Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-02-25 / 46. szám

198 olly angyalt képzele maga előtt, mint millyek a mohametánok 7-ik egében lakozhatnak, — és ez okozá, hogy vére elgyur­­ván alig három lépésnyire az ajtótól már a kétszeresen isme­retlen lába előtt hevert. Kétszeresen ismeretlen mondom, mert az egyik fátyolt az első találkozás, a másikat pedig a sötétség vezé reája, hogy szükséges lenne e még egy harmadik is, a jövő percek megfogják mutatni. — De hát te rész miért hagytál engem ide illy hosszú időre — lásd azóta olly napjaim voltak miattad, s a fájdalmak, miket szenvedtem, — nagyobb hőséget érdemeltek volna mint a tied............... — Ó Lucia! — e fölkiáltásában melly ugyan súgó han­gon mondva, miután a külső tornácon még cselédség zaja hallott — tömérdek szónoki rábeszélés fekhetett, mert az éj hösnéje is kiesve szemrehányó szerepéből — képzeletében boldog tanácsnokunknak nyílt karjaiba dűlt, még pedig olly súllyal, hogy a pohos tanácsnok térdeplő helyzetében majd ketté törött. De szabadkozhatott ő illy édes teher ellen? — Igen én hiszek neked, te nem csalhatsz .... te sze­retsz engem .... — Oh angyal! . . . . susogá a tanácsnok , a könnyű diadalban hangját veszítve, és elére voná az engedékeny hölgyet. — Milly illatos vagy Péterem — mondá Lucia az ál­kegyelt fürtéit simogatva — úgy ő ismét elakarsz bóditani mint akkor a pezsgővel — azt hittem megátkozom azon órát, és ime a jó isten minden vágyaimat teljesité — te enyim vagy. — Tied Luciám . . . tied örökre . . . ó engedd szívnom lélekzetedet, — ó engedd érintenem ez édes ajkakat .... — És a mámorba fűlt szerelmes pár ajkain elcsattant a boldogító csók. A tanácsnok rendkívül boldog volt, hogy más ember üdvét illy szerencsésen meglophatá. Áldotta a levélku­tatási rendszert, melly neki ez édes légyottot szerezte. Lucia keble szinte csordultig volt tele, — látván hogy csakugyan van férfi, ki őt meg nem csalja, s kit az ő párjául rendelt az ég. Mert hiszen nem elég bizonysága ő az Péter hőségének, hogy rövid soraira olly örömmel, olly forró hévvel repült ismét karjai közé. De------­Az isten mért gyújtott világot? Földúlva látni annyi boldogságot! Elcsattanván a csók, mintha electromi szikrája a gyer­tya délig hatott volna — egyszerre világosság jön a szo­bában. Tanácsnokunk első meglepetésében e magától gyúló vi­lágosságot , valami szellemi hatalom varázsjátékának hitte, s a lényt ki előtte állt, tündérnek képzelte — ki egybeolvadt sziveik boldogságát égi fényben akarja füröszteni. De a szo­ba világosabb lett, s ez a következő pillanat leejté lábairól, s ha véletlenül pápista — tömérdek kereszteket hányt vol­na magára , mert íme képzeletének tableaux-ja egészen meg­változott , tündér helyett boszorkány állt előtte, kit Luca helyett csak tévedésből keresztelhettek Luciának, — sze­gény tanácsnok nem tudta földön — van , vagy a pokolban, annyit ugyan látott, hogy mennyországban semmiesetre sin­csen. Térdei a szobapadlatához voltak gyökerezve, d­e tö­redelmesen meghajolt egy felsőbb hatalom előtt, melly öt bű­nös kalandjáért büntető kezekkel sajtolá. A szinte meglepett Lucia egy s­i — vagyis rikoltás­sal a mellékszobába osont. A térdeplő tanácsnokot ámultából egy hang rázta fel. — Keljen fel ifjú barátom, — most már meg vagyok győződve, hogy ön Luciát valóban szereti, — mondá Lucia bátyja előrelépve — s fölsegité­tt térdeplő helyzetébül. — Uram ha ön talán kedvese a kisasszonynak... úgy én... — Na na kis szerelemféltő------nyugtassa meg magát, én Lucia bátyja vagyok. — Bátyja ! — mondá a tanácsnok s egy uj örvény nyílt meg szeme előtt. — Igen bátyja-------ki szivéből örül, hogy Lucia egy illyen talpig böcsületes embernek áldozta szerelmét, ki őt megcsalni nem akarja. — Ő az isten mentsen meg. — De nem is tanácsoltam volna, mert ha ön Luciát boldogtalanná teszi... ezer menydörgős menkü.... akkor.... s a katona arca e pillanatban olly veressé jön mint az érett paprika. — Becsületemre uram higye meg, legkevésbbé sem volt szándékomban — no ez ugyan dupla­ szerencse gondolá ma­gában a tanácsnok------hogy a sötétben tovább nem mentem, hiszen ez a vadállat legalább is fölfalt volna. Tudja én uram, egy katona, ki harmincöt esztendeig szolgált .... villámháboru! . . sokat ad a becsületre, . . . a botlás fiatalembereknél hamar megtörténik ... de aztán....... — Igaza van önnek derék vitéz — én elismerem hogy botlottam, de e pillanatban jóvá teszem hibámat . . . elmegyek én . . — Maradjon ön, úgyis nem sokára reggel lesz — akkor aztán együtt mehetünk. — — Önök szíveskednek engem elkísérni. Természetesen, ha nem ezen örömnap tiszteletére elébb egypár pohár pezsgőt fogunk üríteni, — ön úgyis szereti a pezsgőt..........kivált ha van hozzá mit falatozni — ugye kis kópé ? — hehehe ! A tanácsnok szinte nevetett, noha az egész célzásból egy kukkot sem értett, azonban m­ondhatlan örült, hogy e kritikus helyzetből illy könnyen ki tudott bújni, áldotta a sor­sot, hogy a gyertyavilág még idejekorán jött, s nem sújtotta őt a csalódások legborzasztóbbikával. S e gondolatra szinte megkönnyebbülve tolta székét az öreg Mars bátya mellé, ki a poharakat és torkát nem­ soká hagyá szomjasan epedni. Az üvegek ürültek. Mars bátya homlokán a mám­ortündérkék kezdtek már föl s alá sétálni, — azonban tanácsnokunk is hozzálátott a poharazáshoz, szemei élénkebben villogtak, — s a légyottnak legiszonyúbb momentumát, Lucia csókját is kezdé már las­­san kint felejteni. — Kedves Mars bátya az ur isten éltesse... — Mindkettőnket Luciával együtt ... de hohó! meg­álljunk egy fontos személyről majd megfeledkezzünk, a kis koronaörökös is éljen hehehe !!

Next