Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-10-18 / 240. szám

azon lelkűlét minőségéből eredhető cselek­­vényeket állítson elő. S minthogy a drámában a személyek mindig egy főeszme — idea — valósítói, szükség, hogy a drámai főszemélyen kivül a mű folyama az eszme körül is kellőleg fo­rogjon. Ekkor lesz a műben egység, ekkor megállhat, ekkor lesz szép műtanilag sza­bályszerű. Innen igen könnyű megfejtenünk, mi­ért nem állják ki a versenyt az újabbkori drámák Shakespeareéi mellett, ezeiben a a drámai főszemélyek és eszmék körül foly­ton haladnak a mellékes személyek és cse­lekmények — episod — amazokban vagy egyikre vagy a másikra nincs elég figyelem forditva. Vannak ujabbkori drámák, mellyek­­ben az egy fő drámai személyen és eszmén kivül több is van, s már ez is nehézkessé teszi a kivitelt, elveszti a mű költőiségét, feszessé, mesterkéltté lesz s már ekkor a prózaiság kemény öltönyét hordja magán. Egyszerűség a méltóság sajátja. Megérintők a drámai személyek jel­lemét s mi a dráma egysége? szóljunk még valamit a drámai személyekről. A drámai személy belvilágában ke­letkezett bárminemű vágyak, remények, szenvedélyek, célok stb. mulhatlanul való­­sitandók, vagy végrehajtandók még pedig úgy, hogy ezek kivitelében öntudatos le­gyen, ne ismerjen el nem háritható, vagy át nem léphető akadályokat. Az akadályo­kat, mellyek a dráma kányultát teszik, csak ollyanoknak tekintse, mint sziklákat a fo­lyam medrében, mellyeken áthaladni lehet vagy elkerülni kell azokat a hullámoknak. Vagy ellenben megtörténhető, hogy a drá­mai személy minden törekvése mellett sem valósíthatja céljait, s erre nézve azt kérd­hetnék, hát miért drámai személy mégis ? Igen könnyű a felelet, mert nem maradt vágyainál csupán, nem maradt az akarat­nál, a tettek mezejére lépett saját lelkü­le­­te szerint végezvén azokat miket lehetett s úgy miként lehetett, csakhogy az efféle művek írásához kitűnő költői láng lélek kí­vántatik, hogy érdeke folyton növekedvén, figyelmet gerjesszen, élvezetet, gyönyört árasszon. Igen különböznek tehát egymástól azon személyek, kiket a költők műveikbe felvesznek. A drámai személy céljait törekszik valósítani, vagy azokat valósítja is. Ilyen minden nagy egyénség, ki céljait saját né­zetei vágyai szerint valósítja. Minden zsar­nok jó drámai személy kevés kivétellel. A lyrai személy, belvilágánál marad. Örül, busong, zokog, fájdalmat zeng sat. Az eposi személy céljait valósítja szinte, de egy magasabb hatalom alá ren­delten s ennek céljaival egyezőleg, — ily i­lyenek például valamelly állam hivatalno­kai, hadvezérei sat. A cselekvényekre nézve is van némi különbség a drama és epos közt. Az eposbani cselekvények összeütkö­zéseit nem, a drámában ki kell fejteni, s ezt mondják a drama eposi elmének. Mint a többi ágainál a költészetnek a tartalom és miveltségi fokozat minőségei szerint több fajokat lehet megkülönböz­tetni, úgy drámai költészetben is több faj származik. Tartalmi tekintetben feloszlik a drá­mai költészet valódi drámára , szomorú — tragoedia — és vígjátékra — comédia. A valódi drámában valódi komoly vi­szonyok bonyodalmaival küzd az egyéni­ség, de ezen bonyolult viszonyok kiegyen­lítetnek. A szomorújátékban, hasonlag az em­beri élet komoly oldalának viszonyai me­rülnek fel, a­mint azok­­ az akarat határában megjelennek: baráti, testvéri, házastársi, haza iránti szeretet sat. Itt a viszonyok el­lentéte megmarad, s egyik vagy másik küz­dő fél bukását a nézőség ítélete kisérendi, a jók elestét a szánalom, a roszak vagy té­vedettek fenmaradását — és nem győ­zelmét — az utálat, boszú vagy megvetés bünteti. A vígjátékban, mint a satyrában az élet félszegségei ostromoltatnak, s majd azt mondhatni, hogy a vígjáték dramatizált satyra. Kicsinyes célok nagyszerüsitése, hitvány lelkek nagyravágyásai, üres fők tudóskodásai sat. mindmind jó tartalmak a vígjátékokban. A miveltségi fokozat minősége sze­rint vannak: Népszínművek , mellyek a népviszo­nyokból merülnek fel, kitüntetvén a nép sajátos lelkületét, nézetét, vágyait sat, te­hát dévaj cifra szűrös, pörge kalapos, bő inges, réz csákányos sat, alakok miatt igen hibásan van valamelly drámai mű népszín­műnek keresztelve. Nem az alak utánzás, hanem a lelkületek feltüntetése a lényeg. Bohózatok, félszeg cselekvényekkel teli müvek, mellyekben hiányos ismerete­ket s érzelmeket tápláló egyéniségek vagy önmagok követnek el nevetséges tetteket vagy más vidor lelkületnek pirítják meg őket sat. Tündéres színmüvek, képzelt, de nem létező alakok járkálnak, játszanak az em­berekkel sat. Valódi dráma, mellyről már szóltunk. E rövid vázlatból látható, hogy a drámai költészetben a költői erőknek egye­sülni kell, s hogy ennél fogva a drámaíró­nak nagy és szép feladata van, ha művét a szép műtani szabályok kellő tekintetbe vé­telével akarja készíteni, s vele egy mivelt közönségnek kielégítő érvet óhajt szerezni. A színpad az élet kicsinyben, vagy in­kább az élet tükre, vigyáznunk kell hát, ne­hogy az élet hibásan mutatkozzék rajta! Ham­ar i Dán, mi a hóhér! — monda Biroben megállítván talyigáját — mi folyvást előre megyünk s ön még nem mondotta, hogy hová men­jünk? — A kis karavána valóban útnak indult a beszélgetés folyama alatt s már a köz­szoros végénél vala. Itt azonban az út két­felé ágazódik, egyik egy völgyöbölbe, má­sik egy rengeteg erdőbe vezete. — Erre felé — monda Montesz, bal­ra mutatva. — Igen jól van; de hát mégis hová megyünk ? — Azon menedékhelyre, mellyet i­­gértem volt nektek. Szal­arella kihajlék a szekérből. — Montesz — monda megrémülve — ön igazán merészelné — — Egy erélyes jeladás elnémitá Szal­­tarellát.­­ — Minden esetre szeretném tudni — monda Birobén gyanakodó pillantással —• hová viszen ez út? — Hová viszen? — kérde Montesz nyers hangon — ez út birtokaim egyiké­be .. a Rómaiházba viszen. . . Az épület­ben már régóta senki sem lakik s környékei egészen elzordonu­ltak; csak ott lesztek teljes biztosságban minden zaklatástól. E szavaknál megsarkantyuzó lovát. — A Rómaiházba — mormolá a ci­gány, boszankodó arcot vágván — minden más szállodát jobban szerettem volna. . . . A Rómaiház csak vészt hoz fejünkre. XV. A két Norbert teljes bizalmat hely­­hezve Villareal lovag jó szándékiba, Foa városában várakozának ígéretei teljesíté­sére. E­közben egész hét telt el, a­nélkül, hogy valamit hallatott volna magáról. Csak nyolcadnap érkezik egy sebesen írt, közeli városban keltezett levél. Montesz határo­zatlan szavakban nyilvánítá, hogy léptei Szah­arella és pártfogolt nőjére nézve még nem vezettek kívánatos eredményre. — Mind e mellett is szilárdan el vagyok hatá­rozva — téve hozzá — unokahúgomul is­merni a Máriakolostor érdekes növendé­két még azon esetre is, ha nem sikerülne megtagadásra bírnom a cigány asszonyt; az ember azonban, későbbi efféle nehézsé­geknek elejét veendő, sohasem gyűjthet elegendő bizonyitékokat, miután illy fontos okiratnak sérthetlennek kell lennie. Én te­hát fáradatlanul célom után járok. Levele záradékában Norbertéket fel­kére, hogy drága Antóniájának mindenkép gondját viseljék s azon reményét fejezé ki, hogy a szegény gyermek hosszú szenvedé­sei nem sokára véget érnek. E levél azonban, melly, ki kell mon­danunk, csupán időnyerés végett íratott, semmi gyanút sem gerjesztő a fiatal leány pártfogóiban. Sőt Bálint nem győző eléggé magasztalni Villareal kapitány fáradhatlan buzgóságát. — Te nagyon jó indulattal vagy azon ember iránt — monda a lelkész gonosz mosolylyal — mióta bizonyos reményekkel o o * A vad leány. XIV. (Foly­tatás.) — Igaza van, időt kell vennünk elő­készületeink létesithetése végett. . . . De 954

Next