Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-11-21 / 119. szám

yvwr^ Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivevén,­­[ mindennap délután­­ divatképek- é­s egyéb műmellék-­­ letekkel. s Budapest, 1850.­­ Szerkesztösegi ^­­ szállás:­­ hatvani utcai Horváth ^ ház, első udvar, 3-ik az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből, s imi ““iratok . Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. 119. Csütörtök, nov. 21. iIlatistAn­ Egy kis leányhoz. Ölemben tartalak Kedves, kis angyalom — Olly könnyű vagy, még is Reszket mind két karom. Csókokra ingerel Pirosló ajakad , L epedő kék szemed Azt mondja , hogy szabad. Kezeid pajkosan Szívemre rá rakod — S föl föl kacagsz , ha meg Érzed miként dobog. Nem érted még te azt Mosolygó gyermekem , Ha értenéd igy nem Enyelgenél velem. Menj , menj pajzán gyerek Piros ajakiddal, L­epedő szemeid Csábos sugárival. Várd el azt az időt, Midőn ha szám dobog — Viszhang gyanánt reá Szived felelni fog. Most gyermek vagy , csupán Játékot űzsz velem — Jöj akkor , hogy ha küld A forró szerelem. B e r e c K. Hattyúdal. I. Éjfél után egyet ütött az óra, s Géza még mindig Íróasztala mellett virraszt — de nem ir . . . szemei nyitvák de nem látnak — csak néznek — a pislogó mécs halvány fé­nyébe. Homlokán sötét felleg — aztán halál­sápadtság — vonásai merőek, életnélküliek. — Előtte egy tiszta papirlevél fekszik: rajta egyetlen egy szó van írva, — de ez e­g­y szó, úgy látszik, magában foglalja ez ifjú meny­­nyét, poklát, üdvét, éltét, — leirá s mintha hattyúdalát elénekelte volna — kimerül, el­­érzéketlenedett, elzsibbadt; e szó: 11 o n­k­a. Két órája már hogy úgy ül, — mozdu­latlanul , gondolat nélkül. — Néma merengésiben legkisebb nesz sem háborgató, — néma és csöndes minden. . . De nem sokára, megrendül a levegő, harsány zene hangzik végig az utcán, vegyítve haza­térő dorbézolók rivalgó énekivel. . . Mind kö­zelebb közelebb jő a mindig növekedő zaj — álmukból fölébrednek az alvók — rendre meg­nyílnak az ablakok . . . egyedül Géza nem hall, nem lát, nem érez, — egyre mereng, I­—ik félév, mereng Ilonka neve, — mind szerető anya, gyermeke koporsója fölött. . . S egyre növe­kedik a zaj, — harsányabban hangzik a ze­ne — zajosbban rivaly a víg csoport, — szök­­delnek a nemzeti dalok a csöndes és lanyha szellőjében, mint pajkos gyermekek virágos mezőn — de Géza nem hall, nem lát, nem érez. . . Fordul a hang, megrendül a Hattyú­dal ünnepélyes keleti hangjaival, s ősi szel­lemként átlebeg a levegőn s elregeli a haj­­dankor bú- és örömtörténetit — s Géza mint sírjában fölébredő tetszholt fölnéz — meg­rezzen egész idegzetében — ajka túlvilági mosolyt ölt — szeme fénylik — föl-föl emel­kedik — lassan, görcsösen, kísértetiesen — mintha az ős lekötve tartott büverőnek ezer bilincseiből lassan egymásután csak bonta­kozhatnék — ki, . . . s miként Antheus uj erőt nyert, midőn az anyaföldet megérinté — úgy látszik lelke eredeti magasztosságát, e­­rejét visszanyerni, midőn a hattyúdal hangjai zengenek el rajta----------keble tágul . . . szive hallhatóan dobog — szétnéz — mintha tudni akarná, — honnan jött ? hol van ? az­tán lassan, nehezen végig simítja bal kezével homlokát. „Istenem­be nehezen aludtam“ monda s egy lépésre kirántja az ablak szár­nyait. . . Egyre hangzik a hattyúdal, s mind­inkább emelkedik keble — hallhatóbban do­bog szive . . arca égő pírban lángol — s mint első szerelem csókjait, szívja a zene­ tört le­vegőt. . . . Zenévé vált szive — zenévé lelke — édes kábító zenévé . . . s a mint hullám­zottak a hegedűkön az andalító meseszerű hangok — keble húrjai is mindinkább feszül­tek, feszültek — rajtuk mámoritólag egy tit­kos szellem játszott------Ilonka. . . . . . . Megszűnik a zene — elhangzott a dal, mint elhangzik erdők rengetegében a remete istenimája — s elhangzott a dal Géza keblében is... egyedül egy hang maradt ben­ne — a mély, a keserű fájdalom hangja. . . Géza ismét beteve az ablakot­, és bá­gyadtan dőlt székére — önkénytelenül rá­pil­lant a papírra. . . Ilonka ... — Ilonka, — monda, miután mélyen fölfohászkodott, ke­serű mosolylyal — Ilonka. —Két esztendeig nem láttam — két hosszú kinteli esztendeig . . . nem bírtam tovább ... látnom kell, mond­tam — látnom kell — és láttam — láttam ismétlő keserű mosolylyal — de hogy ? de hol ? — koporsóban . . . Ilonka koporsóban! Hah, dicső ez az élet! S arcán a legtépőbb fájdalom tükröződik. ... A torony órája ket­tőt ütött. . . . II. A torony órája kettőt ütött, és Géza e borzasztó lélekrázkódtatás után egészen el­zsibbasztva ágyba dőlt. — Kezeivel eltakard arcát — mintegy elfordulni akarván saját magától------ő maga visszaborzadott lelke fördult állapotától. S ott feküdt a halvány if­jú , — nyugalmat kereső az álom karjaiban — de álom nem jött szemére. — Gondolatai ezer meg ezer alakra szakadoztak, fölgyűlt képzetében, múlt, jelen, jövő egygyé forrt . . . ... és túlvilági dalként csengtek fülében a Hattyúdal ünnepélyes lélekemelő véghangjai. Perc perc után folyt — óra óra után, és a­hogy Géza ott feküdt, olly némán, hallgata­gon — a toronyórája újból megkondul, han­gosan ünnepélyesen-----------éjfél után hár­mat ütött. Hideg borzadály futja át Géza ereit; szive mintegy sejtőleg a borzasztó jövőt, han­gosan erősen dobogott; egész teste reszketett, agya égett — hideg csöppök állottak homlo­kán — mint jegescsöppek Ad­rina tetején. . . Szempillái vonaglottak; hajaszála egyenként égfelé merevedett — csontjainak veleje láza­san forrt — vére meg meg állt, mintha ke­mény olvaszthatlan tömeggé akarna fagyni — — halálfélelem reszketteti át egész valóját . .... görcsösen rángatózva veszi le kezét ar­cáról — fölpillant ... és a szoba egyik szög­letén egy magas kifáradt — rémalakot lát — állva, hallgatva, merően, árnyszerüleg------és kitárt nagy sápadt szemét az ablakon ke­resztülható holdsugarakra mereszti, és Géza úgy érzi, hogy e halvány tüneményre kell néznie — el nem birá tőle fordítni szemét — ------és vonásain érzékei — lelke legbor­zasztóbb, erőszakos tusája tükröződik............ S mindig világosabban, világosabban bontakozik kitárt szemei előtt az éji tünemény . . . . s mint ködszedte fátyolon át — ráismer — Ilonka vonásaira. . . . Arcai beesettek — szinetlenek — halálszerüek. ... És a sötét sűrű ködben, — mellynek közepén e rémalak áll, ezer meg ezer apró alak úszkál..........a „Hattyúdal“ megtestesedett hangjai . . . . . . . És e rémalak — a lecsüngő ajk, melly­­ről egy sötét vérszinű csöpp lefolyni látszék — az ólomnehéz ésethagyott szem — az a titkos tiszteletet parancsoló nyugodtság — a sok apró alaktól körüllebegve — mindez mintha sötét fellegből jött volna elé — ott állott néhány percig — néhány kínteli percig ------és elenyészett. —-------­Vad sikoltással ugrott ki ágyából — minden csöndes vala. — Nyoma se látszék a tüneménynek — annak helyén egyedül a hold sápadt fénye nyugszik — , azon a helyen áll most Géza. Tombol, dörömböl lábaival a pa­

Next