Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-10-18 / 240. szám
azon lelkűlét minőségéből eredhető cselekvényeket állítson elő. S minthogy a drámában a személyek mindig egy főeszme — idea — valósítói, szükség, hogy a drámai főszemélyen kivül a mű folyama az eszme körül is kellőleg forogjon. Ekkor lesz a műben egység, ekkor megállhat, ekkor lesz szép műtanilag szabályszerű. Innen igen könnyű megfejtenünk, miért nem állják ki a versenyt az újabbkori drámák Shakespeareéi mellett, ezeiben a a drámai főszemélyek és eszmék körül folyton haladnak a mellékes személyek és cselekmények — episod — amazokban vagy egyikre vagy a másikra nincs elég figyelem forditva. Vannak ujabbkori drámák, mellyekben az egy fő drámai személyen és eszmén kivül több is van, s már ez is nehézkessé teszi a kivitelt, elveszti a mű költőiségét, feszessé, mesterkéltté lesz s már ekkor a prózaiság kemény öltönyét hordja magán. Egyszerűség a méltóság sajátja. Megérintők a drámai személyek jellemét s mi a dráma egysége? szóljunk még valamit a drámai személyekről. A drámai személy belvilágában keletkezett bárminemű vágyak, remények, szenvedélyek, célok stb. mulhatlanul valósitandók, vagy végrehajtandók még pedig úgy, hogy ezek kivitelében öntudatos legyen, ne ismerjen el nem háritható, vagy át nem léphető akadályokat. Az akadályokat, mellyek a dráma kányultát teszik, csak ollyanoknak tekintse, mint sziklákat a folyam medrében, mellyeken áthaladni lehet vagy elkerülni kell azokat a hullámoknak. Vagy ellenben megtörténhető, hogy a drámai személy minden törekvése mellett sem valósíthatja céljait, s erre nézve azt kérdhetnék, hát miért drámai személy mégis ? Igen könnyű a felelet, mert nem maradt vágyainál csupán, nem maradt az akaratnál, a tettek mezejére lépett saját lelkülete szerint végezvén azokat miket lehetett s úgy miként lehetett, csakhogy az efféle művek írásához kitűnő költői láng lélek kívántatik, hogy érdeke folyton növekedvén, figyelmet gerjesszen, élvezetet, gyönyört árasszon. Igen különböznek tehát egymástól azon személyek, kiket a költők műveikbe felvesznek. A drámai személy céljait törekszik valósítani, vagy azokat valósítja is. Ilyen minden nagy egyénség, ki céljait saját nézetei vágyai szerint valósítja. Minden zsarnok jó drámai személy kevés kivétellel. A lyrai személy, belvilágánál marad. Örül, busong, zokog, fájdalmat zeng sat. Az eposi személy céljait valósítja szinte, de egy magasabb hatalom alá rendelten s ennek céljaival egyezőleg, — ily ilyenek például valamelly állam hivatalnokai, hadvezérei sat. A cselekvényekre nézve is van némi különbség a drama és epos közt. Az eposbani cselekvények összeütközéseit nem, a drámában ki kell fejteni, s ezt mondják a drama eposi elmének. Mint a többi ágainál a költészetnek a tartalom és miveltségi fokozat minőségei szerint több fajokat lehet megkülönböztetni, úgy drámai költészetben is több faj származik. Tartalmi tekintetben feloszlik a drámai költészet valódi drámára , szomorú — tragoedia — és vígjátékra — comédia. A valódi drámában valódi komoly viszonyok bonyodalmaival küzd az egyéniség, de ezen bonyolult viszonyok kiegyenlítetnek. A szomorújátékban, hasonlag az emberi élet komoly oldalának viszonyai merülnek fel, amint azok az akarat határában megjelennek: baráti, testvéri, házastársi, haza iránti szeretet sat. Itt a viszonyok ellentéte megmarad, s egyik vagy másik küzdő fél bukását a nézőség ítélete kisérendi, a jók elestét a szánalom, a roszak vagy tévedettek fenmaradását — és nem győzelmét — az utálat, boszú vagy megvetés bünteti. A vígjátékban, mint a satyrában az élet félszegségei ostromoltatnak, s majd azt mondhatni, hogy a vígjáték dramatizált satyra. Kicsinyes célok nagyszerüsitése, hitvány lelkek nagyravágyásai, üres fők tudóskodásai sat. mindmind jó tartalmak a vígjátékokban. A miveltségi fokozat minősége szerint vannak: Népszínművek , mellyek a népviszonyokból merülnek fel, kitüntetvén a nép sajátos lelkületét, nézetét, vágyait sat, tehát dévaj cifra szűrös, pörge kalapos, bő inges, réz csákányos sat, alakok miatt igen hibásan van valamelly drámai mű népszínműnek keresztelve. Nem az alak utánzás, hanem a lelkületek feltüntetése a lényeg. Bohózatok, félszeg cselekvényekkel teli müvek, mellyekben hiányos ismereteket s érzelmeket tápláló egyéniségek vagy önmagok követnek el nevetséges tetteket vagy más vidor lelkületnek pirítják meg őket sat. Tündéres színmüvek, képzelt, de nem létező alakok járkálnak, játszanak az emberekkel sat. Valódi dráma, mellyről már szóltunk. E rövid vázlatból látható, hogy a drámai költészetben a költői erőknek egyesülni kell, s hogy ennél fogva a drámaírónak nagy és szép feladata van, ha művét a szép műtani szabályok kellő tekintetbe vételével akarja készíteni, s vele egy mivelt közönségnek kielégítő érvet óhajt szerezni. A színpad az élet kicsinyben, vagy inkább az élet tükre, vigyáznunk kell hát, nehogy az élet hibásan mutatkozzék rajta! Hamar i Dán, mi a hóhér! — monda Biroben megállítván talyigáját — mi folyvást előre megyünk s ön még nem mondotta, hogy hová menjünk? — A kis karavána valóban útnak indult a beszélgetés folyama alatt s már a közszoros végénél vala. Itt azonban az út kétfelé ágazódik, egyik egy völgyöbölbe, másik egy rengeteg erdőbe vezete. — Erre felé — monda Montesz, balra mutatva. — Igen jól van; de hát mégis hová megyünk ? — Azon menedékhelyre, mellyet igértem volt nektek. Szalarella kihajlék a szekérből. — Montesz — monda megrémülve — ön igazán merészelné — — Egy erélyes jeladás elnémitá Szaltarellát. — Minden esetre szeretném tudni — monda Birobén gyanakodó pillantással —• hová viszen ez út? — Hová viszen? — kérde Montesz nyers hangon — ez út birtokaim egyikébe .. a Rómaiházba viszen. . . Az épületben már régóta senki sem lakik s környékei egészen elzordonultak; csak ott lesztek teljes biztosságban minden zaklatástól. E szavaknál megsarkantyuzó lovát. — A Rómaiházba — mormolá a cigány, boszankodó arcot vágván — minden más szállodát jobban szerettem volna. . . . A Rómaiház csak vészt hoz fejünkre. XV. A két Norbert teljes bizalmat helyhezve Villareal lovag jó szándékiba, Foa városában várakozának ígéretei teljesítésére. Eközben egész hét telt el, anélkül, hogy valamit hallatott volna magáról. Csak nyolcadnap érkezik egy sebesen írt, közeli városban keltezett levél. Montesz határozatlan szavakban nyilvánítá, hogy léptei Szaharella és pártfogolt nőjére nézve még nem vezettek kívánatos eredményre. — Mind e mellett is szilárdan el vagyok határozva — téve hozzá — unokahúgomul ismerni a Máriakolostor érdekes növendékét még azon esetre is, ha nem sikerülne megtagadásra bírnom a cigány asszonyt; az ember azonban, későbbi efféle nehézségeknek elejét veendő, sohasem gyűjthet elegendő bizonyitékokat, miután illy fontos okiratnak sérthetlennek kell lennie. Én tehát fáradatlanul célom után járok. Levele záradékában Norbertéket felkére, hogy drága Antóniájának mindenkép gondját viseljék s azon reményét fejezé ki, hogy a szegény gyermek hosszú szenvedései nem sokára véget érnek. E levél azonban, melly, ki kell mondanunk, csupán időnyerés végett íratott, semmi gyanút sem gerjesztő a fiatal leány pártfogóiban. Sőt Bálint nem győző eléggé magasztalni Villareal kapitány fáradhatlan buzgóságát. — Te nagyon jó indulattal vagy azon ember iránt — monda a lelkész gonosz mosolylyal — mióta bizonyos reményekkel o o * A vad leány. XIV. (Folytatás.) — Igaza van, időt kell vennünk előkészületeink létesithetése végett. . . . De 954