Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-10-09 / 232. szám

cs Hirh­arang. A jég annyira meghű­vösült a sok e­­sőzés után, hogy a hölgyek már köpenyben kezdenek sétálni, eddig azonban új szabá­­súakat még nem láthatni. A szabók most várnak telegráf útján új minták iránti tu­dósítást Párisból. Egy hölgyet kérdeztünk, honnan van az, hogy a női kelméket nem lehet megfordítva is viselni, mint a férfiak szá­mára készülteket, és ő mosolyogva viszon­zá, miszerint ennek csak az lehet oka, hogy a hölgyek nem bírnak még politikai jog­okkal. A sétány mellett e napokban két 923 Nemzeti színház. ,A n­é­m a­ köztetszéssel fogadtatott a nagyszámú közönség által. Mind a drámá­­ b­­­a­l megmagyarázni nekem, hogy hát mi annak az értelme, hát én bizony kikacagtam őt. — A vallás és természeti érzelmek e­­gészen ismeretlenek előtte, — monda a lelkész kétségbe esve. — Jó isten, mikép sülyedhete illy mélyen alá egy a te hason képedre teremtett lény! — S ez volna ama jámbor gyermek — monda Bálint halkan — kit estenként olly sokszor térdre borulni, kezecskéit összekul­csolni s az ébenfa nagy Krisztus képe előtt imádkozni láttuk a Rómaiházban? Montesz látható nyugtalansággal — kémlelgeté a nagybátyánál és unokaöcscsé­­nél keletkezet benyomásokat. — Uram — monda szomorú hangon, én is mint én mély szomorúságot érezek e vesztére hagyott állapoton, mellyben u­­nokahugomat találtam volt. . . E vásottság mitsem bizonyit azonban jogszerű igényei ellen. Az ember sajnálkozhatok ugyan rajta, de nekem nem szabad azért eltaszítanom őt magamtól. — Ő megérdemli a szánakozást — viszonzá a lelkész , s kegyetlenség volna nem követni el mindent, hogy fölvilágosit­­tassék nagy sötétségben sinlödő lelke; egy nálamnál méltóbb egyén hiában szerencsés­nek tartanám magamat e célra munkálni. — Igen igen, örömest gondjára bí­zom őt tisztelendő urnak — monda Mon­tesz buzgó ömledezéssel; — hol is találnék értelmesebb és vallásosabb férfiút ? . . ön tehát megismerte e fiatal leányban Villa­real Antóniát abbé­­r ? — Nem merem állítani , hogy nem ő az; azonban sok oknál fogva nem fogadom el föltétlenül, hogy ő az valóban. . . Önre nézve valamint a vad leányra nézve vára­kozni fogok , mig nem az isten napfényre hozandozta több pontossággal az igaz valót. — E szerint — monda Montesz lát­ható nyugtalansággal — sem ön, sem Bá­lint úr nem volna hajlandó aláírni a meg­­ismervényi oklevelet, mellyet más eredmény vártában föltétettem és magammal hoztam ? Bálint keményen bátyjára tekinte, ki nyugodt és határozott hangon monda: — Nyilatkozzék ön világosabban, lí­rám ; kivonata nem eléggé világos előttem. (Folyt, köv.) nő hangos szóváltásba bonyolódott, mivel az egyik elcsábíta a másiknak kedvesét. A boldog férjek nem voltak jelen. Német színházra hirtelenében nem igen kedvező most a kilátás, egyébi­ránt a budavári német színház előadásai olly kielégítők, s a közlekedés a lánchídon olly kényelmes, hogy a német lakosság még­sem leend kénytelen e szellemi élvezetet e­­gészen nélkülözni. Birányi Ákos jelenti, hogy Bo­­carmé pere magyarul jövő hónapban bizo­nyosan meg fog jelenni. Fővárosunban jelenleg három Toldy van, Miklós, János és Ferenc. Ör­vendhetünk tehát, hogy illy erősek vagyunk. A tanulók száma igen megszapo­rodott Budapesten, hátha még azok is mind könyvhez fognának, kiknek tanulásra van szükségük. Taenzer Lila leány nő verdéje e­­zentúl is fogad el tanítványokat, ajánljuk a szülők és gyámok figyelmébe. Edinburgban az állatsereglet­ben egy fiatal szép leány a kígyók szelidi­­ditésében adván mutatványt, az egyik óri­áskígyó rögtön agyonnyomá őt. Az illy mu­tatványok mindig veszélyesek. Egy táblabiró jött be faluról, s barátjával, egy becsületes pesti lakossal színházba ment, és nagy önhittséggel mon­da, hogy őt ugyan nem fogják meglepni a pesti tolvajok. Barátja azonban, midőn a táblabiró szörnyen elbámult a ,,szerelmes ördögre,‘‘ tréfából ügyesen kihúzá zsebken­dőjét, és elrejté; de bezzeg mennyire cso­dálkozott, midőn divatos öltözetű szomszé­da udvariasan nyomá kezébe saját óráját e szókkal: ,Bocsánat, tisztelt kollega !" Ez u­­gyanis valódi tolvaj volt, s nem akart a társának vélt becsületes embert meglopni. Bécsben az udvari színháznál nagy élénkség uralkodik, minden héten újdon­ság adatik. Másutt ellenben arra szoktat­ják a közönséget, hogy tanuljon állhatato­san megmaradni a régi mellett. Párisban egy fodrászt fogtak el, ki ellen kisült, hogy egész sereg fiatal le­ányt csábíta el, házassági ígérettel. Nyolc évi börtönben alkalmasint meg fog halni vére. Londoni hírek szerint egy isme­retlen nő nagy zajt támaszt­ott jelenleg, ki az emberek szeméből, ki tudja olvasni gon­dolataikat. Szerencsétlen nő, mennyi osto­baságot kell e szerint mindennap elolvasnia. Nápolyban egy koldus halt most meg, kinek vagyona ötvenezer aranyra megy. Liszabonban két énekesnő an­nyira gyű­löli egymást, hogy szinpadon az egyik a másiknak ujját leharapta, midőn kezet kellet volna neki csókolnia. A­r ról, mind az előadásról általában csak di­cséretest mondhatunk. L e n d v a y itt van, s reméljük, hogy a főigazgató úr találand módot e közked­­vességű­ művész megnyerésére. Vidéki út­járól imé egy kis tudósítás: Lendvay Ujhelyben. Színésze­tünknek e koszorús bajnoka Kassán aratott diadalai s koszorúi után, engedve pár szi­ves meghívásnak meglátogatá a hegyalját, s itt mulatása alatt a s. a.­újhelyi szinpa­don öt vendégszerepet adott. A kétszeri igazgatása alatti társaság egyike lévén a vidéki gyöngébb társaságoknak . Lend­­vaynak vendégszerepei iránt nem nagy vá­lasztékosság jutott, be kelle azzal érnie, mire a társaság már eddig is készülve volt, vagy pedig rövid idő alatt úgy a hogy el­­készülhető. Mind­a mellett vendégszere­peinek cyclusa kielégítő volt. Az „Ördög naplója“, „Don Caesar de Bazan“, „Kean“, „Végrendelet“, „Ármány és szerelem“, olly darabok, mellyekben ünnepelt művészünk kitűnő tehetségének, több oldalú képessé­gének fényes tanujeleit adhatá. Lendvayt utóször Schiller haramiái­ban láttam. Hosszas betegeskedése után először lépe föl ismét a nemzeti színpadon, hol távolléte a drámai előadásoknál olly igen érezhető volt! A közönség olly nagy szám­mal tódult a színházba, hogy kegyencét is­mét láthassa, millyet egy Lagrange, egy Grahn Lucille első előadásain is alig lát­hatóak. A zsúfolt színház , a szűnni nem akaró taps, a koszorúk sat. mind meg annyi fényes bizonysága volt azon előszeretetnek s ragaszkodásnak, mellyel a közönség drá­mai színészünk, s általa a dráma ügye iránt viseltetik. És mégis dacára illy kiáltó je­lenségeknek, nemzeti színházunknál mind Lendvayt mellőzve, mind a dráma ügyét háttérbe szorítva találjuk ! Lendvay gyönge egészsége mellett Mór Károly nehéz s fárasztó szerepét meg nem bízható. Szerepét a játék folyama alatt kénytelen volt félbeszakítani. A megtört erejű­ művész halvány arca a legnyugtala­nabb érzést hagyó kebleinkben. A kassai szinpadon történt fényes elő­adásai után, milly jól esett tudni koszorús színészünk, s a drámai művészet minden igaz barátjának, hogy ő ismét vissza van adva az életnek, s a művészetnek! Midőn Lendvayt az újhelyi szinpadon ismét meg­láttam, a szerepének súlya alatt összeros­­kadt, gyönge erejű alak helyett az egész­ségét, erejét, s művészi hatalmát teljesen visszanyert művész állt előttem, ki hatal­mának ragyogó fényiben, mint trónját visz­­szafoglalt fejedelem uralkodik saját biro­dalma, a színpad deszkái fölött. Lendvayt most láttam először vidéki szinpadon s olly társaságban, hol a többi szerep igen gyönge kezekben van, s maga a színpad diszitményeivel együtt olly ki­csin, olly hiányos! Megvallom nem kevéssé aggódtam a fölött, hogy az egész előadás roszul fog kiütni — s annál meglepőbb volt rám nézve az egésznek tűrhető kerek­­dedsége­s öszhangzása , mit nagy részt

Next