Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-09-11 / 208. szám

Zug a szél, zug . . . reszket a galy — Mind alusznak a virágok . . . Jég karjával a fagyos tél Szemfödelt takar reájok. Liliomnak árva sirján, Melly minden nap könytől ázik : Mégis mintha tél se volna Bájos zöld tavasz virágzik. — Mind alusznak a virágok — Reszket a fa zúzos ága . . . S él a téli zöld a síron, Él a fájdalom virága. . . . Még soká meglátogatta A tündérhölgy kedvesének Néma sírját, s nem talála Enyhülést kínos sebének. S addig addig sirt, kesergett, Kisértetként járva szégyel: Hogy fehér szép hópelyhekké Változott egy holdas éjjel. És a hópelyhek leszállva A bús sirhalomra ültek, S a szép liliom porával Csókolódzva elvegyültek. Mert a nyájas zöld tavasznak Lágy szelíd fuvallatára, Megolvadt a hé , és tiszta Fényt lövelt a napsugára. S megtermékenyülve a föld A kiomlott hé vizétől . Föltámadt a liliomszál Sirja gyászos ételéből. Havas kelyhü liliomnak Azért hivják e virágot, Mert a hópelyhekké elvált Tündér kebléből csírázott. — És az ősz király leánya Sorsán elborult felette, Jajgatott, sirt, életét is Átkozá és megvetette. S egyszer egy szép nyári délben , mint sírva igy kesergett: Megdördült az ég s belőle Barna szárnyú fergeteg lett. Síita• Nyári nap, midőn a hőség Felső fokra hág, S majd meggyül a nap hevétől A sik rónaság : Följajdul az ősz tündér, a Barna fergeteg, Könye hull — mert a vidéket Zápor hinti meg. Nyilas Samu. 826 A vad leány. II. ([Folytatás.) Egy zuhatag sziklájához támaszkodtak, mellynek jéghideg hullámai lábait nyaldosák; egyik kezével szemeit takaró a vakító napsugároktól megvédendő. Másik kezében vadrózsa virágzó ágát tartá, mellyel ideiglenesen a záporpatakba marta, hogy aztán messze fecskendezhessen fénylő vizcseppeivel. Valahányszor e mesterséges harmat meglocsolá a hófajdok kisded családját a vizszélen, a fiatal leány gyermekes kacajt üte, mellynek egyes éles hangjai meglehetősen közelitenek bizonyos madarak énekléséhez. A hófajdok alkalmasint hozzá lévén szokva e játékhoz, épen nem ijedtek meg; csak szép fejeiket és pelyhes szárnyaikat borzogaták fel, valahányszor az illatos eső hulla rájuk. A fiatal leány mozdulatai kellemesek valónak; szépsége, festői állása, ártatlan játéka a kedves madarakkal a költészetnek legdrágább jeleneteit képezik a természeti szépségekkel áldott magányos vidéken. , Bálintnak elég ideje vola szemlélgetnie az ismeretlen nőt és segítségül hívá emlékező tehetségét, az élő valósággal hasonlítani össze egy homályos emlékezetet. Mosolygó, és fájdalmas könyeket hullata egyszersmind a szerencsétlen gyermek miatt. A leányt illetőleg, ő nem egy hamar vette volna észre egy fajtájabeli lénynek jelenlétét, ha a csöndes észlelő önkénytelen mozdulata nem riasztá vala el a hófajdokat. A fiatal leány épen oly félénken és vigyázva fordult meg mint a röpülékeny madarak, hogy lássa kedvesei hirtelen futásának okát; pillantásai Bálintra esének, kit nem takara eléggé a vékony lombozat. Elejénte némi csodálkozást mutata, mellyre azonban legott rendkívüli megrémülés következik. Egy pillantást lövelt vissza hirtelen, de minden visszavonulás elvágottnak látszék lenni neki; háttal egy sziklafalhoz támaszkodék, mellyre még zerge sem bátorkodott volna lépni, lábainál a mély vizöböl fekvék, mellybe a záporpatak rohana, előtte az utazó álla, útját elvágandó, ha megtalálná kisérteni az erdőbe futást. Az Ördög kútjának lakosnője mintegy hálóba kerítve valami hatalmas ugrást vagy gyönge ellenállást látszék megkísérteni. Bálint észrevevén felháborodását, egy lépést sem ráe részre menni sem előre sem hátra. Körülbelül egy perc múlik el illy módon, a fiatal leány megvigasztalódik némileg. Bálint azt gondolá, néhány barátságos szó végre meg fogná őt nyugtatni. — Antónia! — kiálta nyájas hangot, kedves Antóniám, valóban kegyed az ? — Azonban az emberi hang egészen ellentétes hatást gyakorolt a remetenőre. Ö t. i. megrázkódék , elorditá magát, a tóba rohant és eltűnt a zuhatag hullámai között. Norbert attól félt, hogy tán kétségbe ejtő cselekvényre ingerelte őt. Nem tartóztatható vissza rettegése kiáltását, s oda szaladt a vízöböl felé segítségére sietendő , azonban a parthoz érvén , egészen uj és különös módon látott úszkálni az átlátszó viz fenekén. Ugyanazon pillanatban ugrik a tó más oldalán a partra és nyil sebesen iramlék az erdőbe , a nélkül hogy időt vett volna nedves hajának megrázására. Bálint után a iramlék öt úton érendő, azonban e járatlan és köves földön épen nem vetélkedhetek gyorsaságban a táj egy fiatal lakosnőjével. Távolról az erdő sűrűjébe látátt vonulni s ott eltűnni. Mégis követte őt olly gyorsan,mennyire tőle telhetők, s meg nem gondolva, hogy szavait valószínűleg épen nem érté , növekvő szenvedéllyel kiáltá: — Antonia ! én vagyok . . Hát nem ismer többé . . Norbert Bálint vagyok, kegyed legjobb barátja, testvére, kedves szülői védence . . . Antónia! miért fut tőlem ? — Esdeklésére azonban nem kapott feleletet, midőn azon helyre ért, hol eltűnni látta a vad leányt, legkisebb nesz sem háborgató a magány csöndét. Még pillanatig követé a nyomdokokat, mellyeket a nedves fűben hagya hátra a vadleány; azok azonban minden lépten mind inkább elenyésztek, végre egészen eltűntek; mind e mellett is még sokáig botorkála ez erdő ezen részében azon reménytől lelkesülve, miszerint a megfutamlott nő valahová a cserénybe rejtőzött. Megvizsgála minden bokrot, minden csalitot s e közben folyvást kérő hangon kiálta: — Antónia! Antónia ! — Végre meggyőződve nyomozásai haszontalanságáról visszafelé ballaga a völgytorkolatba; nagy csüggetegség szállta meg lelkét. — Nem ő az — monda macában — nem, az nem lehet ama szende és félénk gyermek, kit olly sokszor ringattam térdeimen . . . Arcvonásiban legkisebb hasonlatot sem találok, kivévén a fekete nagy szemeket, mellyeket Antónia anyjától, a barna spanyol nőtől örökle. Ő megismerte volna hangomat, szavamat, s legalább nevére rá emlékezett volna . . . Úgy van, hibáztam . .e leány nem Antónia . . Antónia meghalt s a derék de szerencsétlen Villareal családjából senki sem él többé. — Karabélyát és botját kezébe véve, mellyeket az erdő folyam partján hagya, azonban még nem távozók. — S miért ne legyen ez Antónia ? — gondolá magában; — kora, megzavarodott elméje, életmódja — mind e körülménynek nem kellett megváltoztatnia még külsejét is? Nem mentem é, én magam is teljes változáson át ? Akkor, midőn még Antóniával játszadozom, csak alig valók ifjonc, most fölserdült férfi vagyok , micsoda hát, ha nem ismertünk újra egymásra ? Látásomra futásnak eredt, s mit is kellett volna mást tennie , miután a durva vadászok , kikkel néha találkozók, vad állatként űzték, abajgatták, s golyóikat töpiték utána ? . . Mihivő legyek most ? Az eszem megáll . . .