Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-10-25 / 97. szám
— Én nem vagyok többé gyermek; megboszultam atyámat — felele Peppino erős hangon; — én férfi vagyok s férfiként fogok halni! — Kegyelem neki, asszonyom! — ismétlő az öreg szívrepesztő hangon. — Két fiamat vesztettem el háborúban, a harmadikat csak imént ölték meg; ki marad nekem, ha utolsó gyermekemtől is megfosztatom ? — Semmi kegyelem a gyilkosnak! kiálta Johanna, arcvonalai összehúzódván a fájdalom és kétségbeesés miatt. — Vegye éltemet, csak gyermekemet szabadítsa meg !— Mit csináljak én élteddel, magaddal, nyomora öreg.; téged attól megfosztani jótétemény volna rád nézve. — Akkor asszonyom, a királytól fogok kérni igazságszolgáltatást. — Tipegj odáig, ha kedved tartja,ad-dig fiad a kínpadon fogja kiadni gaz lelkét. — Oh, hogy nem mehetek a királyhoz, asszonyom! de az isten tán hozzám vezérli még őt ez életben. — Ragadjátok meg a gyilkost — monda Johanna katonáinak — s vessétek tengerbe az öreget. — Én pedig kegyelmet kérek számukra ! monda Pandolfo fölkelte közben, kitaszítás, s nem seb következtében esett le lováról. A gondviselés megmentette éltem napjait, s dicsőült sz. Január ereklyéi, mellyeket mindig szivem fölött szoktam hordozni, megtompiták a gyilkosok tőrét. — Vértje volt a becstelen gaznak ! dörmögő Peppin a kétségbeesett pillantást vetve atyjára. Az uralkodónő nem talált szavakat öröme kifejezésére, és őrjöngésében szerelmese nyakába vetette volna magát az egész nép szeme láttára, ha a főstélő mester egy intéssel vissza nem tartóztatja őt attól. Azután Pandolfohoz közelítve, súga fülébe: — Drága uram, tudva van ön előtt, hogy én hajtom végre az ország első birájának tisztét. Buzgalmam ismeri ön. Rendeljen kegyelmességed valamelly halál nemét, s az apa gyönyörködhetni fog fia halálában. — Akasztás, felnégyelés,megégetés, kerékben töretés; ennek akarata törvény lesz nekem. — Szentségtelen kezekkel törni kegyelmességed életére! Ez annyi, mint veszélyezni a status nyugalmát! Ez csaknem fölségsértés ! — Köszönöm, nemes uram! — felele a kamarás halkan; — köszönöm nagyságodnak e barátságos ajánlatát, s emlékezni fogok róla annak idejében. E porfiu halála azonban rám nézve egészen haszontalan : vessék börtönbe , s valahányszor terhünkre lesz valamelly ember, cinkostársául fogjuk őt tekinteni. Ha szükségünk lesz vallomására, néhány húzás a kínvallató kötéllel megteszi hatását. Bízza őt rendes kínzóira; ez drága martalék. Az ország két fő hivatalnoka néma tiszteletmutatás közt vált el egymástól, s Pandolfo Johannához járnia gyöngéd pillantással mondandó köszönetét a részvétért, mellyet imént tanusita iránta. A kiséret menetét folytatá. A nép pedig, melly ünnepélyt jött látni, e helyett szomorú látványnak volt tanúja. Mégis tízezer torokból hangzott a kiáltás: — Éljen sz. Januar! éljen a főkamarás ! III. Másnap Pandolfo Aopo a Carmine templomból kijövete után mára Castel-Nuovo egyik teraszán szítta a hűs levegőt, félig karmasin bársony vánkosokon heverve, bezárt szemöldökkel és szép fejét az uralkodó nő térdein fektetve: a veszély, mellyben a kegyenc forgott, kedvesebbé tevén őt előtte, mint valaha. Mintegy kilenc-tiz óra lehetett reggel. Könnyű és illatozó szellő játszadozék a fiatal férfi hajfürtéivel s olly szendén lengedeztető fürtéit, hogy Johanna önkénytelenül csókolására hajlott azoknak. Hosszú és sűrű jázmin lombozat rejte a hercegnőt és kegyelmét a nap sugaraitól s az emberek szemeitől. A halászok újra dalaikhoz s mindennapi munkájokhoz láttak; az öreg Lancia elcepelte fia holttestét, ember fölötti erőt adván neki a gondviselés, szegény nyoszolyájára fektető őt, mint ha csak elaludt volna, rázárta kétszeresen az ajtót, s a révgát felé tipege, ott leülendő anélkül, hogy egy könyet hullasson többé, vagy panaszhangot bocsásson ki száján. Ki e bútalan, edzett néma öreget látta, azt kellett volna hinnie felőle, hogy megbolondult, vagy hogy egy szíve mélyében keletkezett belszóz az istenbeni bizodalomra és türelemre intő őt. Semmi sem zavarható tehát Pandolfo és Johanna nyugalmát. Nápoly ezután hosszú békét élveze. Senki sem merte megtámadni többé azon népet, mellynek királya nem hogy az ország belsejében várt volna háborúra, hanem mások ellen viseli azt olly gyorsasággal, hogy villámsebes karja sokszor előbb zúzta szét az ellent, mintsem ideje volt volna táborba szállnia. Lajos nagyravágyása s büszkesége nem ismert határt; dicső s rettentő hírneve külföldön eltakarol fényével udvara gyarlóságait: a testvér hős tettei feledésbe temetők a nővér gonoszságait. Lajos legyőző a zendülést Magyarországban két ízben verte meg Anjoui Lajost, kétszer a florenciákat, háromszor a pápát, mi annyi volt rá nézve, mint háromszor kirekesztetnie az anyaszentegyház kebeléből . — meghóditá Faenzát, Forlit, Veronát, Siennát és Arezzót, s azon korszakban , magába vetett bizodalma, büszkesége olly nagy volt, hogy nem hívén többé semmi veszélytől fenyegettetni magát, királyi palástjába e szavakat tüzelé: Aut Caesar, aut nihil! Vagy császár, vagy semmi! A toskánai szerencsés táborozás után hódítási tervei még fenhéjázóbbak lettek s bár gyakran hiresztelé, hogy vissza fog menni országába ott néhány békés pillanatot élvezendő s uj táborozásokra készülendő, mégis nagyon ritkán szakasztá félbe diadalainak folyamát s ritkán hagyá el sergeit alattvalói látogatása végett. Az igazi királynő mégis Johanna; a király pedig voltaképen, ha nem jogszerüleg is , Pandolfo volt. Mitől félhetett volna Johanna? Mit kívánhatott egyebet Pandolfo? S mégis lássa az ember borzasztó láncolatát a bűnnek s a szenvedélyek pokoli logikáját! Ez ember , kinek tán egy halandó sem zavarta volna bűnös szerencséjét, vészes kényszerűségtől indíttatva, gyilkosságot gyilkosságra, hitszegést hitszegésre, árulást árulásra halmozott; ő csak orgyilkosok, kémek, méregkeverők társaságában élt; csak összeesküvéseket szőtt, csak orgyilkosságokon törte fejét! E nő, kit szeretett bátyja, imádott a nép, e remek szépség, hatalmasabb minden hatalmas baknál, örök aggalmakban töltötte éltét; szemeit csak azért zárá bte, hogy rettegések közt ébredjen föl, és reszketve tekintsen mindig kegyence fejére. Mint mondók , Pandolfo könyvded, félig éber félig szendergő álmodozásban merengett. Nem gondolt többé azon gyilkosságra, mellyet elkövetett, nem azon gyilkosságra mellyre parancsot ada. A lelkiismeret mardosásai csak ritkán szállták meg őt, s már két év múlt el kétszeres büntette fölött. A főkamarás álma édeni vala : bíbor trónon képzelődök már ülni, melly Santa Chiara főoltárának jobbján emelkedők , vállán a királyi palástot, fején cimerliliomokkal ékített nimbust, balján Johannát s az ország hét főfő hivatalnokát alajtva lábainál, miközben Lajos halotti gyászkisérete csöndesen baring a San Giovanni Carbonara-templomába , hol az emlék már fel volt állítva az uralkodónő gondoskodása által, három szobor alakjában, egyik álló, másik fekvő helyzetben , harmadik pedig lovon. Pandolfót elszédité a tömeg dicsőítése s a rejtélyes illatár , mellyet négy ifjú füstönyös (thuriférairel, fehér miscingekben, gerjeszte karjai hajlongásával, fejeket a föld felé hajtva. A mint boldogsága álmában ekkép ábrándozék, egy tengeri hajó tűnt fel a láthatáron. Johanna fölrezzene és megilletve kegyence vállát, olly kedélyháborgással szólíta őt, mellynek maga sem tudta okát adni. — Pandolfo! egy vitorlás hajó tünik fel Caprée felől! — Szép hercegnőm! e miatt versz föl édes álmodozásomból olly nyugtalanul ? monda a fiatal ember édes hanyagsággal, ki nem nyitva szemeit. — Remegek akaratom ellen is , ha ellenségi hajóhad találna lenni. — Istenem, Johanna — monda a főkamarás kedvetlenül emelve fejét — miféle ellenség hajóhada merné hasítani tengeröblünket, valamig Lajos zászlója lengedez a kastély tornyán, s mi veszélytől félhetne, nemes hercegnőm, midőn e veszély és a hercegnő közt hű alattvalói képeznek előfalakat. — Meg nem foghatom, Pandolfo, nem menekülhetek bizonyos hiú félelemtől. Egy bal előérzet azt súgja nekem, hogy sorsunk e pillantatban elhatároztatik. Nézd csak, s kezem irányában két, három, négy gálya e- t ver. A szél sebesen hajtja felénk. Egy óra múlva tán nem háríthatjuk el a veszélyt, s melly fenyeget bennünket. 394