Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-09-16 / 212. szám

fiatal valamint egy huszonöt éves nője teljes fényében sugárzék szépségének, szeretetreméltó gyermekek valónak e házasság gyümölcsei , melly szemlátomást mindig boldog volt. Tán a vágy, távol nyugoton és ismeretlenül élni a Spanyol- és Franciaországban uralkodó zavaroktól, vala egyetlen oka e család különválásának. — Norbert abbé e házban, mellyben a régi spanyol családok hagyományos jámborsága s kegyessége épségben fentartá magát, a legkedvessebben fogadtaték. Én magam is több ízben elkisérem nagybátyámat a Rómaiházba és ugyanazon szeretetteli fogadtatás örömét élveztem, melly legcsekélyebb szónak is különös becset kölcsönöz. Villareal ur fiaival barátságot kötöttem s bár fiatalbak voltak nálamnál, mégis játszótársak valánk, a gyermekévek természeti egyenlősége eltörlé a vagyono s rangbeli különbséget a kis patríciusok, és a szegény falusi pap unokaöcscse közt. — A veszedelmes levél vétele után nagybátyám a lovaghoz ment , tőle tanácsot kérendő s az apaság vidám örömének élvezetében találta őt, mert Villareálné asszony ekkor már két fiú anyja, kik közöl a korobbik hét-nyolc éves vala, épen most szült egy leánykát. Norbert abbé megérkezténél a lovag szabad folyást ada e szerencsés esemény fölötti örömérzelminek, a midőn azonban észrevevé nagybátyám szomorúságát, okát siete tudakozni annak. A jó lelkész nem ismert semmi tettetést; elbeszélé tehát neki, milly vigasztalan helyzetben van miattam. Pillanatnyi gondolkodás után viszonzá Villareal úr érzékeny hangon : — Unokaöcscse sorsa nagyon szivemen fekszik, kedves tisztelendő úr; valóban igen nagy csapás volna, ha a szegény fiúnak, ki annyi talentumot és ipart tanúsít, félben kellene szakasztania tanulmányait csupán szegénysége miatt. Minthogy pedig szeretetem ön irányában nagyobb mint hiúságom , tehát e szeretetnek meg kell most termenie a maga gyümölcseit. . . Figyeljen szavaimra! Én fölöslegem egy részével szívem sugallata szerint intézkedhetem. Meglehetős pénzöszveget tettem félre azon szándékból, hogy azokat ünnepekre és különösen jó cselekvésekre fordítsam , miszerint égáldása szálljon újonan született magzatunkra , most azonban más célt tűzök ki e pénznek. Leányom pompa és ünnepélyességek nélkül fog megkereszteltetni és jó szomszédunknak most az egyszer meg kell elégedniek, ha ajándékok nem osztatnak is ki közöttök. A pénzt, mellyet mindezekért ki kellett volna adnom, egy bankinál fogom letenni Foában; különös megtakarítások hozzáadása által annyira kikerekitem az öszveget, hogy az elegendő legyen unokaöcse asztali költségének kifizetésére a foai lyceumbani növeltetése teljes befejeztéig . . . Most hát el van intézve a dolog s az én jó Marim nagyon fog örvendeni e rendelkezésen. — Nagybátyám nyakába borult Villareal urnak, elragadtatva szorította őt szivéhez s aztán elsiete engem ende. — Norbert abbé mind e részletességeket akkor beszélé el nekem, mikor útban valánk a Rómaiház felé, s hála érzelmem a lovag iránt, mint képzelheti ön, minden bizonynyal fölére az övével. Siettetém lépteimet ; szerettem volna röpülni s nagybátyám lassú, mérsékelt járása miatt nagyon nyugtalankodom. — A Rómaiház nemsokára föltünék a fák mögött: szép lakház vala az, mellynek épitésmódja nemességet szilárdsággal egyesite. Mihelyt megpillantani a laposdad födelet, a gót ablakokat, a sárga gránit falakat , nem tartóztatom tovább magamat, nem hallgattam nagybátyámra,ki visszaszólja, előre futok, átlépek a vendégszeretőház mindig kitárt kapuján és benyomulok a terembe, hol rendesen szokott tartakozni a Villareal család. — Oh! Montesz úr , milly gyönyörű képnek jutok ott látásába! S éljek bár száz évet még, e boldogság és megelégedés jelenete mindig szemem előtt lebegend , kivált ha azon rémjelenettel hasonlítom öszsze, mellynek néhány év múlva tanúja valék ugyanazon teremben. . . . E szoba egyszerű fényűzéssel s nagyon ízletesen vala fölszerelve. Nagy tűz roboga egy pompás márvány kandallóban, mellynek építése bizonyosan későbbi időből keletkezik, mint abból, mellyben a nevezetes ház épitteték. Virágokat és madarakat ábrázoló gazdag szőnyeg eleven szinti pompás himezettel boritá a padlatot, a drága függönyök csak félig engedték behatni a napfényt az ablakokon át. A tűz előtt, atlasz és csipkealj- habokba takarva, nagy zsölyszékben ülve látom Villarealné asszonyt, ki olly szép olly szende valamint egy olasz madona. Még halvány és beteges volt, de végetlen derültség üle arculatán , mosolyga , midőn férjére hallgata , ki széke karjára támaszkodva, arcával az övéhez közel, kétségkívül azon jó cselekményről beszéle neki, mellyben részt veendő vala a nő. A lovag magas, szép férfi, igazi nemes, arckinyomata büszke , szeme tüzes s magatartása nyilt vola. Közel a szülökhöz, csaknem kezeik alatt szendergő könnyű fátyollal borított kis fehér bölcsőben az ujonnan született kisded. A terem háttérén két vidám gyerkőc játszók a szőnyegen és ezüsttiszta gyermekded hangon nevetgélnek nem korlátozva szüleik jelenléte által. — E békés és csinos háztartás megpillantása minden gerjedelmem dacára is megrezzente; — pillanatig mozdulatlanul megállok az ajtónál. Beléptemkor azonban mégis némi neszt támaszték; a lovag föléemelé fejét, legott reám is mege és szívességgel nyujtá nekem kezét. Én megszoktam azt és csókokkal s könyeimmel halmozom el, közben néhány érthetlen szavakat rebegve. — Villareal ur szeretettel megcsókola és nejéhez vezete, ki hasonlag megcsókola, mintha anyám volt volna. Mind ketten nagyon barátságosan beszélgetének velem és megnyugtatni törekvések. Szivem annyira áradozott, hogy nem bírtam felelni. Felbátorításom végett a jó Mari mindkét gyermekét elöhivá és eljővén , csinos arcácskájokat az én orcáimra tevék; de a tisztelet, hálaérzet és zavarodás csordultig törték szivemet s csaknem megfuladék. Most nagybátyám belépe veríték szivárogva és segítségemre siete. Elbeszélő hogy én, nem bírván türtőztetni magamat, útközben magára hagyám, s aztán mentegető némileg nagyon szertatástalan beléptemet a Rómaiházba. Villareal ur és neje nevettek; midőn azonban az érdemes lelkész saját hálálkodó szavaival segítségére siető zavarodásomnak, félbe szakaszta őt a lovag. — Drága abbé ar — monda — semmi hálálkodó szó, mert én Marimmal beléegyeztem, hogy e cselekvény, mellyet annyira magasztal ön, legkevésbbé se tartozzék ránk . . . Ha ön egy átalában köszönetet akar mondani unokaöcscsével, tegye azt annak irányában, ki tulajdonkét szerzője annak. — És kicsoda az ? — kérde az abbé egészen elbámulva. Villareal ar óvatosan hátrahajtá a fátyolt, melly a bölcsőt takará, és megmutatá az ott szendergő legkedvesebb kis magzatot. — Antónia leányom az, monda gyöngédséggel. — Óhajtjuk hogy a kisded jóléttel jelölje az életbe való lépését ; kívánjuk hogy a bölcsője melletti első szavak áldásokból álljanak. Bocsássanak meg tisztelendő ul, de mi spanyolok babonásak vagyunk . . Bálint és önnek öröme áldást áraszt leányunk fejére. — Igen, igen — viszonzá a jó anyu, szép karjaival férjét ölelve — a mi Antóniánk boldog lesz, olly boldog mint én. A lovag mosolygó és hozzánk fordula. — Az ügy tehát be van fejezve — viszonzá — szót se a háláról, se most se ezután ; önök egyetlen jótevője e kisded leány. Norbert úr, kedves Bálint, soha se feledjék ezt. . . . Szeressék és áldják meg e gyönge teremtményt, ki szerencsét hoz önöknek első világba léptekor , valamint szerencséssé téve atyját és anyját is egyszersmind. — Oh! áldott legyen! — kiáltó fel az abbé, kezét a bölcső felett kiterjesztve — áldott legyen e kisdedke és halmozza el őt az ég legjobb szerencsejavaival! — Én teljes lelkemből szeretendem őt — tevém hozzá — s e pillanattól fogva egész életem Villareal Antóniának legyen szentelve! (Folyt. köv.) 843 Hirharang. Rumy esztergomi tanár könyvtára és levélgyűjteménye jövő hónapban fog Pesten elárvereztetni. Jegyzékét Magyar Mihály könyvárusnál kaphatni.