Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-02-23 / 45. szám

194 érzelmeim rózsaszín dominóját, midőn ünneplésedre minden­ki álarcot vesz, mi soknál valódi fényűzés gyanánt tekinthető ? De hát nem természetes e lelkem ezen hangulata a bo­hóságnak temetése napján , hamvasszeredának előestéjén ! Miért ne járulnék én busongásom őszinte adójával a hal­dokló Carneval ágyához , mellyet annyi hálátlan nevető vesz körül, kik vigalmának kincses ládájábul két kézzel költöttek s még számtalan böjti soirée-assignatiókat, és magány-bál­­kötelezvényeket örökölnek; míg én a testamentumon csak meg sem említtetem. Hálátlan nép, csak mind nevet, kivált vasárnap óta, mi­dőn megtudta , hogy jóltevője még csak három napig él. Vasárnap gyönyörű idő volt, egyike azon napoknak, midőn a föld mintegy pihenni látszik forgó haladásában; mert, én legalább, ollykor mintegy érzeni vélem, hogy a kerék egyszerre megáll, tán hogy egy pohár bort igyék az ét nap egyenlőségi csárdában , vagy hogy tán épen sorspontot vál­toztasson Aequator notárus uramnál, míg máskor csaknem hajlandó vagyok hinni, hogy... újvárosi kocsissá van, olly rettenetesen érzem rázását. A boulevarts­ok vasárnapi kinézésérül alig lehet fogal­ma a távollevőnek. Gondoljon nagysád egy roppant teremet, mellynek csak két oldala zárt, míg más kettője végetlen hosszúságban nyú­lik jobbra és balra , képzeljen aztán e terembe egy sürü tö­meget , melly annak két zárt oldalához szorítva, reggeliül pestig kifogyhatatlanul s a leglassabban lépeget a nyílt részek felé, a középbeni tért, a legkülönszerübb alakú s rendőr­­táncmesterek felügyelete alatt ugrándozó kocsik számára hagy­ván , mellyek kimondhatatlan sokaságban a legbonyolultabb figurákat járják , s mind ehez valami redoute-i szint, melly a sétálók tömege közöl itt ott kirívó masque-okat mellőzve is , minden mozdulatban, a társalgások fennhanguságában s a bá­­lias morajban is feltalálható. Ha aztán mind ezt össze képzel­te , akkor képzelje , hogy.... mit se képzelt, mert — az iga­zat megvallva — a képzeltek után is csak egy hamis képet leírna. Én még egyszer sem láttam Parist olly fényesnek, ere­detinek és mullattatónak, mint múlt vasárnap, tegnapelőtt, pe­dig az itteniek álítása szerint ez csak paródiája , caricaturája volt a régibb évekbeli farsang vasárnapnak , midőn a b­o e u f gras még nem esett a februári forradalomtól felforgatott trón lábaihoz, midőn a kövér ökör még a nap arsz­­lá­nj­a volt. Na de múlandóság járma alatt nyögünk is Berzsenyiként még Róma is ledőlt. Hanem én, ki a múltnak dicsőségeit nem láttam , ki a farsang Apis­sának beefsteak ingredientiája előtt nem hódol­tam, a vasárnapi tréfát igen nagyszerűnek találtam. És ez ter­mészetes , az elégedettség nem a lehető legjobb valami élve­­zetéből származik, hanem a roszabbali összehasonlítás foko­­zati eredményéből, így a Fischer fagylaltja rendiül kielé­gíti mind azt, ki a Deliné-ét nem ízlelte, de ezé­­emészthetet­lennek tetszik mind­azok előtt, kik a Boulevards des Capucins­­en levő Café napolitain-ben­ jártak , s a fagylaltászat non plus ultrájáért egynéhány, frankot adtak. Paris nekem azért is tetszett rendkívül tegnapelőtt, mert a roppant tömegnek legkisebb politikai szaga sem volt. A hi­vatalos képeket mindenki irodájában hagyta, a fontos arcok semiképen nem reusseroztak, sőt maguk a nép képvise­lő­k is csak saját személyekben jelentek meg, mi ugyan so­kaknál nem igen ajánlatos, de a népre nézve, mellynek képét ugyan csak elviselték, többször volna óhajtható, hacsak azért is , hogy lássa , miféle pofáknak szolgál álarcul képe. Este a V­entadour teremben (így hívják az o­­lasz opera színházat) igen elegáns bál volt, én nem voltam ott, de azért álarcos mulatságban voltam, képzeletem redou­­te-jában. Elnyúlva fauteuillemben, mellyet a kandallónak sutto­­gólag nyalakodó tüze ekibe helyezék — pár percig merengve hallgatódzam élvezett örömeim eszméletének, a múlt tágas országutján elmaradt s mindinkább távozólag elhaló léptei u­­tán; fülelve, ha nem üti­k meg hallérzékeimet valamelly jö­vevény — örömnek járása a jövendőnek előttem járt ösvényé­rül ; midőn álmodozásombul egy rekedt hang prózai kiáltása ver fel. „Des cartons de toutes les couleurs, des cartons de toutes les grandeurs!“ orditja abla­kom alatt betanult melódiáját a kalaptokárus , toronymagasra rakott portékáival a félvárost bevándorolva , a­nélkül, hogy csak egyetlen egyet is eladna némelly napon; mi azonban nem csüggeszti el a megedzett embert, ki, ha tegnap haszon nél­kül kiabált is , azért ma is csak a tegnapi reményei ajánlgatja áruit, pedig meglehet, hogy tegnapelőtti édességének kielégí­tésére csak egy holnaputáni vevő fog alkalmat és módot adni. És nem igy kiált e minden remény a sorshoz, melly csak ritkán vásárol, de.... elvégre vásárol, midőn aztán az eladott....kalaptoknak árán a régen éhező olly lakomát csap, hogy öreg étvágyának korgó gyomra vele soká, soká kielé­­gíttessék. „Des cartons s’il vous plait!“ A mai tréfát az udvariatlan idő elrontotta, majdnem min­den félórában esett, mi valóban illetlen volt. Ha az ég felle­geinek álruhájába akart öltözni, ez ellen senkinek semmi ki­fogása , csak jogával élt, mellyet Carlier ur minden franciá­nak meghagyott, de hogy álruhájának védelme alatt mások mulatságát elrontsa, ez nem szép; s azt a gyanút kelti fel az emberben , hogy az égnek érdekében állott a vigalmat aka­dályozni , mi nem igen keresztyéni dolog attól, ki napját fel­hozza az igazakra és hamisakra. Pedig a népségnek ugyancsak lett volna ám mulató ked­ve , mert a síró felhők dacára is temérdek ember lepte el a tereket, utcákat, boulevartsokat és eliseumi mezőket. Fiatal, sőt vénecske emberek számára a múlékony zá­­poreső azonban igen kedves vendég szokott lenni, s pedig azért, mert i­lyenkor a leggyönyörűbb idomú és legcsinosab­­ban cipőzött nőlábacskákat pillanthatni meg. A párisi hölgy — minden rang és kor­különbség nél­kül — ruháját egy kissé mindig felemelve tartja. Ez emelin­­t és itt valódi remeklésig van víve s a ruha összevont redői , olly valami csábitólag hagyják a hófehér szoknya szélét látni.

Next