Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-02-23 / 45. szám

194 érzelmeim rózsaszín dominóját, midőn ünneplésedre mindenki álarcot vesz, mi soknál valódi fényűzés gyanánt tekinthető ? De hát nem természetes e lelkem ezen hangulata a bohóságnak temetése napján , hamvasszeredának előestéjén ! Miért ne járulnék én busongásom őszinte adójával a haldokló Carneval ágyához , mellyet annyi hálátlan nevető vesz körül, kik vigalmának kincses ládájábul két kézzel költöttek s még számtalan böjti soirée-assignatiókat, és magány-bálkötelezvényeket örökölnek; míg én a testamentumon csak meg sem említtetem. Hálátlan nép, csak mind nevet, kivált vasárnap óta, midőn megtudta , hogy jóltevője még csak három napig él. Vasárnap gyönyörű idő volt, egyike azon napoknak, midőn a föld mintegy pihenni látszik forgó haladásában; mert, én legalább, ollykor mintegy érzeni vélem, hogy a kerék egyszerre megáll, tán hogy egy pohár bort igyék az ét nap egyenlőségi csárdában , vagy hogy tán épen sorspontot változtasson Aequator notárus uramnál, míg máskor csaknem hajlandó vagyok hinni, hogy... újvárosi kocsissá van, olly rettenetesen érzem rázását. A boulevartsok vasárnapi kinézésérül alig lehet fogalma a távollevőnek. Gondoljon nagysád egy roppant teremet, mellynek csak két oldala zárt, míg más kettője végetlen hosszúságban nyúlik jobbra és balra , képzeljen aztán e terembe egy sürü tömeget , melly annak két zárt oldalához szorítva, reggeliül pestig kifogyhatatlanul s a leglassabban lépeget a nyílt részek felé, a középbeni tért, a legkülönszerübb alakú s rendőrtáncmesterek felügyelete alatt ugrándozó kocsik számára hagyván , mellyek kimondhatatlan sokaságban a legbonyolultabb figurákat járják , s mind ehez valami redoute-i szint, melly a sétálók tömege közöl itt ott kirívó masque-okat mellőzve is , minden mozdulatban, a társalgások fennhanguságában s a bálias morajban is feltalálható. Ha aztán mind ezt össze képzelte , akkor képzelje , hogy.... mit se képzelt, mert — az igazat megvallva — a képzeltek után is csak egy hamis képet leírna. Én még egyszer sem láttam Parist olly fényesnek, eredetinek és mullattatónak, mint múlt vasárnap, tegnapelőtt, pedig az itteniek álítása szerint ez csak paródiája , caricaturája volt a régibb évekbeli farsang vasárnapnak , midőn a bo e u f gras még nem esett a februári forradalomtól felforgatott trón lábaihoz, midőn a kövér ökör még a nap arszlánja volt. Na de múlandóság járma alatt nyögünk is Berzsenyiként még Róma is ledőlt. Hanem én, ki a múltnak dicsőségeit nem láttam , ki a farsang Apissának beefsteak ingredientiája előtt nem hódoltam, a vasárnapi tréfát igen nagyszerűnek találtam. És ez természetes , az elégedettség nem a lehető legjobb valami élvezetéből származik, hanem a roszabbali összehasonlítás fokozati eredményéből, így a Fischer fagylaltja rendiül kielégíti mind azt, ki a Deliné-ét nem ízlelte, de ezéemészthetetlennek tetszik mindazok előtt, kik a Boulevards des Capucinsen levő Café napolitain-ben jártak , s a fagylaltászat non plus ultrájáért egynéhány, frankot adtak. Paris nekem azért is tetszett rendkívül tegnapelőtt, mert a roppant tömegnek legkisebb politikai szaga sem volt. A hivatalos képeket mindenki irodájában hagyta, a fontos arcok semiképen nem reusseroztak, sőt maguk a nép képviselők is csak saját személyekben jelentek meg, mi ugyan sokaknál nem igen ajánlatos, de a népre nézve, mellynek képét ugyan csak elviselték, többször volna óhajtható, hacsak azért is , hogy lássa , miféle pofáknak szolgál álarcul képe. Este a Ventadour teremben (így hívják az olasz opera színházat) igen elegáns bál volt, én nem voltam ott, de azért álarcos mulatságban voltam, képzeletem redoute-jában. Elnyúlva fauteuillemben, mellyet a kandallónak suttogólag nyalakodó tüze ekibe helyezék — pár percig merengve hallgatódzam élvezett örömeim eszméletének, a múlt tágas országutján elmaradt s mindinkább távozólag elhaló léptei után; fülelve, ha nem ütik meg hallérzékeimet valamelly jövevény — örömnek járása a jövendőnek előttem járt ösvényérül ; midőn álmodozásombul egy rekedt hang prózai kiáltása ver fel. „Des cartons de toutes les couleurs, des cartons de toutes les grandeurs!“ orditja ablakom alatt betanult melódiáját a kalaptokárus , toronymagasra rakott portékáival a félvárost bevándorolva , anélkül, hogy csak egyetlen egyet is eladna némelly napon; mi azonban nem csüggeszti el a megedzett embert, ki, ha tegnap haszon nélkül kiabált is , azért ma is csak a tegnapi reményei ajánlgatja áruit, pedig meglehet, hogy tegnapelőtti édességének kielégítésére csak egy holnaputáni vevő fog alkalmat és módot adni. És nem igy kiált e minden remény a sorshoz, melly csak ritkán vásárol, de.... elvégre vásárol, midőn aztán az eladott....kalaptoknak árán a régen éhező olly lakomát csap, hogy öreg étvágyának korgó gyomra vele soká, soká kielégíttessék. „Des cartons s’il vous plait!“ A mai tréfát az udvariatlan idő elrontotta, majdnem minden félórában esett, mi valóban illetlen volt. Ha az ég fellegeinek álruhájába akart öltözni, ez ellen senkinek semmi kifogása , csak jogával élt, mellyet Carlier ur minden franciának meghagyott, de hogy álruhájának védelme alatt mások mulatságát elrontsa, ez nem szép; s azt a gyanút kelti fel az emberben , hogy az égnek érdekében állott a vigalmat akadályozni , mi nem igen keresztyéni dolog attól, ki napját felhozza az igazakra és hamisakra. Pedig a népségnek ugyancsak lett volna ám mulató kedve , mert a síró felhők dacára is temérdek ember lepte el a tereket, utcákat, boulevartsokat és eliseumi mezőket. Fiatal, sőt vénecske emberek számára a múlékony záporeső azonban igen kedves vendég szokott lenni, s pedig azért, mert ilyenkor a leggyönyörűbb idomú és legcsinosabban cipőzött nőlábacskákat pillanthatni meg. A párisi hölgy — minden rang és korkülönbség nélkül — ruháját egy kissé mindig felemelve tartja. Ez emelint és itt valódi remeklésig van víve s a ruha összevont redői , olly valami csábitólag hagyják a hófehér szoknya szélét látni.