volna rajtam. A lapok megindultáig legalább volna pénzem elegendő, több mint óhajtom , sok , igen sok pénzem volna ! S mentem, mendegéltem. .... Lehetséges és nem, ez nem lehetséges ! álom , több mint álom. S mondja valaki, hogy a szerencse nem jár hármasával! Dörgöltem szemeimet — pedig jól láttam. Isten, tehát könyörültél rajtam . . . megszántad bűnös fejemet! köszönet neked irgalom istene ! Illy boldogság, illy szerencse ! Magyarok istene, mivel érdemeltem meg ezt ? Te könyörültél rajtam, hála neked ért té! Néhány percig mozdulatlanul néztem. Minden tagom reszketett, kényeimet elfojtani alig tudom. Egy kézi táska volt, szép fényesen kivarrott. Lábaim előtt hevert, én találtam meg azt! Ti nem értitek, mit tesz e szó: én találtam meg azt! mint nem értitek, hogy mi üdve van az első csóknak, mi üdve van ez először hallott szónak „szeretlek!“ Én találtam meg azt! Fölvettem. Senki sem követelte vissza. Nő, ki elveszthető , közel sem vala. Isten ajándéka volt — jogosan magammal vihetem. Szerettem volna a szellem szárnyain haza felé röpülni. Tapogattam . . . Egy iratcsomag s tárca volt benne. Tárca! mellyet isten nekem ajándékozott! Mi lehetett e tárcában ? 100 pfrt? nem! annál fényesb készületű a tárca. 500 pfrt ? igen igen, 500 pfrt osztrák jegy , újdon út szép osztrák jegy ! Vagyonos ember veszítette el, hirdetni nem fogja; ha én hirdetem, nem akad senki, ki magáénak vallja! De hátha 10,000 vagy 50,000 pfrt van benne ? s az elvesztő egy hideg udvarias köszönönmél egyebet nem mondand ? Nem , nem , ezt nem akarod , isten ! Gyorsítottam lépteimet. Kézi táskámat felső kabátom alá vettem. S már már honn valók, midőn egy nagynénémmel összehoz rész csillagom. — Kisérj haza. Unalmas egyedül mennem. Mit tehetek egyebet ? kénytelen kelletlen meg kelle tennem. A Hatvani utcától a budai várig meglehetős köz van, s még gondolnom sem lehete , mi van tárcámban ? Egy óra múlva viszont a Hatvani utcában valók, hogy az ördög viszont összehozzon néhány ismerőmmel! Ekkor már dél volt. Ebédutánra hagytam megtudni a táska rejtelmeit. Soha pincér tunyábban nem szolgált, mint e percben. Tön ültem, egyetlen falatom sem esett jól — a táska titka majd kiszurá oldalamat. Végre fizettem. Haza mentem . . . kezem táskámon volt . . . irgalom istene , ez már igen sok volt! Honn nehány barátim vártak, kik akaratom ellen elhurcolának egy különben előttem igen becses körbe. Egész estig nem menekülhettem onnan. Akkor színházba mentünk, színházból vacsorára. 11 órakor jön annak vége s szabadulhatok. Reszketve, hogy viszont valami bajam történik, a szellem szárnyain siettem haza felé! Egész 12 órát töltöttem el kín és várakozás közt, a gondolattól kínozva, hogy mi lehet a tárcában? mit teendek találmányommal ? Végre hazaértem. Csöngettem — a kapu fölnyíltáig minden perc egy évtizednek tetszett. Fölrohantam a lépcsőn. De szenvedéseim itt sem értek véget. Egy egész nyaláb gyufát prédáltam el, míg gyertyám meggyűlt! Végre előttem állt a rejtelmes táska.