Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-09-27 / 222. szám

Megjelenik , ünnep- s vasárnapot kivévőn , minden nap délután , divatképek- s egyéb máméillékletekkel. Szerkesztőségi siátrás: hatvani utcai Horváth ház,második udvar,második emelet, hová a kéziratok utasítandók-Kiadó hivatal: országút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR. Budapest, 2-ik év 2-dik fele. Szombat, sept. 27. 1851. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác Előfizetési díj. Postán : Egész évre 16 fr., fél évre 8 fr. 30 kr. , évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten tszhozküldéssel : egész évre 13 fr., fél évre 7. fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. 3 0 kr. Egyes szám ára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogadtatnak el és gyorsan közöltétnek. / Emlékül egy hölgynek. Ne keress itt tiszta boldogságot . . . Nem e föld a boldogság hazája ! Elsötétült ez a vándorcsillag Réges-rég az emberben ködötül . . . S rajta nem bir, nem tud átalégni A szeretet melegítő napja. Éjszakáján méltó bánátidnak Fognak fényes lángsugárok égni . . . Lángsugári összetört szivednek A mellyeket szerte szőrt magából, Midőn mint egy tündöklő csillagzat Leesett a boldogság egéről. Bántó fénye ezen sugaraknak Nem kívánom hogy kisérjen téged, Nem kívánom hogy kebledhez érjen Uj reményt a csalódásnak szőni . . . Ne kisérjen semmi sem leányka, Még az emlék bágyadt holdvilága Se derengjen szent magányod élén ! Elzárkózván e gálád világtól: Légy mikint egy elfagyott csillagzat, Melly kiégett a világ számára . . . Képe : boldogtalan nyugalomnak !— Fog repülni ollykor életednek Bús egére, látogatni téged , Hangos szárnyon egy kis fehér felhő . . . Az én fájd lelkem sóhajtása. De ne kisérd vissza tenlelkeddel! Vissza ne szállj vele a világba — — Eltanulna tőle lelked Újra fájni, újra égni. . . . Tóth Endre: Parlagi levelek a színházról. XX. Öcsém Vendel! Különös nép ez a komédiás! Nem akarja elhinni, hogy nem feje szerint kell állni a világnak. Pedig hát, hogy merőben hamis amit ő vall magáról, a következőkben bizonyítom meg. Után útfélen döngik az ember fülébe, hogy, ime, abban ott kitűnő a tehetség , amazt meg tisztelni kell, mert hivatása jelenkezik a művészethez. Mindez nagyon szép, csak az a kár, hogy a legfinomabb lisztet sem eszi meg az ember, míg rétessé nem gyúrták vagy kenyérnek nem sütötték, így vagyunk ám a puszta tehetségekkel is. Mert ámbár a gyémánt a perui fövényben is csak gyémánt, de biz csak úgy van becse, ha kiköszörülve aranyba foglalják, pedig ez még egy ugyanakkora darabnak szétmorzsolásával jár ám: szintúgy az ember legkitűnőbb tehetségei megmaradnak ugyan tehetségnek az eke mellett is, de csak ollyaténképen mint a fövenyben a gyémánt, vagy akár emberkézen is, de csiszolatban foglalvány nélkül. Ebből hát az következik, hogy a komédiás egy batkát sem ér, ha tanulás által napfényre nem deríti, mi lakik egész lelkében. Tanulás nélkül csak úgy ámolyog, kipkedkapkod az ember, de mi haszna, ha csak félig bírja, midőn pedig csak az egésznek van becse ? Úgy van! öcsém! azt vettem észre , nálunk elég, ha valaki megbizonyítja, hogy valamit bír, már aztán mennyire? azt nem igen eretetik. Hanem bezzeg nem fér a fejükbe, miért hogy évek után se több se kevesebb, mint volt kezdetben az a jó fiú, kit szinte tenyerében hordozott a világ. Avagy ha valamit javult is, de bizonyos ponton aztán megállóit, honnan se tőled se hozzád, mintha már ott volna a világ vége, honnan egyebet se tegyen, csak miként a mesebeli obsitos, lógázza lábait. Mikor úgy komédiásainkon név szerint végig néz az ember, szinte elszomorodik, hogy annyi szép erő, mintha csak átok fogta volna meg, vesztegel, és nem mozdít az ügyön, mellynek ama tehetségesek bajnokivá szegődjenek. Én keveset hiszek abban, hogy ez vagy amaz már határt vet az emberi művelődésnek. Szintúgy az egyes emberről sem hiszem, hogy akármikor megállapodhassék tanulásában. Jó pap holtig tanul, ez magyar közmondás, és miért ne illenék a magyar komédiásra is, miért illenék inkább rá, hogy a vén cigány mindennap egy nótát feled ? — Ez a feledésféle példaszó ugyan nem mondom, hogy mindegyikre illik, de az már bizonyos, vagy kettő kivételével, hogy, ha természeti tehetségek, mintegy magától bizonyos fokig kifejlett, már többé legkisebb gondjuk is nagyobb a haladásnál, a jó pap közmondásos példája követésénél. S valljon ez helyes ? Csak annyiban, hogy az anyányi rigó, ha egyszer fészket csinált magának, elérte azt, mennyit paradicsomi oké elérhetett. Ha tehát a mi komédiásunk is csak arra ügyel, mennyire vitte egyik másik előde, akkor aligha több a majomnál, mert lám az is csak eltanulja valahogy az ember mozdulatait, habár torkára forr is, miként megírták egyik szakálnyeső atyjuk fiáról. És öcsém, az nem puszta szó ám, hogy a magyar utánozni tán legjobban ért, ebbeli tehetsége kitűnő, s azért könnyen tanulja a színészi mesterséget, már t. i. anynyira, hogy igy egy mutatóba vihesse magát. — De ahoz, a mi fő volna, hogy a játszandónak tulajdonait mintegy magába egye, legalább játszás alatt, s igy mintegy úgy tessék, mintha mindaz, amit beszél, tesz, magából fejlődik, ehez mondom, igen kevés magyar született. — Miért ? mert vérében az őszinteség, vagy legalább aszintés hiánya. Hogy ezt hidd, less meg száz meg száz magyar embert, ha váljon, midőn valami mulatságost beszél el, nem ő maga nevezt el javát, vagy a bűnön kapott közöl hány ölt ártatlan képet? jele, hogy a magyarban nem erős a szinlés. És épen azért kellene, hogy tanuljon minél többet, aki t. i. űzni akarja a szinlés mesterségét; mert a majmolás, vagy enyhébb névén az utánzás csak fele annak, mi egy jó komédiásban szükséges. Kormos László : becsületes kovács legény. Szép élet a falusi! (Kivonat egy megbukott bureaucrata memoirjeiből.) (Vége.) A számunkra kimutatott lakot rendezendő feleségem után indultam. Mintegy negyedórás kutatás után végre egy elszigetelt cselédszobában feltaláltam: könyökig turkált egy komlóskorpás teknőben, s olly iszonyú demontirozottan nézett ki, mint egy kis ördög. — Rózsám, igy végképen semmivé teszed gömbölyű fehér karjaidat, s egyetlen birtokomat és kincsemet szépségedet is aláásod, hagyj fel evvel a szolgáló tempóval, inkább komlóskorpa nélküli kenyeret eszem, hogy sem tele gyomorral szépségromjaidon siránkozzam. — Édes férjem, ha én sem dolgozom, felkopik az állunk, én a te verseiddel, és novelláiddal jól nem lakom; dolgozzál egyebet, hogy legyen, miből uralkodjunk, akkor azután nem bánom, ha Ítéletnapig gyönyürködöl is gömbölyű fehér karjaimban — Falusi philosophia! — jegyzem meg