Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-12-03 / 278. szám

siranenyelgő, nemesen büszke érzelmeket zengő dalainkat ?! . . Oh igen! . . Ekkor feledésnek adjuk egyéb gondjainkat s mit a zene mond, csak azokat sajátítja fogékony kebelünk, vele sírunk, vele indulunk. . . . Ekkor az érzékeny ifjú — ha vig a dal — az örömök fejedelmévé lesz,a tűz vérű lyány­ka átomlik szeretője karjaiba, hogy szív­hassa ajkairól az édeni mézet, s a gond s nehéz fáradalmakban megőszült roskadozó öreget átifjitja, s csak azt veszi észre, midőn szeretett ivadékainak víg körében lejti a csárdást. Kire a zene nem hat, az vagy süket, vagy elfásult jégkeblű életunt, terhe ön­magának is. Ügyé bár? kedves szépségtek is, a zongora hangjainál olly sokszor elringatják érzelmeiket? . . Ügyé bár? milly jól esik, ha a közel­gő bút — mi olly iljus nemes sziveket nem is szokott tán háborítani — fehérlő ujjaik alatt valamelly játszi érzelmet kifejező dal­ba olvaszthatják át. Ugye­bár? milly jóle­sik, ha édes örömeiket még inkább szapo­ríthatják a lant zengő húrjaival? . . Világos hát, hogy a hangászat vagy zenészeinek tárgya az érzelem, ennek kö­rében, ennek határában jár, ezentúl nem haladhat, — tagolatlan olvadoznak át egyik fokról másikra a hangok, mellyek mindig csak az érzelem kifejezetei. Hamari Dán. (Vége köv.) A terem ajtain Kornis Gáspár lé­pett be. — Nos mi újság fehérvári kapitá­nyunk ? kérdé Mihály, homlokát setét rán­cokba szedve, mi nála a tekintély igénylése volt. — Kegyelmes vajda! — szólt Kornis, a véletlen sors két ifju életének a fejdelem kíséretéből megkegyelmezett, — magas határzatodat akarjuk tudni felőlük. — No , szólt kifakadva Flórika — ö­­lesd meg ezeket is. — Hallgass! riasztott reá a vajda. Aztán kitelhető nyájassággal fordult Kor­­nishoz s szólt: — Mi azokat, hűséged jutalmául né­ked ajándékozzuk. Kornis mély meghajtással távozott. Nem sokára e jelenet után Báthory András felkeresett holttestét csakugyan fé­nyesen temetteté el a vajda, ugyanazon koporsóban, mellyet Boldizsár számára sa­­játkezű­leg készitett volt. Kornis jóslata beteljesült. A pápai követ Malespina pedig levé­­teté Báthory András fejét s azt, mint mű­ködései eredményét személyesen vivé Ro­mába. A sz. atya azonban a várt kitüntetés helyett megfeddé őt s püspöki megyéjébe utalá. Kucsuk. (Folyt. köv.) Az utolsó Iffiu. (Történeti beszély.) (Folytatás.) V. Három végóra és egy élet. — Igen jól tudom — szólt keserűen Flórika — te vagy azon Mihály vajda, kit e fejdelem testvére Zsigmond, vendégsze­rető házába fogadott, midőn üldöztetve valál: te vagy azon férfin, kit Báthory Zsigmond , még Anglia királynéjához is fo­lyamodva beállitott a fejdelemségbe s te hálából árulóan hadat inditván testvére el­len , annak halálát okozád; te vagy végre azon férfiú, ki adásaidat s a téged trónod­ba visszaállító törököket lépre csalva , vi­szont csupa hálából — egy lábig levágatád Dán Visztor udvarán. Jaj , háromszorosan jaj neked! Isten e sok hálátlanságot bün­tetlenül nem hagyandja! Oh! báré sok ár­tatlan vér csak reánk s ne szegény gyer­mekünk fejére is omlana! A vad vajda megindult s mentegetőzni kezde. — Én — szólt — senkinek sem ad­tam, parancsot a szegény pap legyilkolásá­­ra. Ő szelíd papi ember volt s nem ország kormányára való. Okaidat megfontolva, ma­gam is szánni kezdem őt. . . Szegény pap! Szegény pap! sopánkodéka halvány halott főre tekintve s e szánakozás olly jól állott neki, mint midőn a hóhér mosolyog. 2004 Levelek Jenőhöz. III. Barátom, jársz kávéházba ugye ? Vi­lágos! Tekézel is, hogy ne? A geometria tanait, mellyeket „Táti”-„cum magno pec­toris dolore“ annyi bajjal tölcséreit belénk, szükséges gyakorolni nem csak a zöld me­zőn tarka virágok fűszeres illatában, hanem a zöld asztalokon számos izzadék , szivar, szén, kávé s egyéb mindenféle gőz barát­ságosan testvéresülő bűzében is, mert min­dig szép és hasznos , komoly tudományok­kal foglalkozni — s ennél fogva hiszem , hogy tekézel is. De barátom fogadd meg tanácsomat, és ne tedd le tekézés közben téli kabátodat, kissé meleged lesz ugyan , de legalább a kabát megmarad , s ha el­veszne, nem tudom, nem lenne­­ a téli idő dacára is nagyobb meleged. Kérdezhetnéd, honnan jövök én arra, hogy néked illy bölcs tanácsokat adjak? Hja barátom , ki többet tapasztal, többet is tud, s e szerint ebben a tekintetben ta­nulhatsz tőlem. Mert, látod­­ , elmégy a kávéházba , és tekézni akarván, leteszed fölső kabátodat, tüstént oda terem egy valaki a „galéria14 közöl é s elviszi ? nem viszi az, hanem csak rá ül. Ez magában nem volna épen rész, sőt miután egy kabátodat őrzi, köszönettel is tartozol neki. Igen de azon valaki csak­hamar — körülbelől midőn kevés vagy senki sem veszi észre — föláll, s a csudák csudája­ a kabát is föláll vele, mintha csak hozzá enyvesztették volna. Azonban akad egy más jószívü ember, ki elválasztja egy­mástól a két kabátot, már azon valakiét meg a tiedet, de történetesen nem tudván ki ennek a gazdája, ki felé indul vele. S mit csinál aztán? Tán elakarja vinni vagy épen magának megtartani ? Dehogy­ ő ko­­ránsem olly önző, hanem vannak sokan, kiknek azon ruhájuk, melly a nyáron olly rettenetesen meleget tartott, most télsza­kán egészen megtagadja jellemét, s igy azon kényszerűségben találják magukat, hogy mással cseréljék föl vagy födözzék el: tehát, látod, az illyeneknek adná el azon önzésnélküli egyén egy pár bankóért a tie­det — ha t. i. e nagylelkű műtéteiben nem akadályoztatnék, a pénzen pedig szappant venne — hogy megegye? dehogy egye, hanem hogy lemossa a szennyet, mellyel e kezelés arcát elborította , mert, barátom , azon ember olly igen érzékeny, hogy , mi­dőn látja, mikép működése észrevétetett, s gyanítja hogy balramagyaráztatott, kész elpironkodni annyira, hogy a terem hátulsó ajtaján vonja vissza magát az őt látni óhaj­tók kandi szemei elöl, keblében vivén el azon fájdalmát, miszerint egy jótétemény­­ szándéka füstbe ment, s aztán van olly ri­deg , ki örül, hogy ez így történt. Én ez egész dolgot rád alkalmaztam, mint jó tanácsomat támogatandó példát, melly ugyan nem esett rajtad és a te ka­bátodon, sem pedig a „sasban“ vagy „zöld­fában“, hanem megtörtént igy, miként hű­ségesen előadatott, itt Pesten egyik legin­kább látogatott kávéházban számos lámpá­nak világítása mellett, hogy a tett fénye­sebb legyen. Ha aztán azon többször említett va­lakiket valamellyik bérkocsi vagy „Ein­­spanninger“ az utcán elgázolta volna, nem szólnék semmit, mert a nagy búnak és bá­natnak miatta lehajtván fejüket, nem lát­hattak előre, — de hogy engem, ki any­­nyira magasan hordom a magamét, mint­egy 5‘ 7“ a földtől, a múltkor csaknem el­gázolt egy „Einspanninger“, azt már nem hagyhatom panasz nélkül. Eddig csak a bér­kocsisokról lehetett illyesmit hallani, de most, mióta a gőz, villany s egyéb illye­nemű elemek közönségesekké kezdenek válni, nem lehet nem hinnem , miszerint a lovakat is gőzzel tartják , s az Einspanin­­gerek szinte kicivilizálódnak annyira, men­nyi szükséges arca, hogy valakit legázol­hassanak. Képzelem , mennyire elbusulnák ma­gukat némelly hitelezők, ha némelly fiatal ember illy szerencsétlenül veszne el; de , az emberi nem erkölcsiségének megmenté­sére legyen mondva, egy fiatal ember sem gyűlöli őket, hogy illynemű bűgonddal terhelni akarná, úgyis elég baj szegények­nek, hogy hiteleztek, annál nagyobbat szá­mos ellenségeinknek sem lehet kívánni. Ellenségről lévén szó, egy kérdést in­tézek hozzád , s alkalmasint magam felelek rá. Nem régen egy igen gazdag urhölgy, mivel azon férfi, kit szeretett, nem vette el, méreg által a halál karjaiba vetette ma­

Next