Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-08-01 / 176. szám

Megjelenik , ünnep- s va­sárnapot kivévén , min­dennap délután, divat­­k­é­p­e­k- s egyéb m­ű­m­e­l­­lékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Hor­váth ház , első udvar , har­madik emelet, hová a k­é­z­­iratok utasítandók. Kiadó hivatal: or­­szágút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. E lő f i z e t é s­i díj : Postán: Egész évre 16 fr., fél évre 8 fr. 30 fr. , évne­gyedre 4 fr. 311 kr. Budapesten házhoz kül­déssel : egész évre 13 fr. , fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. ,0 kr. Egyes szám­ára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogad­tatnak el és gyorsan közöl­­tetnek. Budapest, 2-ik év 2-dik fele. 1.II. Péntek, aug. 1. 1851. Népdalok. I. Ki van az ég kékre festve , Nappal is szép, de szebb estve , Ha a rózsám szemét látom, Az eget meg sem csodálom. Nem nézek én a tükörbe ,­­galambom összetörte , Hargfax-vezek a szemébe VHsrtTR-hivő a mennyégbe. N­.­llej de hosszú most az idő Nálad nélkül, Tán megtoldták. — vagy kihúzták A helyébül, Tán kitört az idő lába , S mankó helyett, Ólomlábat csináltatok — Hogy nem mehet. Ha , ha az idő Nálam meglát, Fél lábon is ugrani fog , Jere­ver hát; Vagy ha tetszik az időnek Ne mozduljon , Csak mi együtt legyünk, s a hon Felviruljon. III. Nem megyek ma, tán holnap sem hozzád, Elkerüllek , de nem haragszom rád ; Fura vagy , mint a találós mese , Föl nem foghat a szerelmem esze. Nagyon nagy a te szerelmed árja, Ha úgy árad fölvet nem sokára, — Ha fölvet, le is hajint a mélybe, Ez a tenger hullámnak törvénye. Ha tengerbe halsz , s arany hal leszesz , Ha a szivem hajója ott evez, Kifoglak a reménység horgával. Nem adlak a halálnak sem által. Benőfi Soma: Balatonvidéki levelek. (C*** nek.) XXI. Egyik nap­­ig poharazás között vol­tam mulató ismerőseimmel. Folyt a vörös bor — lelke a palacknak — mint csatában a vér. Sűrűn kocintottuk össze csengő po­harainkat, mint a kedv rendesen hozza ma­gával , de még­se hasonlítsuk azon múlthoz, mikor még a bánat is öröm volt mostani perceinkhez képest. Csengett a pohár, mint a jó harang. Élt a kedves szeretett haza ajkainkon, élt a nemzet, a szerelem, a lány s éltek a távollevő kedves barátok, kik hoz­zá fű­zték emlékben napjainkhoz, mint egy­máshoz a láncszemek — mint a világot el­hagyni készülő haldoklónak ügyeimé az u­­tolsó megragadott ponttal — az ismerősök­­ könyével.­­ . Ha a hont köszöntöttük, kicsordult a t Íjohár.. hg, a szerelmet, leányt s barátot, rabzott az s gyöngyöket szórt felszínére, épen mint szivre a szerelem, s midőn a bá­natot köszöntötte el egyik cimbora — össze­törött a pohár kezében, mintha lélek és tü­relemből lett volna az. Kinél is ne törnék össze a kehely jelenti­­kben, ha eszébe jut­nak bánatai, s a sors­­— az a szigorít mos­toha apa - melly naponként sorba korbá­csol bennünket. Hej sors apó! csak tekint­hetnék be gépezeted titkaiba, s lökhetnék egyet kerekeden ! — örömest odaadnék kö­rül néhány évet életemből, mert kerekeden csak egy billentés, s a szerelmi boldogság határába varázsoltatnánk. Hol maradt a pohár ? hol is hagytam a borozást, illy keserűvel váltva fel az úgy is keserű italt. Jaj ! Így van a szegény em­ber ! Az ő itala többnyire keserűség, ha maga tölti poharába, ha a sors. Uj kocintás! a bor tovább habzott, s emlékezünk mindenről, mire csak emlékez­ni fájt. Kiki tudja, mit tesz emlékezni; ré­szemről,­­ mint rég egy barátomnak irom, inkább egy fészek mérges kígyót táplálok keblemen, mint agyamban a visszagondoló erőt, mert ez agyvelőrendszerem tépi szét, mig amaz keblemről szivott néhány vér­­cseppel is megelégszik. . . . Inkább egy fé­szek mérges kigyó, mint csak egyetlen té­pő emlék a hűtlen kebel felett, mellyhez még reménység sincs kötve. Uj kocintás!­mig poharunkat kiürí­tettük, minden elküldött gondolat egy sö­tét képpel tért vissza, melly fekete rámába volt foglalva. Ráismertünk a hű festészre, s a kiürített pohárba könyet cseppent bor he­lyett, ezt is kiittuk, mert ez legdrágább ré­sze volt a kehelynek. Nem volt több kocintás! borunk el­folyt, kelyheink összetörtek, összetörött kedv, gyönyör újra; minden, minden, csak a lélek nem, hogy még több tusája legyen a szenvedés és bánattal, így telnek napjaink itt falun. Folyik, de lassan folyik az idő! . . . Folyik a bor, s ha egy pillanatnyi ütött kedvünk van is — még jól meg se fogtuk madárként már el­száll, mint pipánk füstje. Gyönyörünk csak füst, s az élet sziklakő felettünk!!! Borunk elfolyt leány­­­kedvünk össze­zúzva ! ! Ugye­bár szomorú áldomás ? ! ! XXII. Csak nem rég írtam , hogy nem jó az emlékezet, s már megint tele van vele a­­gyam, mint a tömött könyvtár. Tovább emlékezem . . . Percenként ott csügg feletted a kin­­szírlött, mint légben a pacsirtadal, mellyet a hajnal rózsaszínű papírjára kottáz fel, hogy a kis operahős ei ne felejtse a jövő ta­vaszig, midőn újra mulattatni kell a ter­mészetet. Nincs különben! mert ez egy ma­dár, melly nem szereti a­ bokrot énekének, hanem felfelé száll a fellegek karához , ott belenéz a kottába, s énekel hallhatatlan é­­neket, mellyben a szántóvető lelke megd­i­­csőül a mezők virágai között. . . . Ez a toborzója a tavasznak, mellyre megindul fa és virág, levelet hajt a fa, s megjön hangja a pataknak, mellynek nyel­vét a tél kimetszette. . . . Tavasz! tavasz!! siratom ezerszinü bársonyruhádat, pedig még csak nyár van, hát ha jön az ősz, jön a tél, ez a megőszült zsarnok, melly koronként kiraboltatja a ter­mészet kincstárát . . . beszedeti — mintegy emlékül—a virágok aranyporát, a fű és le­velek hamvas ezüstjét — a harmatot és kö­döt . . . jön a tél! mi lesz akkor belőlem ? Reménységgel kecsegtetsz ugye gyöngy­virág?! hogy várjam az uj tavaszt............ Várom . . . várom, de tán meg sem érem, mig napjaink felett uj virágok nőnek, mert a mostaniak csak szemfedél mellé illenek. Igen ? kérded leányka ! úgy van ! ! Minden napunk egy liliomszála a gyötre­­lemnek, mellyből füzér készül koporsónk­ra. .. . Ismersz é egy öreg szikár embert le­ány , mellynek koponyájáról már ezred é­­vekkel ezelőtt lehulltak az ősz hajszálak. Melly vakon született, mégis lát, melly e­­gyütt lett a legelső élettel, azóta mindig uralkodva él, bár ez időtérben millió élet elveszett. . . . Ismersz é egy öreg embert, mellynek urodalma a nagy világ, a melly

Next